Kinga

Már sokadszorra láttam őt. És mint mindig, most is a gyomrom mélyéig beleborzongtam a látványba. Edina szerencsére most sem látta meg rajtam az érzést, ami biztosan kiült az arcomra, mert szokásához híven belebújt jegyzeteibe. Minden szeminárium után átrágja magát az anyagon, én meg ülök mellette, mert nincs kedvem egyedül keresztülmenni a városon, pedig nem is egy helyen lakunk.

De, legalább láthatom őt! Ez pedig nem semmi, mert az utóbbi időben az egész testem borzong, ha meglátom. Szemben velem ült le az egyik fotelbe, táskáját levágta maga mellé a szomszédos ülőhelyre. Idegesnek tűnt. Előrántott egy köteg papírt, és arccal nézte. Beletúrt amúgy is kócos hajába, és elkeseredetten mondott valamit csoporttársainak. Ő is angolos volt, mint én, évfolyamtárs – de előadásokon sosem találkoztunk. Isten tudja miért nem, de mindig elkerültük egymást, hol én lógtam, hol ő... És az órarendet összeállítóknak köszönhetően szemináriumon meg nem került össze az ő, és az én csoportom. A nevét is csak kinyomozni sikerült: Kinga. Azonnal tetszett a neve, valahogy úgy éreztem, illik hozzá.

Szemben velem újra rácsapott a papírra, és csoporttársaira nézett. Azok nem igazán törődtek vele, sőt nevetgélve felálltak és a büfé felé indultak. Kinga szinte észre sem vette, hogy távoztak. Már több könyv is nyitva feküdt ölében; angol nyelvtani műalkotások voltak, jómagam is használgattam őket.
Elszántam magam. Oda kell menjek hozzá, ilyen lehetőségem sosem lesz több! Egyedül ül, sehol senki mellette. És nem is nagyon tudok róla, hogy lenne valaki itt az egyetemen, aki közelebb állna hozzá. Nem tehetem meg, hogy rárontok az emberekre, mert a rossz tapasztalatok visszafogottá tettek. Először mindig körülszimatolok, megkérdezem az ismerősöket, mit tudnak róla. És Kingáról senki nem mondott olyat, hogy lenne valakije.

Felálltam, odamorogtam Edinának, hogy bocsi, és elindultam keresztbe az aulán. Nem mintha Edina nagyon törődött volna velem, ilyenkor puskát lehetne sütögetni a fülei mellett, arra sem figyelne fel. Hirtelen teljes lett a csend körülöttem, csak a cipőm kopogását hallottam a márványlapokon. Egyre közelebb kerültem hozzá. Végül ott álltam előtte.
– Helló – köszöntem. – Segíthetek? – azzal lezöttyentem mellé a fotelre.
Pillanatig nézett rám, fürkészett a tekintetével. Bizalomgerjesztő lehettem, mert bólintott.