Insomnia

... néha aztán, tudod hogy megy ez, csak úgy ülök fél kettő tájt az ágyam szélén és nem is tudom, melyik adón nézek mit; hiába lapozgatok a tévében, semmi nem köt le. Aztán megadom magam és végignyúlok az ágyamon a sötét szobában és arra gondolok, miért nem kellek neked?... Most is. Lassan csorognak a percek, már-már irreálisan lassan; saját sóhajaimat hallom, ahogy gondolataim peregnek.

Boldoggá akartalak tenni, naivan és őszintén. Csak egy kicsit akartam kérni belőled, de még annyit sem adtál – én pedig imádtam tovább mindened a szádtól az illatodon át puha lépteidig. Annyiszor elképzeltem, ahogy illatosan, frissen könnyű ruhába bújok, széppé varázsolom arcom és megpróbállak elcsábítani. Gondolatban mindig sikerül. Látom engem – elnyelő – felfaló szemeid, ahogy hiába lepleznéd, végigsimítják arcom, melleim, derekam, csípőm vonalát, talán még a bokáimig is elkalandoznak. Nem tudom, melyikünk ejti kísértésbe a másikat, csak érzem a levegő szikráit bőrömön. Látlak közelebb lépni; finoman megköszörülöd a torkod, nyelsz egyet, épphogy csak észrevehetően. Néha egy kicsit el is pirul az arcod, ilyenkor úgy érzem a napsütés, rigófütty és kánikula semmi, én vagyok a nyár a boldogságtól...

Nem értenéd, ha mondanám... és ha igazán be akarom csapni magam, akkor két tenyered tükrében fogod arcom, közel hajolsz és a számba suttogod a nevemet, puha, virágsziromszerű száddal alig érintve enyémet, és kérsz, menjek, és hagyom, hogy kézen fogj, és elvigyél. Látom magunkat a szobában; hajad az arcodra hullik, egy-egy gyertya kósza fénye megcsillan rajta, felragyogtatja szemeidet. És csókolsz újra, lassan és puhán; kezeid hátamon, mintha tenyeredben tartanál. Szád tovább kalandozik; szemhéjam, arcom, nyakam érinti – szemhéjam, arcom, nyakam ég, de mindenem reszket.