A közös nyelv

És éljen. Végre megérkeztem Tokióba. Már azt hittem sohasem lesz vége a repülőútnak. Ferihegyről Londonba, Londonból Tokióba. Az időérzékemet agyoncsapta a napeltolódás, a füleim pedig az istenért nem akartak kidugulni. Ráadásként pedig egy embertömeg közepébe csöppentem, ami kifejezetten jót tett tömegundoromnak. Hogy mit keresek itt? A válasz egyszerű. Régi kedves barátom, aki évek óta itt él, hívott meg egy hétre. Szállást ad, ellátást, szórakoztat, nekem csak a repülőjegyet kellett állni. Régóta terveztük ezt, az idő pedig most jött el. Mondhatnám, hogy a legjobbkor, de nem mondom, mert ebben a pillanatban semmit sem tartottam a legjobbnak.

Hála istennek, a cimborám már itt volt, hogy kihúzzon a bajból. A sok "irkafirka" japán betű között könnyen kiszúrtam az egyetlen magyar szavakkal ékesített táblát tartó férfit, aki egyértelműen engem várt. Átgázolva a tömegen, káromkodások közepette haladtam előre – jó érzés volt, hogy kedvem szerint cifrázhatok, úgyse érti meg senki. Leszámítva egyetlen valakit, aki határozottan magyarul mormogott vissza, de nem érdekelt. Sikerült eljutnom Dániel barátomhoz, akit én csak úgy hívtam, Den.
– Isten hozott Tokióban. – Üdvözölt széles vigyorral az arcán.
– Isten... az istenit. – Rúgott valaki a sarkamba. – Itt mindig ekkor a tömeg?
– Ugyan már, ma alig vannak. – Vont vállat cimborám.
– Szervusz pajtás. – Jutottam el végre az üdvözöléshez. – Rég láttalak.
– Elég rég. – Azzal felkapva két poggyászom közöl az egyiket a kijárat felé indultunk.

Meglepett, milyen rutinosan, úgyszólván könnyedén úszott az emberfolyamban, én viszont alig tudtam mögötte evickélni. – Jó bőrben vagy. Meghíztál. Végre nem vagy olyan nyüzüge.
– Azért téged még nem értelek utol. – A szavak komolyságát jól tükrözte, hogy egyikünk se volt kövér, sőt, én még "meghízva" is vékony ember voltam.
Nagy nehezen kiértünk a reptér parkolójába. Ritkán lát ennyi autót egy rakáson a magamfajta ember. Den kocsija a sűrűben parkolt, nem is értem, hogyan találtuk meg. De megtaláltuk. Bepakoltuk csomagjaim, majd beszálltunk, s pár perccel később már a sztrádán haladtunk.
A házat, ahová tartottunk, két órába tellett elérni. Külvárosi családi ház, kerttel, erkéllyel, úszómedencével és akkora mérettel, melybe az én házam kétszer belefért volna. Tátott szájjal lestem végig a vityillón.