Tekintet

Gyufájának forró lángja világította meg arcát, majd csak egy parázsló pont – cigarettájának vége – égett tovább az éjszakában. Meleg nyáréjszaka volt, szemerkélő esővel, a gázlámpák távoli világosságának emlékével a szemén. Egyedül volt a parkban. Tudta, talán érezte, hogy valahol különleges ez az este, mintha hó esne, nem is eső. Lágyan olvadtak varázsporrá arcán a cseppek.

Elindult. Harmatosan csillogó cilinderével a fején, a víztől elnehezült köpenyével a vállán, sétabotjára támaszkodva. Kiért a parkból. Az utcai gázlángok gyér fénye glóriás ragyogással ölelte körül a gondolataiba merült férfit. Tudta, hogy feladat vár rá valahol a világban, tudta, hogy emigrációja a magányba nem tarthat örökké, bármennyire is szeretné. Mégis, ez volt az az éjszaka, ahol meg kell valaminek változnia, valaminek – önmagában. Emlékezett; mennyiszer indult neki a városnak ilyen nyáréjszakákon, ugyanezzel a gondolattal, remélve, hogy hazatérhet valahová. Emlékezett, ahogy belépett az oszlopos, verandás házú arisztokraták kapuin, zeneszó és parfümorkán rohanta meg, ő mégis mindenkinél méltóságteljesebb és tisztább volt a táncoló, üvöltő, kacagó kavalkádban. Bármelyik nőt megszerezhette magának, gróf volt – mindenesetre így tudták, a valóságra már talán ő sem emlékezett.

Barátait elmarta mellőle az idő és a háború, nevek, illatok, halálhörgések maradtak csak meg az emlékezetében. Néha pedig semmi. Egyre többször csak az üresség tátongó mélysége várta, ha gondolataiba merült. Emlékezett egy asszonyra, akinek tiszta kék tekintetének könnyű fátylát, már gyakran vélte magán érezni, de soha, soha az életben nem kapta el a pillantását. Azt mondták, senki nem állhatja a lassan emésztő tekintetet.