Két önmegtartóztatás között

Megállt a villamos. Kissé zavaros fejjel szálltam le. Kevesen voltak az utcán, de szombat reggel háromnegyed hét felé ez teljesen megszokott. Megráztam a fejem, hogy ne keltsem a körülöttem lévőkben a begyógyszerezett elmebeteg képzetét, és határozottnak nem nevezhető lépésekkel elindultam a Nyugati bejárata felé. Nem siettem, a táskám egyébként is nehéz volt, a vonat indulásáig pedig még húsz percem van. Jegyek a zsebemben, csak fel kell szállnom. Mármint szállnunk. Felemeltem a tekintetem, hogy körbenézzek. Rögtön észrevettem: egy 170 magas, rövid, barna göndör hajú, formás mellekkel és fenékkel rendelkező lány közeledett felém. Szeretem őt. A nagy barna szemeit, melyek képesek arra, hogy hol egy vadmacska tüzes, kéjtől fűtött pillantását lövelljék felém, hol pedig elmerítsenek egy kristálytiszta tóban, melyben nincs más, csak szelídség és ártatlanság. A kicsi füleit, melyekbe oly' jó beleharapni, a haját, amit élvezet simogatni és a szerelmét, melyet gyönyörűség bírni. O Lívia. A barátnőm. Mosolyogott, és meggyorsította lépteit.

Mikor odaért, szinte a nyakamba ugrott, majdnem felborított, és megcsókolt. Ajkai édesek. Beszívtam az illatát, melyet annyira szerettem.
– Úgy hiányoztál! – mondta, miután szétváltunk.
– Te is nekem – válaszolom mosolyogva, és átölelem. Két hete nem láttuk egymást. – Hogy utaztál?
– Jól. Nagyon sokat aludtam, de Bécstől kezdve már azért nagyon nehéz volt elfoglalnom magam. De látom, te egész éjjel dolgoztál. – Igenlően bólintottam.
– Ki akartam jönni eléd, de délután elszállt a központi szerver, és a főnököm berángatott. Már megint azzal a kibaszott RAID vezérlővel szívtunk, de aztán négyre sikerült újraindítani.
– Nem baj, majd most kialszod magad – vígasztalt. Majd odahajolt a fülemhez, és finoman beleharapott.
– Akarlak – suttogta alig hallhatóan. Jellemző rá ez a hirtelen hangnemváltás. Máskor a mosolyom még szélesebbre húzódott volna, de most túl fáradt voltam a szexhez. Pedig tudtam, hogy neki nagyon fontos dolog az életében. Heti három alkalomnál kevesebbel sohasem érte be. Most két hétig nem voltunk együtt, borzasztóan ki lehet éhezve. Tudom, hogy Németországban nem csalt meg, két év alatt megtanultam bízni benne, és azt is tudom, hogy a következő két hét milyen lesz: a szigorúan vallásos szüleihez megyünk Szegedre, ahol a legtöbb, amit megtenni merészelhetünk, az a kézfogás, és az esti jóéjt puszi, mikor a ház két átellenes végében lévő szobáinkba megyünk lefeküdni.