Zöld szemek

A lánynak feltűnően zöld szeme volt. Félig rajta feküdtem, könyökölve az ágyon, így levéve róla súlyom nagy részét. Vörös haja egyik fürtjével rajzoltam végig arca összes vonalát, nyaka hajlatától a szája bíbor húsáig. Megcsiklandhattam, mert elmosolyodott. Lehemperített magáról, majd oldalára fordult, és a feje alá gyűrte a nagypárnát.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte. – szemöldökét összehúzva, homlokára egy-két szigorú ráncocskát tett, de a szája széli huncut gödröcskék elárulták a kérdés valódi komolyságát.
– Te hívtál! Nem emlékszel?
– Nem én! Én biztos nem hívtalak. Segíts, mert nem emlékszem! – próbált még
komolyabban nézni, de amennyivel a vidám gödröcskék jelzése halványult, a hangja pont annyit vesztett határozottságából
– Rendben! De, hisz tudnod kell, illatod küldött nekem meghívót.
– És te elfogadtad? Te kis buta. Hisz az nem volt komoly! Sokat küldök belőle, szétszórom, amerre csak járok.
– Látod, én elfogattam, bíztam benned előre.
– És kezemet megérinteni ki engedte? Odajöttél hozzám, olyan közel, hogy csak a pohár fért el köztünk, de én nem adtam engedélyt! – felkönyökölt, hogy feldúltságot színeljen.
– Kezed intett kezemnek, de csak kéznyelven. Tudod nehéz az ilyet észrevenni, pláne abban a félhomályban. – mondom, és közben felfelé nézek, arcomon egy kis hamiskás mosollyal.
– Aha! És vállam is, nyakam is szólt hozzád, ujjaid bizsergető érintését követelve?
– Így volt, ahogy mondod. Vállad felém mozdult, fejed picit elfordítottad és nyakad hajlása csókért könyörgött. Hajad akartam arrébb igazítani, mielőtt csókommal érkezem.
– Micsoda arcátlanság! – ült fel. A takarót a melleire húzta és durcás arccal nézett maga elé. – Egy perce láttál meg és meg akartad csókolni a nyakamat?
– Nem tehettem róla, úgy tűnt sürgős szükség van rá! Tudod, ilyenkor nem gondolkodik az ember, csak az fő, hogy segítsen!
– Akkor már értem a többit is. Derekam biztos szinte sírt, hogy átöleld és lábaim már kérdés nélkül húztak téged táncolni, arra a lassú számra. Ugye így volt? – haját hátrasimította, és szemöldöke ívét felemelve kérdőn nézett rám.
– Ha így tudod, akkor min csodálkozol? – kérdeztem teljesen komolynak tűnő hangon.