Nem vagyok normális!

A kilométerek alig fogytak, az út ennél vacakabb nem is lehetne. Egyik kezemmel a kormányt fogom, a másikkal a faszomat nyomom. Nem mintha ez segítene merevedésemen, csak valahogy ez látszik a legcélszerűbbnek. Az Uccsó barátnémat épp három hete dobtam. Már fél éve laktunk együtt, de nem főzött, nem vásárolt, csak ruhát magának, és a végén már a kefélés is ajándéknak számított tőle. Úgy dobtam ki, ahogy egy nőt ritkán szokás. Repültek a bugyik és a szoknyák az emeletről. Kapja be! Amíg csak szórakozni jártunk, meg vacsizni, addig minden volt, most, hogy úgy érezte véglegesítettem, csak meresztette a dugnivaló kis alfelét a bőrkanapén. Belilult az agyam, oszt már röpült is. Na mind egy, ez csak azért lényeg, hogy tudjátok miért áll fel a farkam csak úgy itt a semmi közepén. Útszéli cafkák alkalmi használatáról már többször elgondolkoztam, de idáig: "na ezt azért már még sem" kategóriában maradtak. Most megint aktuálissá vált a kérdés, de erősen vívódtam magammal. Egészségügyileg abszolúte indokolt lenne, persze egy jó vastag gumi bevetésével, de nem tudtam határozni. A sorsra bíztam a döntést. Azt mondtam, hogy ha ezen az ördög füle mögötti úton akad egy rosszlány, akkor megdugom. Persze nem hittem benne, hogy kiáll itt valaki, de ezzel is előítéleteimnek adtam nagyobb esélyt. Rácsesztem! Csinosnak látszó lányka áll az útszélen. Lassítok, ha ocsmány továbbmegyek, francba a sors döntésével. Ahogy közelítek, egyre csinosabb. No, nem venném feleségül, de a bárban meghívnám egy . Magamon is meglepődök, de megállok.
– Szia! Hkröm, hkröm! – köszörülöm torkomat. – Mennyi?
– Hagyjál már! Én csak egy stoppos vagyok, nem látod? – hű bakker, ezt elbasztam. Hiába, minden kezdet nehéz!
– Bocsi, bocsi, ne haragudj! – mentsük, ami menthető: – Merre mész?
– Se merre! Veled sehová! Te perverz állat!
– Biztos? – zavarom alig oldódik.
– Biztos! Menj a francba! – erre már bepöccenek, eszembe jut, a nem rég kidobott csajom stílusa, de ez csak józanságom visszanyerésére elég.
– Nem jár erre senki! Na gyere, elviszlek! – hangomat mézédessé változtatom. Nem lehet, hogy ne az legyen, amit én akarok! Látom, hogy a lányka oldódik, még egy kis fűzés, és beül.
– Még más is azt hiszi, hogy magadat árulod! Na, gyere! – mondom teljesen bűnbánóan.
– Rendben! De tudjad, hogy csak ezért megyek, mert itt állok két órája és nem vett fel senki!