Görög lánnyal

Daphné is olyan volt, mint a legtöbb görög lány... – majdnem olyan. Magas, szoborszerű, hasadó gyümölcsökre emlékeztető szájú, ragyogó fekete hajú. Csak a szeme volt ezen a tájon szokatlan: zölden világított csöppet – szeplős, szép és okos arcában. (Rejtély, hogy Görögország lányai, ezek a gyönyörű teremtések, a férfilét kariatidái, hogyan és mikor változnak át hajlott hátú, fekete kis öregasszonyokká, akikre nézve az ember el se tudja képzelni, hogy egykor férfiakra fonódtak boldog önkívületben). – Ó, Daphné! Ő volt az idegenvezetőnk, szorgalmasan kísért bennünket Epidauroszba, Delphoiba, Korintoszba, és mesélt a Világ Köldökéről, Pythiáról, a thermophülei hősökről, meg Gallipoliról – este meg elálmodozva hajtotta félre szép fekete fejét, amikor faltuk a szuvlakit, a musszakát, vagy a gíroszt, amelyet aztán bőségesen öntözgettünk a finom, gyantaízű görög borokkal. Nagyon vonzó jelenség volt: a csoport férfitagjai suttyomban vagy nyíltan mind megpróbáltak udvarolni neki – a nők dühös pillantásaitól, sziszegő megjegyzéseitől kísérve.
Pedig Daphné nem volt kacér, vagy pláne kihívó – szoknyája illedelmes volt, hamvas combjaiból alig mutatott meg valamicskét. Blúzai is zártabbak voltak, mint a csoportunkban majdnem mindenkinek, de hiába: nem tudták elrejteni világszép melleit. Mellésündörgött mindenki, a reggeli kávéiváskor, vagy este, a welcome – – mindenki, a göthös Székházi bácsi*, a volt téeszkönyvelő éppúgy, mint a snájdig Vámosi főorvos. Mindenki azt nézte, hol sodródhat mellé, melyik végeérhetetlen lépcsősoron zihálva figyelheti Daphné gyönyörű lábait, ahogy följebb, egyre följebb lépkednek, harangozva a szoknya alatt. Az esti ouzó – meg a hatására a gátlástalanabbja már simogatni is próbálta, – vagyishát fogdosni, mint ahogyan mifelénk a jónép eljátssza az udvarlás karikatúráját. Nem vette nagyon zokon, profi biztonsággal tette arrébb gömbölyű térdéről, formás derekáról a megpihenni készülő férfitenyereket.
A csoportból néhányan, akik angolul és németül is beszéltek, egész nap a nyakán lógtak. Én is. Eszeveszetten kotortam elő minden művészettörténet –, angol – és némettudásomat, sziporkáztam, és mindent, mindent megtettem, csakhogy imponálhassak Neki – és nem is sikertelenül! Nemsokára már ott ültem mellette, a cicerone – ülésen, és amikor hátrafordulva magyarázott a többieknek, arisztokratikus kezét mintegy véletlenül, támaszkodásként a combomra tette.