Ádám

Egy este minden összeszaladt és leverten bolyongtam a koleszban, magányosan kerestem választ a miértekre. Hirtelen valaki megfogta a vállam és megszólított:
– Jól vagy? Olyan szomorúnak látszol. – a hangja őszintén csengett és a szemében is tükröződött az aggódás.
– Csalódtam néhány barátomban. Majd túlteszem magam a történteken. Megpróbáltam gyorsan megszabadulni tőle, ilyen állapotban nem volt kedvem flörtölni.
– Figyelj! Gyere be a szobámba és öntsd ki a szíved. Egy idegennek mindent elmondhatsz, úgysem tudom kinek továbbadni. Hidd el, utána jobban fogod magad érezni. Mit veszíthettem? 10 perccel később már lelkesen ecseteltem a történteket és valóban egyre jobb lett a közérzetem. Miután befejeztem hosszúra sikerült monológom mellém ült és átkarolt.
– Tudod, én hiszek a szex békítő erejében. – suttogta különös hanglejtéssel.
– Valamit félreértettél, Eszter egyrészt lány, másrészt van barátja. Nem hiszem, hogy így kellene kibékülnünk.

Széles vigyor ült ki az arcára és egészen közel hajolt:
– Te kis buta, én vigasztallak téged! A bensőm remegni kezdett lehunyta a szemét és ajkát az ajkamhoz közelítette. Hátra húztam a fejem és bevetettem az utolsó mentőövet:
– Még a neved sem tudom! – nyögtem ki.
– Ádám vagyok. Megcsókolt! Innen már nem volt visszaút és nem is akartam, hogy legyen. Nagyon jól csókolt, szenvedéllyel és figyelmesen. Hosszan kóstolgattuk egymás ajkát, nyelve nyelvem simogatta. Váratlanul felállt és bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, csak a tv képernyője biztosított némi romantikus légkört. Lassan levettük egymás ruháit, kóstolgattuk a fedetlenné vált tájakat. Egyszer csak megfogta a kezem:
– Ne! Most a te vigasztalásod a fontos, én még ráérek. Ilyet se éltem még meg, tehát kihasználtam a lehetőséget.