Az Osore-házak titka (riport)

Sziasztok! Ebben a történetben van ugyan erotika és szerelem, de kisebb mennyiségben, mint megszokott ezen a helyen; úgyhogy JOGOS az a felvetés, hogy esetleg nem itt van a helye. Ennek ellenére beküldtem, hátha tetszik valakinek.
– --------------------

Az Osore-házak titka (riport)

Roma Osore építész volt. A XX. század elején élt, és alkotta különös házait. Az Osore-házak különleges mesterművek voltak, szinte kivétel nélkül árveréseken keltek el; font-, vagy dollármilliókat adtak értük a világ leggazdagabb emberei. Osore stílusa meglehetősen egyedi volt: házai olyanok voltak, mintha kicsiny várak lennének. Noha nem voltak nagyobbak egy hagyományos három-négy szobás vidéki családi háznál, fantasztikusan erősnek hatottak, kőtorzójukból áradt a biztonság érzete. A mindenkori tulajdonosnak azt az érzését, hogy "bátorság és becsület" védi a házát, Osore kiemelkedő építészeti zsenialitásának tudták be, azt viszont a népmondának, és a pletykának, hogy R. O. házainak lakói mind hosszú és boldog élet után adták vissza lelküket a Teremtőnek. Állítólag az ezerötszáz elkészült házban mindmáig kb. 10000-en laktak és ebben a népességben egyszer sem fordult elő válás, , bűncselekmény, vagy rendkívüli halál. (Legalábbis Dr. Bruno Siegel 1978-as disszertációjában {"Az Osore-jelenség vizsgálata a régészet eszközeivel"} ezt állítja, igaz tudományosan elfogadható magyarázatot nem ad rá. ) A majd' száz év alatt a házak köré sok mítosz szövődött, öreg tulajdonosok magától értetődően beszélnek a házban járkáló "angyalokról", nem sokat törődve azzal, hogy a kívülállók emiatt csendes őrülteknek tartják őket. A tudomány nem foglalkozik a jelenséggel, nem ismeri el létezését, rossz nyelvek szerint azért, mert mindmáig nem tudott rá magyarázatot adni. A 2002. júliusában történt fejlemények a házak értékét 30-40-szeresre emelték; ekkor találták meg ugyanis Roma Osore naplóját, amelyből a következő részlet származik:

"1915. november 15. Lyon

... délután 5 óra van, nagyon hideg. A padlás deszkái között átfúj a szél, a vesémre jön. Piszkosul fázom. Még nincs semmi, nem jöttek meg. Igyekezzetek már, a francba! Sietnem kell a következő ház átadásával. M. Leonberg szép kis summát tett le előlegként, nem szeretném, ha elveszne. 5 éve, mióta híre van a munkáimnak, ez az első megrendelés, amikor 7 számjegyű összeget . Nem szeretném, hogyha ezeken a taknyosokon múlna minden. A kezemhez tapad a toll, olyan hideg van. Még 5 percet várok, ha addig sem jönnek meg, elmegyek. Még 3-at. Aha, végszóra... jönnek.

1915. november 17. Lyon

A tegnapelőtti dolog simán ment. Már éppen elmentem volna, amikor megérkeztek a fiatalok. A lány magas, göndör hajú volt, vékony kis barna teremtés. Olyan 23-24-nek saccoltam. El kell ismernem, tényleg nagyon szép volt. A fiú valami diákforma, talán a lánnyal egyidős, talán kicsit fiatalabb. Kis szakállkát viselt, amilyet mostanában szoktak az egyetemisták. Nem különösebben volt érdekes jelenség, de az ízlése, hmm. Milyen gyönyörű nő volt, édes Istenem! Már amikor bejöttek az ajtón, egymás ajkának estek. Nem lestem meg őket, nem vagyok perverz. Nagyon sokáig kellett várjak, majdnem megfagytam. Borzasztó hosszan szerették egymást, azt hittem nem bírom ki ebben a hidegben. Nekik bezzeg jó melegük lehetett odalent. Aztán csak vége lett a szerelmeskedésnek, igaz, már a hajnal sugarai verték át a réseket a háztető cserepei között. Odapillantottam. Már nem mozogtak. Egymás karjában aludtak. Alkotóm! Ez az a látvány, amiért érdemes volt a világra jönnöm! Ahányszor ilyet látok, szinte vallásosan elérzékenyülök. Szinte látom az élő szeretetet magát, ahogy halványan, kéken körbeveszi őket. Nem, nem a vágyat, nem a szerelmet, semmi, de semmi földi dolgot. Téged látlak Istenem! Te ragyogsz ott közöttük, körülöttük, amikor így ölelkeznek. Nincs még bennük semmi önzés, csak a tökéletes odaadás és elfogadás. Ezt az esztétikumot nem tanítják az Akadémián, ilyet csak az Élet produkál, nagyon-nagyon ritkán. Semmilyen vágy nincs bennem, ahogy csodálom meztelen testüket, csak a csodálat, a rajongás a szépség iránt. Nem a testük maga szép, hanem az, hogy kivetül rá az érzés, amit átélnek. Sokáig, nagyon sokáig gyönyörködtem bennük. Azután cselekedtem, bár fájt értük a szívem. Komolyan megszerettem őket, noha sohasem beszéltem velük. Két kis nyilat röpítettem beléjük úgy 5 méternyiről, hogy fenntartsam kábulatukat. Úgy aludtak tovább, mintha semmi sem történt volna. Betakartam őket a magammal hozott selyemlepedővel, hogy nehogy munkásaim otromba, kéjvágyó tekintete beszennyezze ezt a megismételhetetlen szépséget. Aztán beszólítottam embereimet. A beton gyorsan, lágyan takarta be a még pihegő testeket. Szavamat adom rá, hogy nem fogják nehéznek érezni az örökkévalóságban. A hatalmas betonkockát emelőkkel, csigákkal mozgattuk és az alapkőletétel színhelyére szállítottuk. Most már biztos elkészülünk határidőre. "

A hivatalból megindult rendőrségi vizsgálatok igazolták a szörnyűséget. Minden Osore-ház alapzatában két csontváz – egy férfi és egy női – aludta örök álmát, jellemzően ölelkezve, vagy embriópózban kicsire összekucorodva. Ezeket azonban a helyükön hagyták, részint kegyeletből, részint, mert gazdag, és tekintélyes emberek lakhelyét kellett volna lerombolni, és a rendőrség nem akart botrányt; a gyilkos építész is már régen halott volt. A hátborzongató házak értéke a csillagokba emelkedett, sok gazdát cserélt. Jó befektetésnek számított, számít vásárolni egyet. Ennek az egy hónappal ezelőtti hírnek az ad újra aktualitást, hogy ma, 2002. augusztus 7-én úgy néz ki, hogy végleg megtört a házakat védő áldás: az egyik Osore-remekmű lakója, a 40 éves A. K. hajnalban öngyilkos lett. Riporterünk kinyomozta, hogy az elmúlt hónapban 2 betöréses lopás és 4 válás következett be az említett házakban, mint tudjuk, ilyenre még soha nem volt példa.