Imi és Rita

Kellemes őszi délután volt, már későre járt. Fiatal párocska sétált a lehullott levelek között, csendben fogták egymás kezét. Lopva tekintettek egymásra néha: szemük mosolygott arcuk helyett. Aztán beértek a fák közé, ahol nem voltak kitéve avatatlan tekinteteknek. Megálltak néhány lépés után, a fiú szembefordította a lányt, s ahogy ránézett, a lemenő Nap sugarai arany glóriát vontak feje köré.
Kezét elengedve ölelte át, tekinteteik egybefonódtak, s követték e példát mohó ajkaik is, éhesen csókolva egymást, mintha utolsó perceiket élnék.
A lány ölelő karjai lágyan csusszantak a ballonkabát alá, s a csók közben simították le azt a fiú vállairól, ki egy pillanatra elengedve a lányt engedte azt szétterülni maga mögött a száraz avaron. A lány is levette nyitott kabátját, ami alatt csak egy vastag kötött kardigánt viselt, és egy bő, combközépig érő szoknyát, s harisnyát. Egyik lábát a fiú lába köré fonta, s csókjából kibontakozva hátralökte azt, a vastag avaron szétterült kabátra.
Körbepillantott, de nem látva senkit, szoknyája szélét felhúzva alá nyúlt, s levette csipkés tangáját, kilépve cipőiből, s odadobta a fiúnak, aki elkapta a fehér ruhadarabot. Felismerte, tőle kapta a lány 18. születésnapjára, s most már ismerős volt neki a harisnya is: a tangával együtt egy harisnyakötőt meg egy pár combfixet is kapott Rita; melltartóra aligha volt szüksége még életében, félalmányi keblei oly kemények és ruganyosak voltak, hogy szinte harsogtak volna az ember keze alatt, ha azt a lányén kívül valaha más kéz illette volna ugyan.
A fiú, eszmélve meglepetésétől, hogy a lány a néhány hónapja kapott ruhadarabot mégiscsak felvette, mohón beleszagolt a legkevésbé sem száraz bugyiba. Szemei éhes változtak, s kíváncsian várta a folytatást.