Lakásavató

Létai Andor elérte azt, amiről a hasonló korú fiatalok csak álmodnak. Huszonkét éves múlt, és vett egy lakást. Megdolgozott érte, spórolt rá, hitelt vett fel, és a sok fáradság meghozta eredményét. Szüleitől nem kérhetett segítséget, mert szegények voltak, az ő kitaníttatása is nagy anyagi terhet jelentett számukra. Szerette és megértette őket, igyekezett, hogy tanulmányai eredményeivel se okozzon csalódást nekik. Nem úgy, mint barátnője!
Polgár Éva egy jómódú család szemtelen, gimnazista lánya, aki a tizenhét évesek lendületével szerette Andort. A srác a maga romantikusabb módján viszonozta is ezt, de zavarta, hogy sosem lehetnek igazán kettesben. Ezért is vette ezt az ötödik emeleti, négyszobás fészket. Bútorokra ugyan nem futotta, csak egy nagy rozoga ágy és a szüleitől hozott székeke, asztalok álltak az amúgy is üres lakásban. Tudta, hogy barátnője nem jön ki jól a szüleivel, ezért titkon abban reménykedett, hogy egy újabb hangos veszekedés után a lány besokall és hozzáköltözik.
Egy délután megszólalt a csengő, és Éva jelent meg az ajtóban. Szégyenkezett, nem mert a srác szemébe nézni.
– Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk, és nem bírtam tovább! – panaszolta Andor ösztökélésére. – Már nemcsak velem veszekednek, hanem egymással is! Összecuccoltam és eljöttem otthonról.
– Mikor volt ez? – kérdezte a srác.
Éva leszegte a fejét és bátortalanul felelt:
– Kilenc körül.
Andor egy kósza pillantást vetett az órájára.
– Mindjárt négy óra! Hol kóboroltál, butuskám?
– Nem akartam a terhedre lenni. Féltem, hogy azt hiszed, ki akarlak használni most, hogy lakásod van. Néhány barátnőmnél próbáltam szállást kérni. Az egyik már tizenkilenc, és albérlete van.
– Miért nem jöttél rögtön ide? Tudhatnád, hogy rám mindig számíthatsz! Kicsit bánt, hogy nem én jutottam először az eszedbe – korholta játékosan Andor a lányt.
Miután Éva megnyugodott és kipakolta bőröndjéből a septiben beléhányt cuccait, lementek a két sarokra lévő talponállóba és megvacsoráztak. Alkonyodott, de a naplementét nem látták a körülöttük terpeszkedő tízemeletes lakóházaktól. Csak az egyre sötétedő égbolt és a hideg szél jelezte, hogy lement a nap. Hazaindultak, a házban pedig sietve szedték a lépcsőfokokat az ötödikig.