A kórház angyala

A betegfelvételnél egy nagyon csinos, szőke nővér asszisztált az orvosnak. Tóth Krisztina 'hirdette' a felirat a köpenyén. Körülbelül egyidősek lehettünk. A gyógyulásom rögtön elkezdődött, hiszen még egy szót sem beszéltem vele, mégis fájdalmaim mellett egyre jobban kezdett zavarni, hogy ez a lány ilyen elesettnek és gyengének lát. Csak a sértett férfiúi hiúságomnak nehogy külön kezelésre legyen szüksége. – gondoltam.

Amikor az orvos végzett a vizsgálatokkal utasította, hogy segítsen nekem elhelyezkedni. Megvillantotta gyönyörű, kedves mosolyát és elindultunk a szobába. Szerencsére egy üres, kétágyas szobába kerültem. Rövidesen megérkezett az orvos és mindkét kézfejembe infúziót szúrt. Többször is a lelkemre kötötte, hogy egyáltalán ne mozgassam a kezem!

Magamra maradtam. Jól telt az idő, amíg egyszerre csak éreztem ki kellene mennem. Dehát még a kezemet se mozdíthatom. Megnyomtam a nővérhívó gombot és imádkoztam. Fohászom nem érte el a célját: Kriszti nővér lépett be az ajtón. Ilyen nincs! – gondoltam: Sikerül a legjobb formámat hoznom, most aztán meghódítom.
– kell? – kérdezte teljes természetességgel.
– Igen.
Felhajtotta a takarót és gyakorlott mozdulattal lejebb húzta a pizsamát. De ahogy kézbefogta a péniszem pár pillanat alatt merevedni kezdett.
– Elnézést! – mentegetőztem. – Mindjárt elsüllyedek szégyenemben. – tettem hozzá.
– Azt ne! El kell számolnom a betegekkel. Mit mondanék az orvosnak? – fejezete be az igazgatást mosolyogva. – Ha végeztél, csengess!
Így is tettem. De megint, az előbbihez hasonló malőr történt.
– Nehogy megint mentegetőzz! – jegyezte meg. Vissztakart és leült a másik ágyra: – Maradok egy kicsit beszélgetni.

Rövid időn belül kiderült, hogy mindketten szeretjük a Forma1-et, ráadásul ugyanannak a csapatnak szurkolnuk. De más is kiderült: mindketten érdeklődünk a japán kultúra iránt. Alaposan kitárgyaltuk a tusfestményeket, porcelánokat. Egy óra, talán több is eltelt, amikor nagyot sóhajtva felkelt:
– Na, mennem kell a négyesbe. Szerencsére holnap hazaküldik Géza bácsit. Ilyen pimasz beteget még nem is láttam. Amikor elmegyek az ágya mellett mindig megpaskolja a fenekem.
– Hát szólj az orvosnak. – javasoltam.
– Már próbáltam, de azt mondta, hogy ez a munkámmal jár. Annyit tehetek, hogy a kezére csapok.
– De vannak ilyen mintabetegek is mint én. – vigyorogtam.