Vadóc

Tik. Tak. Tik. Tak. Tik. Tak. Tik. Tak. Szinte hallom, ahogy az idő elpereg ujjaim között. Pedig csak néhány hónapja, hogy elvesztettem – akkor elveszthetetlennek hitt – második felem. Az első néhány hét menekülései után összeszedtem magam, és újult erővel kezdtem építeni szerény életemet. Belevettem magam az emberi kapcsolatok sűrűjébe, és néhány hét alatt temérdek személyes barátot találtam – legalábbis egy internetes csevegőben. A fizikai kapcsolatot – így utólag visszagondolva – szinte teljesen megszakítottam a környezetemmel. Nem beszélgettem szinte senkivel néhány percnél tovább, máris rohantam az egyetlen menedéket jelentő helyre, ahová – a legtöbbször – már nem követtek önmarcangoló gondolataim – a fejhallgatóm szárnyai alá, ahol különböző idegtépő és szívbemarkoló zenékkel "kúráltam" sérült lelkemet. Sérült, igen. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Sorozatos lelki traumákon mentem keresztül, ahogy időről időre visszatértek – nem is olyan – régi kapcsolatom emlékei.

Ilyenkor begubóztam, megnéztem egy filmet – többször – és időnként utat adtam előtörő könnyeimnek. Hogy zokogásomat kevesen hallották, annak örültem, mégis, valahogy hiányzott egy kéz, ami letörölné arcomról – és lelkemről – a könnyek vágta sebeket. Volt néhány esetlen próbálkozásom az ismerkedésre, de azok a lányok, akikkel hirtelen öntöttük ki egymásnak személyesebb dolgainkat semmivel nem voltak közelebb hozzám, mint a főiskola kóbor , aki reggelente a kollégium küszöbén próbálja utamat állni, pontosabban feküdni. Persze azt hittem, idővel így is megismerhetek olyasvalakit, akivel összeillünk, de a "négybetűs" Élet töretlenül próbálta gyengíteni ezt az elképzelésemet. Egy idő után meguntam a dolgot, és úgy döntöttem, elég volt az önsajnálatból. Elkezdtem tudatosan észrevenni a legapróbb dolgok szépségét is, s egy idő múlva már természetes volt a jó közérzetem. Újra kezdtem megtalálni a kapcsolatot a külvilággal; a barátaim óvatos lelkesedéssel fogadták, hogy már nem kerülöm – annyit – a társaságukat. Igen.

Még mindig volt valami, ami zavart, amit nem tudtam lezárni magamban. Talán, ha... nem, azt nem szabad. Semmit nem oldanék meg vele, ha beszélnék vele, csak neki is újabb fájdalmat okoznék.