Vak szerelem

Szemeit lehunyva dőlt bele a zenébe. Az előbb még Beethoven, most pedig Frank Zappa áradt a hangfalakból. Kezében a távirányító, ujja a gombon, ajkai résnyire nyílva enyhe mosollyal. Karácsonyi ajándék volt az a hi-fi torony, kedvesétől, ki majd jön haza nemsokára. Én a lábainál hevertem, szokásomhoz híven, és a szimatom sem csalt, tudtam jön a gazdasszony. Nem ugrottam, csak fejem emeltem, s a farok csóvámmal jeleztem, örülök neki. Öreg vagyok én már. Ajtócsukódást, sem nem hallott a gazdi de érezte ott benn, Ő közeleg. Majd hozzá is elért az asszony illata, az a bizonyos. Reggel szippantottuk utoljára, s mintha lett volna az 7 másodperce, két lélegzetvétel közt, most itt van újra. A döntés jött magától, fel nem pillantott, csak mosolya serkent. Keze mozdult a kontrollt ejtve, egy új világot, egyetlene forró leheletét érezve. Csak egy röpke simogatást kaptam, s éreztem jobb, ha most odébb állok. Ez már megint nem az én időm. Húsz éve, hogy együtt vagyunk így édes hármasban. Ismerjük egymást kívülről betéve.

Egyházi áldás nem ékesíti kapcsolatuk, mondhatnám, vad szerelemben élünk. Karok fonódtak nyakába, popsi az ölébe szorosan, izegve – mozogva helyezkedve. Forró volt a levegő, s a csók is azzá vált. Éhes vagy-e angyal? A vacsora reánk vár. Kérdezte a gazdi. Csak téged akarlak, de nagyon. Egész nap szinte égett a puncim, már majdnem magamhoz nyúltam az irodában, miközben rád gondoltam és erre a percre vártam. Csend borult a szobára, de én hallottam, ahogy a gazdi keze suhant a szöveten, s hogy a sóhajok szaporodtak. Majd a zippzár hangja sercegett a fülembe, puszik cuppantak és mintha lihegéssé váltak volna azok a sóhajok. Ez már zene volt a fülemnek. Ezt már szeretem, gondoltam, tudunk mi egy nyelven is beszélni. Azt se bántam, hogy a vacsora késik, tudtam, így szex után majd sokkal kedvesebb, vidámabb lesz a gazdasszony is. Érzem én azt nagyon is tisztán, ahogy vibrálnak érzelmei. Ha kielégítetlen vágyakkal tér nyugovóra, még álmai is felhőkbe borulnak. Viszont az édes szeretkezés, rózsaszínű fátylat terít, amúgy is szivárvány lelkére.

Egy bugyi landolt, majdhogynem orromon, édes illattal telítve. Ghhrrrmmmm, jeleztem, mondván, fincsi. Persze rám se hederítettek. Folytatták a csupasz bőr simogatását, sőt mondhatnám hevesen markolászták egymást, mindenhol. Majd a gazdi lassan alább csúszott, ahogy asszonyomat ültette le, le az ágyra. Hümmögve, majd morogva nyalt, vagy inkább lefetyelt ott a lábai között. Na jó, kell nekik is a szagminta, de mégis. Szerencsétlen egy fajta az emberi, nekik partner kell ehhez, én ezt magam is le tudom rendezni. Egy kis sikoly, majd egy másik zökkentett ki meditációmból. Nyüsszentettem egyet én is, merthogy nem tudtam eldönteni, még a mai napig sem, ki bánt kit? Avagy ez lenne jele annak a felsőbbrendű élvezetnek? Amitől ők úgy oda vannak. "Ugyan már Szőrös! (ez én lennék, becenevemen) Csak nyugi! " Szólt hozzám bársonyos hangja. Merthogy becsületes nevem sokkal komplikáltabb és hosszabb, de egyenlőre inkább maradok inkognitóban. Elég az hozzá, hogy nemesi családból származom.

Ami már csak azért is előnyös dolog, és mondhatom ezt minden nagyképűség nélkül, mert szinte egy háremmel rendelkezem. Néha már túlzásba viszik a dolgot, akkor is hágnom kell, amikor nem is kívánom. Olyankor fanyarogva ugyan, de hamar lerendezem a dolgot. Nem úgy mint ők, nem mint az emberek, én nem cifrázom. Durr-bele-Balázs módjára megadom neki, azt amit kíván. Vagy tán inkább, amit a természet rendje parancsol. De ezek itt? Hogy vagy fél órát is enyelegni? Meg hogy kétszer, háromszor is elmenni? Nagyon lassú a dolog, és fárasztó is. Alig marad idejük a pihenésre. Hmmmmm. Mondjuk a csigák még rosszabbak, a múltkor megfigyeltem, azok még lassabban csinálják. Nyálasan nyalják egymás nyakát, nyúlósan nyafognak és nyakatekert mozdulatokkal enyelegnek. Még a válasz is vontatva jött, mikor megkérdeztem tőlük, ti sohasem kapkodtok? Nee-ee-em..., cs-aak... cs-cs-csigavééér... volt a válasz, és az is percekig tartott.

Na, hát éppen ezért a nyulakat kedvelem. Nem csak, merthogy kergetni is lehet őket, de mivelhogy kellemes a bioritmusuk. Egy kis kiri-kuri-kufircolás itt meg ott, két fej saláta közt, az már igen! Meg kell hagynom, szellemes az ember. Hogy miket ki nem talál! Víz alatti kamera, meg TV. Jó is az! Kedvelem a természetrajz programokat. Már van egy éve is, a delfinekről volt szó. Azt mondták, ők is emlősök. Persze-persze! Majd ha a csont fütyül! Hiszen még lábuk sincs! Nem hogy 4, de még 2 sem! Tüdővel lélegeznek, meg csecsszopók. Hah! Nagy dolog. Azt is mondták, intelligensek, tán az emberhez a legközelebbi ezen a téren. Na ja! Hát akkor miért is vagyok Én itt? Arról nem is beszélve (ha már egyszer az intelligenciát hozták ott szóba) miért van az, hogy a delfin kanok, bandákba verődve rabolnak el egy leányzót, és , felváltva, addig-addig, míg majdhogynem belehal? Teszik mindezt pont a határig, " kegyesen " csak az életét hagyják meg. Minden mástól, büszkeségtől, életkedvétől megfosztva sodródik szerencsétlenje, kinn a nyílt tengereken, míg a kanok, mosollyal arcukon tovaúsznak.

Ez nekik az intelligencia? Hát akkor inkább Eb legyen a nevem. Minél komplikáltabb egy teremtmény, annál messzebb rugaszkodik a természettől? Ki érti ezt? Már elnézést hogy általánosítok, de én csak a globális perspektívából szemlélem a dolgot. Az már igaz, az emberek nagyon jól tudnak simogatni azokkal a pihén puha ujjbegyekkel. Ha rám kerül a sor, olyankor hanyatt is vetem magam átadom testem az élvezetnek. Én csak halkan morgok, nyüszörgöm, még a vakkantás is a torkomon akad, olyannyira érzékien csinálják. A gazdiasszony pedig csacsog, becézget, gügyörészik hozzám, mintha csakis engem szeretne. Persze tudom, hogy nem csak engem imád de ez nem zavar. Én meg tudom osztani mind a szeretetet, mind amit adok és kapok. Ők viszont hadilábon állnak ezen a téren, néhanapján. Hallottam én már féltékenységi jelenetet itt, e fedő alatt. Órákig veszekedtek, bizonygatta a gazdiasszony, " senki más nincs életében ". Nincs hát, tudom én azt, kiszimatoltam volna ezer mérföldről, de hát engem nem kérdeztek.

A vitát követően pedig akkorát szeretkeztek, hogy még a vacsi is elmaradt. Másnap a gazdi megnyugtatott, hamarosan javulni fog a helyzet. Mindeddig volt ez, a hormonok hibája, de már szedi a fogamzásgátlót. Az majd rendbe rakja ezeket az ingadozásokat, és még csak teherbe sem eshet. Na jó, gondoltam, az utóbbira lenne más megoldás is. Mert, hogy azt a gumi köpönyeget nem szeretik felhúzni a férfiak, azt megértem. De igazán frappáns megoldásnak tartom a P. N. G. bennszülöttek tradícióját. Miszerint, a fiúknak (még zsenge ) felszúrnak egy vékony kis bambusz csövet, a pénisz tövébe, majd gyógyultával eltávolítják. (Nem sokkal rosszabb, mint egy fülbevaló a jányoknak) Így felnőtt korban, attól függően, akarnak-e utódot vagy sem, pl. mutatóujjukkal a lyukat befogva szabályozható a forró láva útiránya. Hahh! Szerintem fantasztikus! De ez még mind semmi! Tesznek Ők még mást is az élvezetek érdekében. Méghozzá, többnyire az anya dolga, nevelni a korai években. Nem csak a túlélésre, de a szexualitásra is.

Náluk az érintés nagyon fontos, még az idegen látogatót is tapogatják, kóstolgatják. Erre is felkészítik. Csiklandozzák, simogatják minduntalan, akár a nemi szerveket is, ezzel is gyönyört okozva. Szégyenérzetük nincs, hatalmas puszik és csókok cuppannak, akár a lábak közt is, önnön magzatukat kényeztetve. Még a nyelv is betéved, az " északi féltekén tiltott" hajlatokra. Igen, az anyuka izgatja, nyalja saját lányát, ezzel tudatosan kifejleszteni kívánandó, nemiségét, élvezeti képességét. Ki érti mindezt? Mégsem megvetendő. Hiszen csak egy a sok közül, egy ősi kultúra. Egy valami azonban igaz. Tanulékony az ember. Példabizonyság erre, hogy vannak dolgok, amit tőlünk is átvesznek. Csak hogy egy néhányat említsek. Ők is szeretnek csontot szopogatni, le egészen a porcogóig, cuppogva, meg nyalakodva. Jajj, még a nyálam is kicsordul! De ami az eleven bizonyíték, az a . Amikor pont úgy kefélnek, mint mi. Hát nem vitás, úgy a legjobb. Gazdiék is gyakorolják, de néha már azt is túlzásba viszik.

Addig-addig gyömködik egymást, míg erejük elszáll. Olyankor asszonyom kiterül, mint a béka s gazdi a hátára ernyed. Ki nem húzná vesszejét, nem. Inkább kivárja a következő hullámot és izzadságtól, meg mi mástól csúszkálnak egymáson. Sokszor térdei közé szorítja asszonyom lábait s úgy vezeti be a műszert. Nehéz munka lehet, mert mindketten nyögnek, nyögnek és nyögdécselnek. Meg mintha valamit keresnének is! Mert asszonyom modja, "... neeeem, nem ottt. Egy kicsit beljebbbb... ahhh. nem annyira. Igen!... maradj ott, az lesz az, AAAAh!... csak piciket mozogj!... AAAAhh... igen! Jaaa – jaaa. Az lesz a " G " pontom... aaaaahhhhh... imádlak,... aaaah aahh ahhh AHHHH HHHHH HHH – HH – H!!! Már elnézést, hogy most abbahagyom, de valami ismerős illat terjeng a levegőben. Ahhha! Vaulina, a második szomszédból. Tüzel! Már itt sem vagyok...