Hajnal

Kora hajnal volt, még egészen sötét. Olyan hajnal, amikor sejteni lehet, igazán világos már aznap nem lesz. Esik az eső, borult, sötét, nyirkos. Amikor az embernek úgy igazán semmihez nincs kedve. Nyűgös, nyafogós, sokáig alszik, aztán nagy nehezen felkel, de fel nem öltözik, iszik egy kávét, aztán átteszi székhelyét a TV elé. Olvas kicsit, de ahhoz sincs igazán kedve. Hosszúak az ilyen napok, és fárasztóak. Hát egy ilyen reggel volt, és mivel megszokta egész héten a nagyon korán kelést, biológiai órája ilyenkor, hétvégén is kivetette az ágyból, egyszerűen nem bírt aludni. Gondolta, olvas egy kicsit, majd attól elálmosodik újra. Kiment hát a másik szobába, nehogy a lányt felébressze a fény. Ő szerette volna, kicsit később...

A lány békésen szundikált, nem ébredt fel. Most már nem akart tovább várni. Nagyon szerette ezeket az együtt töltött éjszakákat, illetve tán nem is az éjszakákat, hanem a reggeli ébredéseket. A lány sosem ébredt frissen, álmos volt, nyűgös. Más volt még a hangja is, simogatóbb, olyan volt, mint egy álomból ébredő macska, puha, érzéki, szinte dorombolt. Odabújt hát a lányhoz, finoman, óvatosan csókolgatni kezdte. Előbb a nyakát, majd a válla vonalát, aztán haladt a lapockája felé, gerincvonalán lefelé. A lány csak nyöszörgött egyet, mint aki álmodik, és közelebb bújt. Jóllakott macska, szokták mondani. Elkezdte hát simogatni, kézbe vette melleit, és arrébb csúszott, hogy a hátára fordíthassa. Csókolni kezdte mellét, óvatosan szájba véve mellbimbóját, ekkor a lány kicsit megfeszült, pont, mint mikor a macska álmában nyújtózik egyet. Sosem tudta, hogy tényleg alszik, vagy csak belemegy a játékba. De a lány tényleg aludt.

Azt hitte gyönyörű álma van, csókolgatja a férfi, még a leheletét is érezte.