Rózsaszin álmok Cleopatra udvarában

Cleopatra...
... aki körül nyüzsögtek a népek: férfiak, nők,
és gyerekek is, mint szorgos méhecskék szálltak úgy rá, és hallgatták mézédes dalát, szavát.
Várták, lesték minden óhaját, s kivánságát. Kiváltságos lehetett az, ki vele beszélgethetett, vagy fürdőzhetett...
De én? Én is csodáltam őt ugyan, de talán merő dacból, – vagy tán valami más okból – én ezt nem etttem meg. Nem igazán akartam a közelébe kerülni.
... Cleopatra, kinek selymes, hosszú, ezüstösen csillogó fekete haja kerek, formás fenekéig ért, csodálatos, nagy smaragdzöld szemei úgy ragyogtak, mint a legszebb ékkő, mely teljsen megigézett, magával ragadott. Mégis! Mikor tekintetét rám – rámemelte, én elforditottam a fejemet, mire ö felnevetett. És ez mindig igy ment, immár lassan egy éve.
Féltékeny voltam. Féltékeny egy kézre, mely őt érintette, egy csókért, mi másnak szólt, egy ölelésnek, és egy kedves szónak, mely nem nekem szólt. Mindenre!
Kérdő tekintettel nézett most is rám – hosszasan, és szinte lelkembe irta vágyait: gyere, gyere ide már hozzám! Érints meg, vagy adj egy csókot, hisz erre szomjazom!
Óh, hányszor, de hányszor eljátszotta ezt velem? Felálltam, és megindultam felé. Mikor elmentem mellette tekintetemmel végigsimogattam gyönyörü, kifinomult alakját, majd a combjai közé néztem, és belefurtam szemeimet, majd otthagytam őt, és kimentem. Hallottam, ahogy dühösen belecsap a vizbe, és mindenkit kizavart, ki körülötte volt.
– Tünés, menjetek ki innen! – szólt rá mindenkire, és mindenki engedelmeskedett.
Éreztem, és tudtam, ez igy már nem mehet tovább!
Döntöttem.
Elhagytam őt egy napon, de tudtam, – mert valami legbelül azt suttogta selytelmesen – hogy egyszer visszafogok térni öhozzá...

Fél évvel később...

Hamar hire ment – hisz titok itt semmi nem volt, az egész város erről beszélt – hogy Cleopatra hatalmas orgiákat rendezett palotájában, és minden jöttmentnek könnyedén adta oda testét, és lelkét egyaránt. Férfiaknak, idős aggastyánoknak, nőknek, és szinte még gyerekeknek. Az indulat, a bennem felgyülemlett düh, – mely tétova kétségeeséssel keveredett – vitt rá arra, hogy ismét visszatérjek hozzá.

Cleopatra...
... ki ott feküdt az ágyon, meztelen, széttárt lábakkal, kiszolgáltatva mindenféle népnek, oly volt látni, hogy szemeim könnyel teltek meg.
Amit láttam nem akartam elhinni, és látni. Egy lidérces álomnak tünt, és reméltem, csak álmodom, és rögtön felébredhetek. De mint álom szertefoszlott, mikor egy férfi mászott rá, és hatolt belé nyögve, majd elkezdett mozogni rajta, miközben hangosan hörgött egyet. Ö csak mozdulatlanul feküdt, és mikor a férfi elégedetten leszállt róla, egy másik férfi indult meg felé, remegő kezekkel letolva nadrágját.
– Elég! – üvöltöttem felé, mindenki felé. Csend lett, minden szempár rám meredt. Érdeklődve, dühösen, értetlenül néztek rám. Tiz perccel később elhagyták a szobát, gyorsan összeszedegetve a földön heverő nadrágokat, ruhadarabokat.
Ott álltam az ágya elött. Fejét felém forditotta, majd arcán egy fáradt mosoly jelent meg.
– Gyere, gyere csak, és vedd el te is, vegyél el mindent!
Ekkor melléléptem, majd felhúztam az ágyról, és a tükör elé vezettem. Derekát átkaroltam, arcát két kezembe fogtam, és a tükörhöz nyomtam.
– Nézd, nézd mi lett belőled! Arcod gyürött, és csúffá lett!
Szemeid ragyogása hova veszett? Nézd, ahogy a semmivé foszlott, nézd, nézd! Üres lettél, üres, mint a lelked mélye. Látod? – kiabáltam fájdalmasan. Ekkor hirtelen egyik öklével a tükörbe csapott. Kezéből csordogálni kezdett a vér, de ezzel mit sem törődve, cinikusan megvonta a vállát.
Sosem bocsájtom meg magamnak, amit akkor tettem. Amit akkor tett velem az indulat, és a fájdalom. Ahogy ütöttem őt, úgy polyogtak könnyeim a padlóra, és törtek össze. Nem védekezett, és nem ütütt vissza. Mikor elfáradtam már, és úgy éreztem mostmár elég lesz, az ablakhoz léptem, majd arra a nőre néztem, kit szerettem, és gyülöltem is egyszerre. Nem sirt, és nem szólt semmit. Ott feküdt a kövön, lábait maga alá húzta, és a semmibe nézett, keresve azt, amit egykoron láthatott. Talán önmagát. Kerestem egy takarót, majd leültem hozzá, betakartam őt. Kezét tenyerembe fogtam, letöröltem a rászáradó vércseppeket, majd hirtelen egy csókot leheltem arcára. Aztán otthagytam őt.
A következő napok nehezen teltek el, mégis jó érzéssel emlékszem vissza rá.

Kivántam őt! Szereteni, magamhoz ölelni, csókolni, érezni, és megérinteni...

Egy nap, mikor a fürdőben vigan dalolászott, oly édesen fel – felkacagva, ott álltam, – a kisértés vitt oda – és néztem őt. Mikor meglátott, és megláthatta szemeimben, mit könnyen kilehetett olvasni, igy szólt:
– Kedvesem, gyere ide, és érints meg!
Nem válaszoltam, és nem mozdultam.
– Kérlek! – hangja sürgető, kérlelő volt.
Megráztam fejemet, majd kimentem.
Bosszus voltam rá, és magamra. És ez igy ment heteken át, míg a feszültség egyre nagyobb lett közöttünk, és semmiségeken kezdtünk el veszkedni, mínt két gyerek.
Cleopatra...
... ki éjjelente megjelent szobám ajtajában, egy lenge, kis fehér, teljesen áttetsző hosszú ruhában, és vágyakozva, reménnyel teli szemekkel nézett rám. Ott állt, és várt. Várta, hogy magamhoz hivjam őt, de hang nem jött ki torkomon. Magamra húztam a takarót, és elfordultam tőle...

Még ezen a héten megjelent nálunk egy fiatal lány. Nem lehett több 17 nél. Arca üde, pirospozsgás volt, mint egy most beérett alma, mi arra várt, hogy beléharapjanak, megkostolják. Hosszú, szőke haja – mely csapzott volt, és kócos – válláig ért, arca fáradtságot mutatott, kék szemei viszont tengerkéken tükrözték tüzes lényét. Piros ruhája, melynek koszos szegélyei a földig értek, furán mutattak rajta, talán mert a ruha túl szük volt, miből ékesen, és oly édesen, kivánatosan domborodtak ki almanagygságú, feszes mellei.
Ott állt az asztalnál, Cleopatrahoz fordulva. A lány mély lélegzetett vett, és félénken belekezdett mondanivalójába. Miközben hallgattam, halványan elmosolyodtam, mert e teremtés gyönyörü volt, és arra gondoltam, vajon...
– Szeretnék itt munkát kapni. Becsületes, tiszta vagyok, becsületes, és mindent elvégzek. Rám lehet bizni amit csak kivánnak. Kifárasztott már a sok utazás, és nem kérnék sokat, csak némi élelmet, és egy ágyat, melyen fejemet letehetném, kérem én...
– Csitt! – szólt rá Cleopatra, majd jelentőségteljesen nézett rám, miközben egy halvány, édes mosoly kezdett el játszadozni a szája sarkában. Vajon mit forgat a fejében?
– Drágám! – fordult felém mézédes hangon – Te mit gondolsz? Maradjon? – kérdezte.
– Felőlem... – mondtam zavartan.
– Maradhatsz. – mondta némi hallgatás után. – Mi is a neved kedvesem?
– Alexandra... – dadogta a lány boldogan, és elégedetten.

... mert nem ment másképp, én vettem el attól a lánytól mindazt, mit Cleopatra neki adott: az ölelését, a csókját, az érintését, és a vágyait! A lány tüzes volt, és szenvedélyes, de mikor beteljesedni látszott a vágy e különös játéka, eltoltam őt magamtól. Hirtelen erővel tört rám a kétségbeesett zokogás. Ekkor dühösen kizavartam őt.

Cleopatra...
... ki ott állt az ajtóban, néma csendben figyelve: nézte végig mindezt. Mikor ránéztem, láttam, hogy ö is kinlódik, szenved, ahogy én. Szomorúan hajtotta le a fejét, de szemei mégis szikrát szórtak a dühtől, mi ekkor gyors álomba ringatott kénytelen...

Cleopatra 25. születésnapján, a dúsan megteritett ünnepi asztalnál ültünk egymással szemben. A hallgatást hallgatás követett, mignem egyszer csak megszólalt, megtörve a kinos, fájdalmas csendet.
– Gyerekünk lesz. – jelentette ki teljsen egyértelmüen.
– Kitől? – kérdeztem értetlenül, és akadozó hangon. Nem értettem semmit.
Nem felelt, mint ahogy a többi feltett kérdésemre sem...

Nehéz szülése volt. Én mindvégig ott álltam mellette, és kezét szoritva nyugtatgattam őt, miközben izzadt homlokáról törülgettem a fájdalom cseppjeit. Hirtelen felszegte fejét a rátörő fájdalomtól, majd felorditott.
– Nyugalom kisasszony. Még egy kicsit nyomjon, már látom a kicsi fejét. No, még egyet, csak egy kicsit!
Végül, négy órai nehéz szülés után megszületett ö.
A sasgyerek. Én csak igy hivtam őt, mert dús fekete hajjal, feketés bőrrel, s nagy, kávébarna szemekkel, hevesen kapálodzó kis kezekkel mi más név is illett volna jobban rá?
Cleopatra Etiamónak hivta, és az etetésen kívül szinte minden rámhárult, bár élveztem.
Én tanitottam meg beszélni, s járni. Etiamó nagyon édes, okos, ragaszkodó kisfiú volt, teli mindenféle kérdésekkel, mit nekem tett fel. Kedvenc szava a miért volt. Hamar megtanult beszélni, de az egyik legfontosabb szót nem tanithattuk meg neki, és egyikünk sem mondta ki sosem...

Teltek a hetek, és minden napot egy másik, reménnyel teli nap váltott fel. Minden este vártam, hogy Cleopatra bejöjjön a szobámba, de ezt nem tette. Magányosan feküdtem ágyamban, és vágyakozva gondoltam rá. Reggelente, csipetnyi, mégis maró gúnnyal kérdezte: – Jól aludtál kedvesem?
Egy idő után kerülni kezdett, és mikor a közelébe értem, átnézett rajtam, mint egy lenge, fehér, áttetsző függönyön. Fájt, és mégsem tudtam, mit tegyek. Etiamóval egyre kevesebbet foglalkozott, és mikor átöleltem a gyereket, vagy csókot nyomtam kis arcára, láttam, ahogy Cleopatra elgondolkozva néz, és akkor azt gondoltam, bárcsak most őt ölelhetném... Bárcsak engem ölelne igy... gondolta akkor ö, mit nem sejtettem...
Azt akartam, mostmár legyen vége ennek a gyötrődésnek egyszer, s mindenkorra!
A döntést – bár Cleopatra szóval ugyan nem mondott, mégis éreztette velem, hisz sürgetett tekintete...
Mire Etiamó 6 éves lett, Cleopatra a fülébe súgta a szót, azt a szót, ami akkor hangzott el előszőr.
– Menj oda, és mond meg neki! – biztatta az ölében ülö kisfiút. És ö – a sasgyerek – odaszaladt hozzám, kezében markolva a tőlem kapott ajándékott – ölembe dobta magát, és igy szólt: – Köszönöm apám! – mondta, majd visszarohant az anyjához, ki feszülten figyelt.
A remény pillanata volt mindez. Én csendben ültem, majd egy kis idő után felálltam, és Etamóhoz léptem.
– Nem vagyok az apád! – mondtam halkan, mire Cleopatra felállt, és pofonvágott, majd kiviharzott a szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
Etiamó értetlenül nézte végig mindezt, és nem tudta, vajon most kire, és miért is haragudjon? Sirni kezdett, kis öklével türülgette könnyeit. Megsimogattam fejét, majd arcát, leguggoltam hozzá, majd igy szóltam: – Neked két anyád van Etiamó. Érted?
Hogy is érthette volna, de láttam szemeiben, hogy megnyugodott, hisz mégis vagyon én neki valaki...!
Lementem hát a borospincébe, és kinyitottam egy hordót. Ittam, és ittam, amennyi csak belém fért. Nem akartam gondolkodni...
... mikor éreztem a bor , émelyitő hatását, – mi erőt adhatott, megindultam Cleopatra szobája felé.
Halkan nyitottam be. Békésen aludt, halkan szuszogva, ahogy a levegőt vette. Ahogy léptem, ahogy közeledtem az ágy felé, és mert a szobában sötét volt, sikerült belerugnom az ágy sarkába. Halkan felszisszentettem, mire felébredt, és kérdően, meglepődve nézett rám. Mellébújtam, de egy ideig csak námán, mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, majd végre hozzábújtam szorosan. Combomat combjára tettem, majd megcsókoltam. Gyengéden, és forrón. Nyelve enyémmel játszadozott, és testünk izzani kezdett a vágytól. Mellét szopogatni, csókolgatni kezdtem, mire ö combom közé nyúlt ujjaival, majd ujját a vágy fészkébe dugta finoman, majd egyre beljebb és beljebb ért. Heves volt, és szorosan ölelt magához. Nedves puncija enyémhez ért, ahogy ráfeküdtem. Lassan csókoltam, s nyaltam végig testét, és éreztem, ahogy szive hevesen dobog az enyémmel. Leértem a combja közepéhez, majd fejemet puncijához hajtottam, és nyalni kezdtem édes nedvét, mely egyre több, és édesebb volt, mire meg – megingott hevesen.
– Ne, még ne. – suttogtam fülébe, bal combomat, puncijához szorosan odanyomtam, csók csókot követett, majd mikor már éreztem nem birom tovább, – nem lehet – hatalmasat felnyögve meginogtam egyszer, kétszer...
Egyszerre értünk a csúcsra, egyszerre fortak össze vágyaink, és teljesedett be végre szerelmünk gyümölcse, mely végigfolyt combomon, mint friss, kiáradt tiszta patak.
Magamhoz öleltem, és simogattam őt, átkaroltam, majd megfogtam a kezét.
– Köszönöm szerelmem – szólalt meg boldogan. Éreztem, ahogy lassan kitisztul a fejem, ahogy a alábbhagy, és tudtam, nemsokára megint újra kezdődik a szenvedés, a gyötrődés.
Hajnalban, mikor a Nap felkelni készült, és az utolsó csillag is letünt az égről, búcsúcsókot leheltem Cleopatra arcára, megcsókoltam őt, majd halkan, nehogy felébresszem őt, kimentem.

Ö nem jött. Hiába vártam. Hiánya pokoli kint okozott, és mikor már nem birtam tovább, ismét lementem a pincébe. Éjféltájt megjelent Cleopatra Etiamóval. Én a földön feküdtem, felültem. Ott álltak elöttem, eleinte néma csendben, majd Cleopatra megbökte a fiú vállát.
– Apám, felkéne már jönnöd. – mondta Etiamó.
– Nem vagyok az apád! – feleltem elcsukló hangon, és kezembe temettem az arcomat.
– Apám, kérlek! Mondd. – kérlelt a fiú.
Válaszképp megráztam a fejemet.
– Nem! – kiabáltam.
Ekkor Cleopatra kiment, és rámzárta a pince ajtaját.
Boron éltem egy egész héten át. Mindennap bejöttek hozzám, és minden éjjel otthagytak a "nememmel".
Két hét elteltével már alig éreztem, láttam valamit...
Nem éreztem semmit, csak egy mély, hosszú álomba merültem.
Hogy később mi is történt?
Arra már hogy is emlékezhetnék?