Hajnal

Hűvös hajnali szél söpört végig a meseszerű táj ködös vidékén, melyből fokozatosan egy lány csodaszép körvonalai rajzolódtak ki. Csizmája minden lépésénél cuppogott a harmatos, fényes zöld füvön. Aztán a felkelő nap fénye megvilágította a huszonéves, szép arcú lányt. Félhosszú, vörös haját –, melyet ő csak "narancsszőkének" nevezett – meglebegtette a szellő, zöld szeme pedig állta a fuvallatok jeges csípését. Egy zöld kezeslábast viselt, s bár testét teljesen beburkolta a ruha, gyönyörű, nőies idomait így sem tudta elrejteni. De nem is akarta.

Odasétált a tóhoz, de ekkor az erdő rejtekéből egy fiú lépett elő. Magas volt, erős testalkatú, sötétbarna (szinte fekete) hajú, kék szemű és az arca tetszett a lánynak. Ismerték egymást.
– Miért szöktél el? – kérdezte a fiú.
– Te ezt nem értheted... Nem tudod, mit élek át...
– Talán mert nem engeded, hogy tudjam...
– ... Nekem mennem kell...
– Nem engedem.
– Nem mondhatod meg, mit tegyek.
– Tévedsz – A fiú megsimogatta a lány sápadt arcát, akinek testét fura bizsergés járta át. Mélyen a fiú szemébe nézett. Kettejük között csak úgy szikrázott a levegő. A fiú magához ölelte, és hosszan megcsókolta a lányt. Mikor arcuk elvált egymástól, a fiú szólalt meg először:
– Most már érted, miért nem engedhetlek el? Én... – itt azonban elakadt. Nem bírta folytatni.
– Mondd ki, hogy én is kimondhassam – suttogta a lány a fiú fülébe. Ajkukat egyszerre hagyta el a bűvös szó: "Szeretlek. "

Ajkaik ismét összeértek, csókjuk szenvedélyesebb volt, mint eddig bármikor. Kéjre éhes. Régóta vártak erre a pillanatra. A lány a nedves gyepre dőlt, a fiú pedig elkezdte vetkőztetni. Izgatottan zipzározta ki a lány ruháját, aki így –, mindössze fehérneműjében, – igazán védtelennek tűnt.