Talán (részlet)

Két hét után feladtam és arra gondoltam, hogy ha ennyire nem érdeklem őket, akkor miért törjem magam miattuk. Hisz nem én kerestem meg őket, hanem ők engem.
Csak Ellie hiánya fájt nagyon. Úgy jöttem el, hogy el sem búcsúztam tőle, és most nem tudok róla sem semmit. Hiába próbáltam többször is hívni, nem tudtam elérni. A mobilja állandóan ki volt kapcsolva, az intézetben pedig azt mondták, hogy külföldön van és nem elérhető. Charlie-t sem sikerült elérnem, mert sosem tudták adni, üzenetet pedig hiába hagytam.
Végül belenyugodtam, ha akarnak, úgyis megtalálnak. Még egy hét telt el, aztán kezdődött a vizsgaidőszak és szinte mindenki nálam akart vizsgázni. No meg persze a kedves tanszéki kollégák sosem értek rá és végül azon kaptam magam, hogy mindent a nyakamba sóztak.
Egy fárasztó pénteki nap estéjén fáradtan bandukoltam hazafelé és azon tűnődtem, hogy csináljak-e magamnak otthon valamit, vagy álljak meg valahol vacsorázni. Aztán, mivel a cipőm szorította a lábam, úgy döntöttem, hogy előbb hazamegyek, és ha még akkor kedvem lesz bárhova meni akkor elmegyek.
A szokott mozdulattal nyitottam ki az ajtót és léptem be. Levettem a cipőmet, és a kabátomat felakasztottam a helyére. Indultam a szoba felé, amikor lemerevedtem a döbbenettől. Valamilyen zene hangosan szólt a szobámból. Biztos voltam benne, hogy nem én hagytam bekapcsolva a rádiót reggel, mert azt is automatikusan kikapcsolom mindig, meg különben is reggel csak hírműsort hallgatok, ez meg valamilyen vad zene volt. Körülnéztem, hogy találok-e valamilyen védekező eszközt, egy ernyőt legalább, amikor megakadt a szemem egy idegen kabáton, pont az enyém mellett. Az előbb észre sem vettem, annyira megszokott mozdulatokkal akasztottam fel az enyémet.
Közelebbről megnézve női kabát volt.
Ellie!!! És már rohantam is befelé, szinte beestem az ajtón, de rögtön földbe is gyökerezett a lábam a döbbenettől. A lehető legnagyobb kényelemben egy vörös hosszú hajú nő feküdt a kanapén és a tv-t nézte. Amint észlelte, hogy beléptem rám nézett, szép kényelmesen letette a kezében tartott poharat a földre, ami félig tele volt whiskyvel és felállt.
– Na végre, hogy megjöttél – fogadott és felém lépett.
Csak bámultam és nem tudtam hova tenni. Valahonnan ismerős volt, de egyszerűen nem ugrott be.
– Jól mondták a lányok, ilyen bambán egyszerűen imádnivaló vagy.
– Barbie...? – inkább tippeltem, mint felismertem.