A Császár kertje 10. fejezet

A császárné folyton sápadt volt. Alig evett, és reggelenként émelygett, sőt néha hányt is. A császár aggódva nézte az asszonyt, de az, mosolyogva nyugtatta meg, hogy semmilyen komolyabb baja nincs. Végül a császárné egy este odabújt a férjéhez.
– Tudod kedves, mi a bajom?
– Nem, és már nagyon aggódom – nézett rá szerelemmel a császár.
– Várom a trónörököst – sütötte le a szemét az asszony. A császár lélegzete elakadt, és rekedt hangon kérdezte:
– Biztos?
– Most már igen – bólintott az asszony. A Vu Ven – Sziung pedig kiugrott az ágyból, és boldogan kezdett ugrálni. A Jü Sziangh – Liu pedig nevetve nézte a férfi boldogságát. A császár fellármázta a palotát, és büszkén fogatta a jókívánságokat. Előkerültek a pálinkás csészék, és varázsigékkel, mondókákkal erősítették meg az anya és gyermeke közötti köteléket, nehogy a magzat előbb érkezzen a kelleténél. Jósolgattak tea levélből. Az öreg kertész, pedig lótusz levélből főzött lével kente meg a császárné kezeit, hogy áldással tudja nevelni majd a gyermeket. Végül nagy nehezen mindenki ágyba került. A császár kissé becsípett, és kedvesen nevetgélt, mindenen. Pajkos játékba kezdtek. Vu Ven – Sziung meg akarta csókolni kedvesét, de ő elfordította a fejét, így a csók a fülében cuppant. Nevettek. Az önfeledt boldogság lett úrrá rajtuk. Játékosan ölelkeztek, bele, bele harapva a másik fülébe, orrába. Nem bírták abbahagyni nevetést. Aztán a császár megcsókolta a császárné hasát.
– Milyen boldogság, hogyha téged csókollak, akkor a gyermekünket is.

A császárné beleült kedvese ölébe, és boldogító csókolózásba kezdtek. Aztán az asszony hanyatt dőlt és csípőjét felemelve odakínálta magát a férfinek. Azaz ágy szélére csúszott, így az asszony a férfi lábaiba kapaszkodva lógott lefelé, a férfi pedig könnyedén hozzáfért nedves öléhez. Mint a lótuszvirág, úgy tárulkozott ki a comboktól ölelt völgy. A férfi pedig bejárta azt, mint a szél az igazi völgyeket. Felkutatta az ismerős tájat, aztán megpihent a gyönyör gyöngyöcskéjén. A császárnéból a gyönyör hangocskái törtek elő, aztán belseje megremegett, és hatalmasat élvezett. A császár pihegve segítette vissza az ágyra, aztán mellébújt. A férfi simogatta, arcát és mellét csókolgatta, majd lábai közé feküdt, és óvatosan beléhatolt. A Boldogság mezején ringatóztak, majd a császár is átadta magát az extázisnak. Mikor az asszony már visszanyerte szabályos lélegzetét, boldogságtól remegő hangon mondta:
– Milyen boldoggá tettük egymást ezzel a gyermekkel!
– Remélem fiúcska lesz, de ha leányka, az sem baj.
– Érzem, hogy trónörököst fogok szülni – mondta az asszony, és úgy is gondolta.
– Nálunk, mindenesetre nem úgy van, mint a következő mesében – mondta, magukra húzta a selyemtakarót, és belekezdett a következő mesébe:

Tizedik mese
A házaspárról, akik nem szerették egymást

Egy gyönyörű hegyi falucskában a két leggazdagabb ember, a fogadós és a bíró, összeházasították a gyermekeiket. Alig ismerték egymást. Ugyan piciny korukban gyakran játszottak együtt, de aztán a fiút a városba küldték tanulni, és bizony a felnőtt férfi már igencsak különbözött attól az ugribugri fiúcskától, akit a lány ismert. A lány pedig sudár nővé fejlődött. A nász megtörtént, és a fiatalasszony fél éjszakán át, sírdogált szerencsétlensége miatt. Teltek a hetek, és ők csöndesen, szinte idegenként éltek egymás mellett. A férfi nem kívánta asszonyát, így csak egy hónapban egyszer közeledett felé. Az asszony nem lökte el magától, kötelességének érezte, hogy oda adja magát, de semmi örömet nem érzett a házasélet közben. Egy év múlva végül teherbe esett. Sokáig nem szólt a férfinek, maga sem tudta, hogy miért. Mikor már kezdett rajta látszani, a férfi magától is kitalálta, de nem örült a gyermeknek, az újabb kapocsnak kettejük között. Végül megjött a gyermek. Piciny, csenevész kislányka. Hangja alig hallatszott, amikor sírt. Az asszony aggódva nézte, de gondos ápolásának, és bő tejének köszönhetően a gyermek erőre kapott. Mikor letelt a tiltott hónap a szülés után, a férfi megszólalt egy este:
– A gyermekünk megszületett. Tudom, hogy nem élvezed, ha együtt vagyunk az ágyban, hát én többet hozzád, nem nyúlok – az asszony bólintott, és ezzel el is döntötték a dolgot.

Teltek, múltak az évek. A kislány szépen fejlődött, és a szülők nagyon szerették. A férfi, talán, mert hiányzott neki a testi szerelem, minden szeretetét a kislánynak adta. Ha a piactér mellett jött el, mindig hozott neki valamit. Hol új babát, hol gyümölcsöt, mézes édességet. Az asszony pedig szebbnél szebb ruhákat varrt neki, a kedvenc ételeit főzte, és rengeteget mesélt neki. Egy nap, járvány söpört végig a vidéken. A kislány megkapta. A férfi és a nő ott térdeltek az ágyacskája mellett. Az asszony vizes ruhával törölgette a lázas kis arcocskát, a férfi pedig fogta a gyermek kezét. Mindketten rettegtek, hogy a gyermek meghal.
– Anyácska, mesélj nekem – kérlelte a beteg az anyját, az pedig halk, szelíd szavával belefogott egy történetbe. A férfi csak hallgatta, és szívében furcsa érzés ütötte fel a fejét. A leányka elaludt, ők pedig továbbra is ott maradtak mellette. Nézte a férfi az asszony gondoskodó mozdulatait, és most először jutottak eszébe a gyermekkori barátság emlékei. Aztán a gyermek rosszabbul lett. Hánykolódott, izzadt, végül hányt. Az asszony kivette a kis remegő testet az ágyból, levetkőztette, és nedves ruhával letörölgette. Majd megfordult, hogy az ágyat rendbe hozza. A férfi akkor fejezte be. Az átizzadt ágynemű ott hevert a földön. Lefektették a kislányt, és az asszony rájött, hogy a férfi mindig megtette, ami csak tőle telt. Nem kellett soha, semmit sem kérnie tőle, de ha mégis, azt azonnal megtette.

Melegség öntötte el az asszony szívét. Kivitte a szennyest, és beáztatta, aztán visszaült a gyermek mellé. Az pedig forgolódott, folyton lerúgta magáról a takarót. A férfi és a nő keze pedig össze, összeért, ahogyan a takaró után nyúltak. Aztán a kislány teste megmerevedett, szemei fennakadtak. Iszonyatosan megijedtek.
– Tegyél föl vizet! – kiáltott rá a férfi, és rohantak a gyermekkel a konyhába. A férfi egy nagy üstbe hideg vizet öntött, és beledugta a gyermeket, aztán meg a melegvízbe. A sokktól oldódni kezdett a görcs, és a leányka sírva kapaszkodott a szüleibe. Azok pedig ledörzsölték a testét, hogy meginduljon a vérkeringése, majd ismét az ágyba fektették. Nehéz légzése lassan helyre állt. Mély, gyógyító álomba merült. A férfi és a nő pedig csak nézték egymás arcát, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. A pirkadat homályos fényt bocsátott be az ablakon át. A kislány kinyitotta a szemét, és inni kért. Az asszony kamillateát adott neki, hogy a gyulladások, a kis testben megszűnjenek. A gyermek mohón ivott. Túl volt az életveszélyen. Még egy órát mellette maradtak, aztán győzött a fáradság.
– Azt hiszem – mondta a férfi, – hogy egyikünk, lefekhet már.
– Kezd Te – ajánlotta föl az asszony.
– Nem – mondta az asszony, – Te feküdj le. Én kimosom még az ágyneműt, aztán előkészítem az ebédet.

Azzal már ment is a konyhába. A férfi utána lépdelt, átölelte, és megcsókolta. Az asszony pedig szerelmesen visszacsókolt. Kezük mohó táncba kezdett a másik testén. A férfi felkapta az asszonyt, és bevitte a hálóba. Ledobálták magukról a ruhát, és mohón estek egymásnak. A csókoktól majd megfulladva, sírva szeretkeztek. A férfi gyöngéden simogatta asszonya ölét. Az asszony pedig végre remegve örült a másik érintésének. Combjait széttárta, és egészen odaadta magát kedvesének. A lelke, a szíve rezdült bele minden egyes lökésbe, aztán életében először lett úrrá rajta a szerelem istene. A férfi sem volt még ilyen boldog egy nővel sem. Egyszerre léptek be a gyönyör kertjébe, és az asszony először örült annak, hogy kedvese magja szétáradt benne.

A reggel három alvót látott, amikor benézett az ablakon. A kislányt, ki a gyógyulás mély álmát aludta, és az új szerelmespárt, akik egymás karjában aludtak.