A Császár kertje 8. fejezet

Ebben az évben elementáris erővel zúdult a tájra a monszun. A hatalmas viharok megrongálták a rizsföldek gátjait, és az éppen elültetett magvak a sárral együtt, lefolytak a hegyek oldalán. A parasztok az esőben próbálták javítgatni a teraszokat, de éjjelente a szél és az eső újabb és újabb hegyeket szabadított meg a talajtól.

Rengeteg ház összedőlt, és a károsultakat a fővárosba vitték. Már minden házban dupla mennyiségű ember élt, mint amit be tudott volna fogadni.

A császári pár járta a környéket, és próbáltak segíteni. Vu Ven – Sziung törvénybe hozta, hogy a termés felét el kell rakni, hogyha vége lesz az áldatlan időnek, legyen mit elvetni. Jü Sziangh – Liu pedig udvarhölgyeivel levest osztott a szegényeknek a császári palota előtt. Egyik nap az eső pont arra a teraszra vert be, ahol a levest merték. A császárné háta tiszta víz lett a permetező cseppektől. Estére, mikorra visszatértek a fal mögötti kis palotába, már az egész teste tüzelt. A császár küldetett az udvari orvosért, és jól befűttetett kedvese szobájában. A császárnét levetkőztették, illatos olajokkal bedörzsölték a testét, selyem hálóköntösbe öltöztették, és lefektették. Puha, meleg prémekkel betakargatták. Jött az orvos. Gyógyteát, meg porokat hozott, és furcsa szagú teát kevert.

– Egy hajtásra igya ki, fenséged. Akkor hat igazán – mondta, és ravaszkás mosoly ült ki az arcára. A császár felkapta a fejét, és meglátta az orvos arckifejezését. Odalépett az ágyhoz, és kivette beteg felesége kezéből a csészét, és az orvosnak.

– Előbb, talán ha Te innál belőle jó doktorom. Látod feleségem, undorodik tőle. Ha Te megkóstolod, tudom, ő is megissza – a doktor arca hamu szürkévé vált, a szájához emelte a csészét, aztán mégis úgy döntött, hogy nem issza meg a mérget. A csészét a földhöz csapta, és sziszegve mondta:

– Lesz még, aki majd megöl téged, Te áruló szajha, hogy legyen százszor is megátkozva minden !

De akkorra már négyen fogták, és vitték is. Az asszony láztól bágyadtan nézte a jelenetet, szeméből patakzott a könny.

– Elveszítesz egyszer, nem is olyan sokára – súgta halkan, aztán bágyadtan lehunyta a szemét.

– Most kit hívjak hozzá? – kérdezte a császár a testőrség parancsnokától.

– Senkit, az én feleségem ért a füvekhez, majd ő kigyógyítja a császárnét a meghűléséből.

Egy órán belül ott is volt a parancsnok neje. Magas, erős testalkatú asszony volt. Kezében égett a munka. Vizet forralt, és egy kis mésszel felsikálta a mérget a padlóról. Aztán kamillateát főzött egy kis jázminnal, és félóránként megitatta vele a beteget. A nehéz, túl meleg takarókat, lecseréltette jakszőrből szőtt takaróval. Tisztító illatú füstölőket gyújtott, és egy zsámolyon odaült az ágy mellé, és szinte minden rezdülését leste az alvó betegnek.

Este aztán húslevest itatott a császárnéval. A császár elnézte a két asszonyt, és elgondolkozott, hogy az Istenek, hogyan is tudtak két ilyen különböző asszonyt teremteni. Az ő asszonya milyen vékony és sebezhető, ez a nő pedig erős és határozott. Neki még is Jü Sziangh – Liu tetszett jobban.

A gondos ápolásnak köszönhetően a császárné hamarosan felépült. Arcocskája még beesett volt, és sápadt, de már karosszékében hallgatta az első madárfüttyöt, amikor végre kitisztult az ég. Végre a Nap áldott sugarai simogatták az arcát. Este, pedig mire kedvese megérkezett, már közös hálószobájukban várta az ágyban.

– Úgy hiányoztál, Te szegény – bújt hozzá kedveséhez a férfi. Keze végigsiklott az édes ívű hátacskán, és érezte, hogy az asszony bordái, hogy kiállnak. Gyöngéden megcsókolta az asszony száját, mire ő kedvesére feküdt, és fejecskéjét a férfi mellkasára fektette.

– Gyenge vagy még a szerelemre – simogatta a haját a császár, és jobban magukra húzta a tigrisbőrt, hogy nehogy újra baj legyen. Az asszony pedig lenyúlt kedvese jáderúdjáért, és simogatni kezdte az oly régóta nem érintett szerszámot. Érezte, ahogyan kezében nőni kezd az, majd a herék is megkeményednek. Hátranyúlt egyik kezével, és masszírozni kezdte a gátat, majd egyik ujját férje fenekébe dugva, a prosztatáját. Közben másik kezével a fitymát húzogatta. A császár behunyt szemmel élvezte a mozdulatokat, majd egyre jobban zihált, háta begörbült, és egy hatalmasat élvezett. Magja a császárné kezére ömlött, aminek a nagy részét az asszony le is nyalogatta, aztán a maradékot egy odakészített illatos kendővel letörölte. A férfi szívét átjárta a határtalan szerelem:

– Még most is, ilyenkor, amikor beteg voltál, akkor is gondolsz rám – nézett hitvesére a császár, és magához vonta.

– Szívesen tettem, és remélhetőleg a jövő héten már többet is tudunk egymásnak nyújtani.

Egymás karjában beszélgettek, aztán Jü Sziangh – Liu megkérdezte férjétől azt, ami a legjobban foglalkoztatta:

– Mi lett a méregkeverő orvossal?

– Sokáig gondolkoztam, mit tegyek. Ha kivégeztetem, az még jobban feldühíti azokat, akik fenekednek rád, ha itt tartom a városban, fogságban, megint csak sarkalja a tény a társait, úgyhogy száműztem az éjszaki tartományokba.

– Tudtam mindig is, hogy bölcs, és igazságos vagy. Erről jut eszembe, a következő mesém:

Nyolcadik mese:

A száműzöttről és a cselédlányról

Több dinasztiával ezelőtt élt egy költő, aki sosem rejtette véka alá a véleményét. Az akkori császár pedig zsarnok volt, és a nép rettegte a nevét. Volt miről írni így a költőnek, és ezeket a verseit fel is olvasta szépen a főtéren. Már nagyon sokszor megütötte a bokáját, de a császár tanácsadói úgy vélték, hogy kell a népnek egy kis szórakozás. Ezért a férfit rendszerint kihallgatták, aztán kapott egy pár botütést, és elengedték. Ő pedig egy hét múlva már azt regélte el, hogy miként kapta meg a verést legutóbb.

Ám az egyik alkalommal, amikor épen kifaggatták, belépett a terembe a császár.

– Hallom, megint gúnyt űztél belőlem! – kiáltott a férfira – Most miket találtál ki Lao Ce?

– Én semmit. Csak azt mondtam, ami igaz – mondta lehajtott fejjel a fogoly. A zsarnok elé lépett, és lesújtott rá a kezében lévő díszbottal. Hatalmasat csattant a bot, és a költő ájultan esett össze.

– Holnap reggelre szedjétek össze minden cókmókját, a házát árverezzétek el, még ma délután, aztán Te, meg Te, meg Te – jelölt ki három katonát – reggel átzsuppoljátok szépen a Nagyhegység lábához, és leadjátok egy faluban, a bírónál! Onnan többé nem teheti ki a lábát! Két cselédet vihet magával, vagy találjon ott, bánom is én! – mondta, azzal kiviharzott a teremből.

Így reggel egy szekéren döcögött Lao Ce a száműzetésbe. Hűséges cselédje, és annak leánya kisérték el. Szomorúan szemlélte az egyre ismeretlenebb tájat. Érzékszervei még őrizték az otthon villanásait. Versei nagy részét sikerült megmentenie. A kis cselédlánynak jutott eszébe a nagy ötlet. A versekkel teleírt papírokba csomagolták az edényeket. Amit megtaláltak, azt könyörtelenül elégették.

Nem sok mindene maradt, csak pár személyes holmi, ami befért az utazóládájába. A szekéren a láda, ő és a két cseléd foglalt helyet. A lányka dúdolgatott, az öregasszony pedig rizst válogatott. Ő főzött a három katonára is, akik közül kettő a szekér mellett lovagolt, a harmadik a szekeret hajtotta.

Lassan peregtek az utazás napjai. Ahogy nyugat felé haladtak, egyre hidegebb lett. Előkerültek a meleg holmik, de éjszaka így is kemény hideg volt. Lao Ce megszánta a kis süldőlányt, és betakarta a saját plédével. Ennek, az lett a következménye, hogy másnap reggel már köhögött is. A falu, ahova aztán két hét után megérkezett, csak egy utcából állt. Egy völgyben feküdt a Nagy hegység (Himalája) lábánál. A bíró a falu széli aprócska házat adta neki. Már régen nem lakták. Oldalait újra kellett tapasztani, a tűzhelye iszonyatosan kormozott, és mindössze három szobából állt. A lakószobából, egy hálóteremből, és a fürdőből, bár a medence is töredezett volt.

A három katona bevitte a ládát a házba, aláíratta a bíróval a papírokat, elbúcsúztak, és mentek. A három ember pedig nekilátott a ház rendbehozatalához. A nők sarat dagasztottak, és körbetapasztották a házat. A férfi pedig nádat szerzett és a tetőt rakta át, meg kipucolta a kéményt. A hegyekből hideg szél rohant át a völgyön. Estére, mire mindennel végeztek a férfinek magas láza volt már. A két nő lefektette, és lemosdatta. Kamillateával itatta, de a férfit csak rázta a hideg. Lábát, kezét vizes ruhába tekerték, a homlokát mosogatták, aztán, amikor csendesedett a láz, a két nőn is győzött a fáradság, és lefeküdtek.

Éjjel a lány arra ébredt, hogy a férfit ismét rázza a hideg. Megnézte a homlokát, ám most nem láz gyötörte, hanem a szakadt takarók alatt fázott. A lány is fázott. Kiment a konyhába, és dobott a tűzre, de, hiába lobbant föl a tűz, a hálóban hideg maradt. A lány gondolt egyet, és a saját takaróját is a férfira terítette, aztán mellé bujt. A költő hálásan karolta át a meleg kis testet.

Reggel aztán kellemes illatokra ébredt. A lány jelent meg az ajtóban finom frissensült zöldséggel, és teával. Lao Ce hálásan nézett a lányra, amikor ette a zöldséget. Nézte a törékeny, éppen csak felnőtté vált lányt, és furcsa érzés támadt a lelkében.

Aznap ágyban maradt, miközben a két nő felsúrolta a padlót, és neki állt felásni a zöldséges kertet. Még termeszteni akartak egy kis zöldséget, mielőtt a tél lenyúlt volna a hegyekből.

Este aztán a férfinak a tűz mellett ágyaztak meg. Lao Ce szomorú volt, mert azt hitte, hogy a lány nem bújik majd mellé, ám az éjszaka közepén ismét hallotta a motozását. A lány felszította a tüzet, majd ismét mellé bújt. Fejét a férfi mellére rakta, karja átfogta a széles mellet, majd elaludt. A férfit pedig régen érzett nyugalom kerítette hatalmába.

Reggel, amikor felébredt, megint nem volt már a lány mellette. A reggelit készítette. Evés közben érezte a költő, hogy hatalmas, égő szemei őt nézik. Rápillantott, és meglátta a szerelmet bennük. Elgondolkodott, és rájött, hogy ő is valami ilyes félét érez, de aztán elhessegette a gondolatot, azzal, hogy csak az otthon egy darabkáját látja a lányban.

A napot azzal töltötte, hogy kijavítgatta a medencét. Este már megtölthették, és felfűthették benne a vizet. Boldogan ereszkedtek bele a meleg vízbe, és a lány masszírozni kezdte fáradt tagjait. Az öreg cseléd rosszallóan nézte a mozdulatok szenvedélyét, de nem szólt, semmit, csak nagyon elszomorodott. Ő már tudta, hogy mi fog történni. Ha nem is azon az éjszakán, de talán pár napon belül. A férfi megértette a néma üzenetet és mikor a lány este ismét mellé feküdt, kissé elhúzódott tőle, bár elzavarni nem volt elég ereje.

A következő napok azzal teltek, hogy megpróbáltak kevéske pénzükért állatokat, ételt és teát vásárolni. Egy tehenet, és egy kocát tudtak venni, meg pár baromfit. A kocát megígérték, hogy az egyik falubéli kannal fedeztethetik. Rizs is került a kamrába. A falu népe szeretettel fogadta a szorgos népeket. Tudták, hogy milyen nehéz most nekik, hiszen többen közülük, ugyan így érkeztek annakidején.

Aztán eljött a tél. Vasmarkába fogta a falucskát. Mindenki csak akkor mozdult ki a házból, ha a jószágot kellett ellátni. Sokan még az állatokat is bevitték a házba, hogy nehogy megfagyjanak az istállókban. A fagyos szél telehordta az utakat hóval, és a völgy elzáródott a külvilágtól.

A sötét estéken a költő papírt, tollat vett elő, és verselni próbált. De fejét annyira megtöltötték a gondok, hogy semmi nem jutott az eszébe. Ült az üres papír fölött, és egy idő után gondolatai a hazai tájra tévedtek, de ezeket a képeket sem tudta szavakba önteni, így hát eloltotta a gyertyát, és ágyba bújt. Most már mind a hárman a konyhai tűzhely mellett aludtak. Az állatok pedig elfoglalták a hálót. Minden nap tejberizst ettek, és szárított zöldségből készült levest, de élelmiszerük vészesen fogyott.

Ahogy a férfi magára húzta a takarót, hallotta, ahogyan a lány felkel a gyékényéről, és érezte, ahogyan mellé csusszan. Hideg lábacskáit az övéhez nyomja, és már alszik is. Hálás volt ezért a kis melegségért, lassan a szerelem lángja is fellobbant lelkében, de ilyenkor mindig eszébe jutott az öregasszony szomorú tekintete, és nem nyúlt a lányhoz, pedig érezte, hogy az milyen szenvedéllyel kívánja őt.

Aztán reggelenként, akár milyen korán ébredt, a lány már nem volt mellette. A hajnal első sugaraival visszabújt a saját ágyába.

Egy reggel arra ébredtek, hogy az öregasszonyt nem találják, sehol. Előző este vizsgálták át a kamrát, és állapították meg, hogy három embernek nem lesz elég az étel, még akkor sem, ha sorban leölik az állatokat. A férfi rosszat sejtett. A lány lelkére kötötte, hogy ki nem merjen jönni az udvarra, magára vette a kabátját, és kiment a kert végibe. Jól gondolta. Kedves öreg cselédje ott ült a favágó tőkén, megfagyva. Életét adta a másik kettőért.

A költő rohant a szomszédba. Az férfiak összesereglettek, és becipelték az asszonyt a házba. A lányka zokogva borult a kedves testre, amely csak lassan oldódott. Gyorsan faládát ácsoltak, és belefektették a testet, amelynek lábait már ki lehetett nyújtani. A lány levágott egy hajtincset, és leoldotta a halott nyakában lévő amulettes láncot, aztán a kis házioltárra tette őket. A férfiak lezárták a koporsót, és elindultak vele a völgy déli végébe, a temetőbe. Most nem tudták eltemetni a halottat rendesen, mert a föld fagyott volt, így a sírhelyre helyezték csak a koporsót, és hóval hányták be. Majd ha tavasszal felenged a föld, csak akkor tartják meg a temetést.

A lány egész este hallgatagon tevékenykedett. Csak teát volt hajlandó inni, és Lao Ce attól félt, hogy anyja után megy. Este aztán a lány megágyazott, és felszította a tüzet. Egyedül megfürdött, és lefeküdt a férfi ágyába.

– Nem szabadna velem aludnod. Anyád szelleme nem örülne neki – ám a lány mosolyogva bontotta szét az ingét, és a tűz fényénél kitárta a férfinak meztelenségét.

– Szeretlek, és most már csak Te maradtál nekem. Anyám féltett, mert nem a Te társadalmi osztályodba való vagyok, de nem érdekel, hogy mi lesz utána velem, csak az érdekel, hogy szeress – és a férfi szerette, és amióta hazájából kitaszították először volt boldog, mert a lány teste az ismerős tájra emlékeztette. Arca pirosa az esti égboltra, mellei a lágy dombok hajlataira, köldöke a kutak tiszta mélységére, combjai a folyó két partjára, és ölének nedvei a fakadó forrásokra, illata pedig visszahozta a nyári rizsföldek illatát.

Másnap aztán újra tudott verseket írni. Lelkiismerete fájdalmasan furdalta, de érezte szerelme fellobbant, és hallgatta a lány énekét, ami hol gyászát, hol szerelmét hirdette. Este, pedig amikor testük újra eggyé vált, ismét a hazai táj fölött szárnyalt lelkük.