A Császár kertje 7. fejezet

A császárné másnap udvarhölgyeinek elmesélte a Nu Csi porcelán történetét, és mindenki örömmel gratulált Tang Linnek, hogy milyen ügyesen juttatta el azt őt megillető értéket a helyére. Az ügy a feledés homályába burkolózott ezzel.

Mindenki a Sárkány ünnepre készülődött. A folyót pedig kezdték ellepni a gyönyörű sárkányfejekkel feldíszített csónakok, bárkák, és tutajok.

Jü Sziangh – Liut pedig ismét hatalmába kerítette a félelem.

– Ne félj – mondta a császár neki, – kitaláltam valamit. – Az asszony, kérdően nézett rá.

– Építettem a torkolat előtti egyik szigetecskére egy apró kis pagodát. Onnan fogjuk végignézni a hajók felvonulását.

– Attól félek, hogy valaki odaúszik, és...

– A pagodát körülásattam, és az árokba karókat rakattam.

Jü Sziangh – Liu lassan megnyugodott, arcába visszatért a szín, Vu Ven – Sziung pedig azon gondolkodott, hogy mit tegyen, hogy az asszony soha többé ne féljen.

Eljött a Sárkányünnep napja. A császári pár a palota erkélyéről nézte végig a színházi előadást, mely azt mesélte el, hogyan győzedelmeskedett a nappal sárkánya az éjszaka sárkányán. Szóltak a dobok, és a színészek lábára erősített csengettyűk lüktetve töltötték be a teret. Az álarcok mögé bújtatott férfiak jól érzékeltették a jellemeket szögletes mozgásukkal, vagy éppen lágy mozdulataikkal.

Az előadás után lányok szaladtak be a térre, és kecses, hajladozó táncba kezdtek. A császárok annakidején ezekből a lányokból választották ki ágyasaikat, a császárnék pedig udvarhölgyeiket, de Vu Ven – Sziung nem tartott ágyasokat, így a lányok közül csak a császárné választott ki kettőt. Aztán a császári pár udvartartásával átvonult a folyóhoz, és beültek a legnagyobb festett hajóba. Lecsorogtak a kis szigetig, és elfoglalták helyüket a pagodában. Estig itt ettek, ittak, aztán amikor besötétedett, a hajókon meggyulladtak a lampionok, és az emberek lassan elkezdtek leereszkedni a folyón a tenger felé. Közben virágokat, rizst, és tealeveleket szórtak a habokba. Gyönyörű látvány volt.

Este aztán a császárné férje ölébe bújt. Már csak pár lampion égett a szobában.

– Boldog vagyok, hogy végre láthattam egy Sárkány ünnepet. Valamikor négy évesen voltam apámékkal ilyenen. Milyen szépek voltak a fények a vízen.

A császár megcsókolta kedvese arcát, száját. Aztán hanyatt döntötte, és ruhája selymén keresztül simogatta combjait. A császárné köntöse kioldódott, és kibuggyantak mellei. Bőre bársonyát a lampionok pirosra, meg zöldre festették. A császár boldogan itta magába-e szépséget. Kibontotta kedvese haját, mely zuhatagkén terült el a párnán. A férfi belefúrta az arcát, és szívta be asszonya illatát. Érezte, ahogyan rúdja életre kel, növekszik, követelőzik. Keze Jü Sziangh – Liu lába közé siklott, és megkereste gyönyörmagját. Az asszony háta ívbe feszült, amikor hozzáért. Simogatni, ingerelni kezdte, és mikor kelyhecskéje tárulkozni kezdett, ujjaival segítette a gyorsabb kinyílásra. Az asszony széttárta lábait, Vu Ven – Sziung közéfeküdt, és kedvesével egyesülve betetőzték a boldog nap élményeit.

A császárné ismét kedvese ölébe hajtotta fejét, és halkan mondta: – Négy évesen, talán azért emlékeztem ilyen sokáig, mert a mese élt bennem, amit még a dajkám mondott el egy régi ünnepről – mosolygott a császárné, és halkan belefogott a legközelebbi mesébe.

Hetedik mese:

A csónakkészítő fiúról

Vang Ji – Fu fent dolgozott a hegyek között. Csónakkészítő volt. A hatalmas fenyvesekben, a megfelelő fákból csónakokat készített, és az elejükre gyönyörű sárkányfejeket faragott. Mikor készvoltak, eladta őket egy kereskedőnek, aki leúsztatta őket a patakok, folyók vizén.

A fiú minden évben, a sárkány havában, amikor az aratás elkezdődött, leballagott a nagyvárosba, és ott elvállalta, hogy a Sárkány ünnepre felújítja és kicsinosítja a vízalkalmatosságokat.

Ebben az évben is ez történt Vang Ji – Fu elfoglalta rakparti kis műhelyét, és neki állt a faragványok kitisztításához, és újrafestéséhez.

Egy este egy férfi lépett be az ajtón két lányával. Az egyik magas, sudár, haja rendezett kontyban a fején. Látszott, hogy már férjnél van, vagy nagyon közel az esküvő. A másik piciny, törékeny teremtés. Vastag szálú, fényes haja két varkocsba fonva lógott vállaira. "Mint egy porcelán baba. " – gondolta a fiú, és epekedve nézett a lány felé.

Az apa elhozta a csónakját javításra. Megalkudtak az árban, aztán elmentek.

Vang Ji – Funak pedig nem ment a munka. Egész nap csak a pici lányon járt az esze. Kezét kétszer is megsértette a reszelő, és nem értette, hogy miként is kerülhetett ennyire a lány hatása alá. Végül nagy nehezen elkészült a csónakokkal, és elhatározta, hogy abban az évben és ő is csónakba száll, és nem a partról nézi végig az esti szertartást.

A Sárkány ünnep reggelén, miután gyötrő álmából felébredt, megfürdött, és felöltötte ünnepi ruháját, és elindult a színielőadást megnézni. A város egy hadúr birtokán feküdt. A vár egy kisebb domb tetején magaslott. A nép alig bírt beférni a falak közé, és bizony, aki későn érkezett, nem láthatott semmit az előadásból. Vang Ji – Funak a falak tövében jutott már csak hely. Hallgatta a zenét, dübörögtek a dobok, a színészek hangja pedig messze szállt. Egyszer csak felnézett a feje fölé a falra, és megpillantotta az apát, és két lányát. A férfi integetett neki, hogy menjen fel hozzájuk. Vang Ji – Fu pedig boldogan tört magának utat a vállával. Mikor felért, illően köszöntötték egymást, majd a férfi bemutatta a feleségét is.

– Gyönyörű munkát végzett, uram – mondta az asszony, és hálásan nézett a fiúra, aki nem értette, hogy miért részesítik ily nagy tisztességben. Az asszony ezt látta, és mosolyogva világosította fel:

– A nagyobbik lányom holnap megy férjhez, egy kereskedőhöz. Nem állhattunk ki az ünnepen egy ócska bárkával előttük. A vőm gazdag kereskedő. – a fiú meghajlással köszönte meg az információt, és lopva, a kisebbik leány arcát nézegette.

– Nem túl szép a kisebbik lányom, Li – Sufang. Túl aprócska maradt, az arca pedig, mint egy – a fiú elvörösödött, és hirtelen nem jutott eszébe semmi, ami ne tűnt volna kimondva túlzottnak, ám az asszonyt nem zavarta, hogy nem kapott válasz, tovább fecsegett.

– Honnan valósi vagy, csak nem a fővárosból?

– Nem asszonyom, ebben a városban születtem. Már az apám, meg a nagyapám is csónakkészítő volt.

– Nekünk tíz tábla rizsföldünk, és egy kelmefestő üzemünk van, neked vannak rizsföldjeid?

– Nem, rizsföldem nincsen, de van fönt a hegyen három erdőm, azokból készítem a csónakjaimat.

– Az is eltartja majd a családodat – bólintott az asszony, és Vang Ji – Fu rájött, hogy épp most kérdezték ki a vagyoni állapotáról, hogy megfelel-e vejnek. A lány szégyenkezve nézegetett felé. Arca hol vörös, hol sápadt volt. Az asszony félrevonta a férjét, és pár szót súgott a fülébe, mire az, bólintott, majd a fiú mellé lépett.

– Lennél ma Li – Sufang lányom kísérője? Nekünk testvérével kell törődnünk, hogy holnap létre jöhessen násza. Apósával, és anyósával beszélgetni, hogy ne unatkozzanak. Ő, szegény nagyon elveszettnek érezné magát. – Vang Ji – Fu meghajolt, és alig leplezett boldogsággal mondta:

– Köszönöm, a megtiszteltetést – a két testvér erre összenézett, és boldogan kezdtek el sugdolózni. A fiú pedig Li – Sufang mellé állt és lelke messzi a vár fölött szárnyalt a boldogságtól. A színielőadásnak vége lett. Megszólaltak a harsonák, és lányok csoportja lépett a várudvarra. Sudárak, bájosak és üdék voltak. A dobok, és fuvolák hangjára táncolni, kecsesen hajladozni kezdtek. A hadúr leánytestvérei, és unokatestvérei voltak. Most választották ki azokat a lánykákat, akik jövőre a császár udvarában ismét táncolhatnak. A hadúr három testvérét, és két unokatestvérét választotta, mire a nő rokonok lesiettek a térre, és kék szalagot fontak a kiválasztottak hajába.

– Gondolom, neked is jobban tetszenek a magas lányok, mint én? – súgta Li – Sufang, most először megszólalva. Vang Ji – Fu hosszan a lány szemébe nézett. Az állta először a pillantást, aztán szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Nekem Te tetszel, amióta csak megláttalak – mondta a fiú, és most először ért a lány kezéhez.

A parti kocsmánál áll a csónakunk – szólt oda a lány apja, – ott találkozunk.

Megindult a tömeg áradata, és Van Ji – Funak meg kellett fognia a lány kezét, hogy el ne sodródjanak egymás mellől. A picinyke kéz szinte elveszett a hatalmas tenyérben. Bőrének finom bársonyától megremegett a fiú. A várból kilépve, ahol a tömeg oszladozni kezdett, sem engedték el egymást. A fiú hozzáigazította a lépéseit a picinyke láb lépéseihez. Lassan sétáltak a műhely felé. A fiú megállt az ajtó előtt, és ahogy illik mikor egyedül vagy egy lánnyal, megkérdezte:

– Bejössz a házba, vagy megvársz idekint a padon?

– Bemegyek – bólintott a lány, és beléptek a tágas lakószobába.

– Mindjárt készítek teát – mondta a fiú, és felszította a tűzhelyben a tüzet. A kampóra vízzel teli teáskannát akasztott, és a lányt is hellyel , leült az ebédlőasztal mellé. Csendben, zavartan ültek, aztán egyszerre szólaltak meg, aminek megint csak zavart csend lett a vége. Felforrt a víz, és a fiú felállt, hogy elkészítse a teát.

– Majd én – mondta most határozottan, ellentmondást nem tűrve a lány, azzal felállt, és begyakorolt mozdulatokkal elkezdte felszolgálni a teát. Leemelte a konyhai polcról a porcelán kannát, és beleszórta a tealeveleket, majd ráöntötte a forró vizet. Az asztalra rakta a csészéket, és a szűrőket a tetejükre helyezte. Aztán a kannát vette a kezébe, és szertartásosan öntött mind a két csészébe egy kis teát. A saját csészéjét felemelve kis kört írt le vele a levegőben, majd tartalmát a tűzbe öntötte, az Isteneknek ajánlva, aztán a fiú csészéje következett. Ezzel is kört írt le, majd a teát a seprűre öntötte, és az ősöknek ajánlotta. A fiú kis meghajlással köszönte meg a vendég kedvességét. A lány most teletöltötte a csészéket, a szűrőket a mosogató tálba rakta, aztán visszaült az asztalhoz. Kezébe fogta a forró csészét, és várakozóan nézett a fiúra.

Csend volt. Mind a ketten érezték, hogy ott lapul bennük a szerelem csírája. Az ital lassan fogyott, és a meghitt szokás lassan föloldotta gátlásaikat. A fiú szólalt meg végül:

– Li – Sufang, amióta csak ismerlek, csak rajtad jár az eszem. Gyönyörű vagy mint a csillagok. Piciny, de mégis sugárzó. Hajad, mint az éjszaka fényei, termeted, mint az őzgidáé, lábad karcsú és piciny. Teljesen elbűvöltél.

– Anyám, és apám meg akarnak fogni téged. Otthon még hat húgom van. Valószínűleg nem kapsz velem hozományt – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.

– Kit érdekel a hozomány! – kiáltott fel a fiú, és megfogta a lány kezét, az asztalon keresztül. – Menjünk, nem akarlak hírbe hozni.

Azzal felálltak, és elindultak a fiú csónakjáért. A lányt besegítette Vang Ji – Fu a csónakba, aztán betette a rizses kosarat is, meg a virágokat. Utána beugrott ő is a lány mellé, és ügyes mozdulatokkal kezdett el lefelé evezni a folyón.

Egyre többen és többen jelentek meg mellette, ahogy leváltak a csónakok a mólókról. A lány elkezdte énekelni a Sárkány ünnep dalát:

Ó Te nagy és jóságos Sárkány,
Ne törjön ellened ármány,
Győzd le az éjszaka démonait,
Áld meg a termésünk magvait.

Li – Sufang hangja végigszárnyalt a vízen, és csatlakozott hozzá a többi lány is. A fiú pedig szerelmesen itta magába a látványt. A lány arca, hangja betöltötték a szívét, és érzéki játékba kezdtek a lelkével.

A kocsma előtt kötöttek ki. Hatalmas sátrat állítottak a partra, és gyümölcsöket, sülteket, meg zöldséget árultak a partraszállóknak. A fiatal lányok és fiúk táncot jártak a kocsma udvarán. Könnyű, vizezett ittak, amitől a leánykák arca kipirult, és folyton nevettek. A rizst aznap csak a csónakok aljában lehetett látni, az most csak a Nagysárkánynak dukált.

Vang Ji – Fu és Li – Sufang megkeresték a sokadalomban a szülőket. Éppen a kocsmárossal beszélgettek, meg még valaki volt velük, de annak csak a hátát látta, mikor odaértek, aztán megfordult, és Vang Ji – Fu felismerte a kereskedőt, akiknek a csónakjait eladta. Elmosolyodott. "Hát innen vannak az információik. Tényleg meg akarnak fogni, de nem bánom. "

Rövid üdvözlések után az apa negédesen megszólalt:

– Menjetek táncolni Li. A nővéred már ott lejti a kereskedő úr fiával – az anya még félrehúzta a lányt, és kérdezett tőle valamit, mire a lány elvörösödött, és megrázta a fejét. A fiú ismét elmosolyodott, tudta, hogy a lánynak az lett volna a feladata, hogy odaadja magát a fiúnak. Pillanatra megfordult a fejében, hogy miért, de aztán fogta a lány kezét, és vitte táncolni.

A kocsma kapujában kis csengettyűket kötöttek a lányok lábára, és kezére. A piciny lábak toppantásaira megszólaltak a csengettyűk, és gyönyörű összhangba kerültek a lányok énekhangjával.

A szürkülettel aztán kigyúltak a lampionok a csónakok orrában, és az emberek lassan elkezdtek leereszkedni a tenger felé. Egy – egy csónakból verset mondtak a Nagysárkány tiszteletére, utána pedig minden csónakból felhangzott az ének:

Ó Te nagy és jóságos Sárkány,
Ne törjön ellened ármány,
Győzd le az éjszaka démonait,
Áld meg a termésünk magvait.

Közben a lányok és asszonyok két marékkal szórták a rizst, és a virágokat a vízbe. A parti dombokról nézve olyan volt a sötétben imbolygó sok kis fény, mintha az ég leköltözött volna a földre.

– Szeretnék majd kimenni egy dombra – mondta Li – Sufang.

– Megmutatom, hogy honnan szoktam nézni az ünnepet – egy kilométerrel lejjebb a fiú kikormányozta a csónakot a partra, és felsétáltak a lánnyal a dombra, majd leültek egy kis beugróra. Nézték a csónakokat, ahogyan elsiklottak alattuk, hallgatták a dalokat. Kezük lassan összefonódott. A sötétség jótékonyan takarta be őket, amikor a fiú óvatosan a lányhoz hajolt, aztán gyöngéden megcsókolta. A lány reszketve bújt kedvese karjába, és mohón, szédülten adta oda magát a fiú egyre merészebben kutakodó kezének. Aztán hirtelen ellökte magától, és talpra ugrott.

– Nem foglak becsapni! A szüleim azért akartak megfogni, mert már nem vagyok ártatlan! Apám és anyám a városba voltak éppen nővéremmel a múlt hónapban, amikor haramiák törtek ránk. Húgaimat el tudtam rejteni, de engem elkaptak, és ! – kiáltotta, és zokogva rogyott össze. A fiú csak állt, és nézte a holdvilágnál zokogó lányt, most megtudta a titkot, aztán lassan odament hozzá, és felemelte az arcát:

– Megölöm, aki az én kis porcelánbabámat bántja. Szeretlek, és nem érdekel, hogy nem vagy már szűz.

– És ha lesz a dologból? – nézett rá fekete csillogó szemeivel a lány.

– A nem tehet semmiről. Felneveljük, mint sajátunkat.

– Szeretlek. Hidd el nem hazudok – rebegte a lány.

– Tudom, megérezte a lelkem – rebegte a fiú, és újból megcsókolta a lányt. Aztán hanyatt döntötte, és csókolgatni kezdte az arcát, nyakát. Közben kezei bejárták kedvese egész testét. Kibontották a ruhákból, majd csupasszá vált dombocskáját kezdték el becézgetni.

– Itt, itt bántottak? Fáj még?

– Már nem. A Te érintésed olyan más – pihegte a lány. A fiú a formás kis lábacskák közé hajolt, és nyelvével ingerelve nedvesítette be a lány ölét, majd bevezette jáderúdját.

– Óh, ez ilyen is lehet? – remegett bele a lány a mozdulatba, aztán már csak halk nyögések, és zihálások hagyták el száját. Lelkük pedig a boldogság fehér galambjaként ott szárnyalt a folyó felett a tenger felé, ahogyan testük megülte szerelmük menyegzőjét.