A Császár kertje 5. fejezet

A császárnő aztán két nap múlva reggel férjével, és a testőrökkel bevonult a fővárosba. Félelemmel, vegyes ámulattal nézte a hatalmas császári rezidenciát. A szigeten lévő kis ékszerdobozszerű építmény után, szinte elveszett a hatalmas, arannyal, selyemmel díszített termekben. Mindenütt emberek nyüzsögtek. A császár a keleti szárnyba vezette asszonyát, és udvarhölgyei körében hagyta. Elfoglalta tehát a császárné a helyét a palotában. Négy hűséges testőre mindenhova követte. A kezdeti félelmek után megnyugodva, örömmel fogadta a követek feleségeit.

Finom selyem köntösében, kezében kézzel festett legyezőjével uralkodói látványt nyújtott. A tanácsbéli urak meg voltak elégedve, kivéve egy embert. Jan Szent, a kincstárnokot. Ő zsörtölődött azért, hogy a császári pár még mindig fent akarja tartani a költséges erődöt pár kilométerre, a császári palotától.

Este, amikor hazafelé lovagoltak, a császárné meg is mondta, a császárnak:

– Jan Szenre vigyáznunk kell! Ellenem van.

– Két emberem állandóan figyeli délután óta.

Ebben meg is nyugodtak. Jü Sziangh – Liu hamar barátokra lelt az udvarnál. Udvarhölgyeivel kedves volt, így közvetlen hangvételű lett a társalgás körülötte. A vendégek, főleg a tartományi vezetők, és a külföldi követek feleségei el voltak bűvölve, nemcsak vendéglátói képességeitől, hanem karcsú alakjától, és szép arcától is. Egy dolog zavarhatta csak a vendégeket. Az állandó, nagy létszámú testőrség.

Eltelt a sugárzó tavasz, és beköszöntött a rekkenő nyár is. A rizsföldeken térdig a vízben hajladoztak a parasztok. Esténként, a császári pár a kerti tavacskában úszkálva hűtötte le magát.

– Örülök, hogy visszatérünk ide minden este – húzta föl magát a tavacska partjára Vu Ven – Sziung. Testéről csorgott a víz. Jü Sziangh – Liu szerelmes szemmel nézte férjét, akinek bőrét a lenyugvó nap aranyos pirosra festette. Haján szikráztak az utolsó sugarak. Aztán körüljártatta a szemét a kerten. A fák hatalmasra nőttek, a nyírott bokrok pedig belesimultak az esti szürkületbe. A tavacskát kezdte belepni a lótusz levele, és imitt – amott már egy – két bimbó is megjelent a hatalmas levélcsészék között. Az egész hely hihetetlen nyugalmat árasztott. A császárné ismét férjére nézett, és boldogan látta, hogy őt nézi szerelmes szemmel. Odaúszott a parthoz, és férje mellé szállt ki. Mellé ült, és a fejét a vállára fektette. Mezítelen hátát a napközben felmelegedett forró szellő szárítgatta. A császár átölelte, és forrón megcsókolta hitvesét. Jü Sziangh – Liu hanyatt dőlt a puha pázsiton, és férje kezét a mellére vonta.
Az örömmel játszadozott a puha kis halmokkal, aztán lehajolt, és finom kis csókokat lehelt a meredező bimbókra. Az asszony halk ki nyögésekkel nyugtázta férje közeledését, majd finom kis kezét barlangjához csúsztatta. Lassú mozdulatokkal kezdte ingerelni magát. Szeme kinyílt, és mereven nézett a csillagtalan égboltra. A császár most lejjebb csusszant, és nyelvével illette Jü Sziangh – Liu kéjbimbóját. Hosszan, gyöngéden vezette végig a gyönyör útján, minek végén, az asszony, ismét beléphetett az Istenek kertjébe, egy pár pillanatra.

Ezután kezébe vette férje merev jáderúdját, és a két melle közé fogta. A férfi örömmel húzogatta a kis mesterséges barlangban falloszát, egész közel kerülve a kielégüléshez, mikor már nem bírta tovább, az asszonyba hatolt, és mélyen benne eresztette ki magját. Azon esték egyike volt ez, mikor a trónörökösre is gondolniuk kellett.

Pihegve feküdtek a füvön, közben egymás kezét fogva. Az asszon elgondolkodva bámulta a felkelő Esthajnal csillagot.

– A Keleti – tartomány követének a felesége, egy kicsit együgyű – szólalt meg a császárné.

– Igen, én is észre vettem.

– Azt mondták a kísérő hölgyek, hogy valami súlyos betegsége volt gyerekkorában, és ettől maradt vissza.

– Lehet, én nem beszélgettem erről a követtel – a császárné felállt, és felvette a köntösét. A szigetecske tövében egy hatalmas lábastál állt, tele faszénnel. Itt sütötték a vacsorát. Az asszony odalépett, és meggyújtott egy ágacskát, aztán a fák ágai közé lógatott lampionokhoz lépett, és sorba villantotta fel őket. A kis teret elöntötte a kellemes sárga fény. A császár is magára kapta selyemköntösét, és leült a teázóasztalka mellé, amely a lábastál mellett állt. A császárné friss teát, és süteményt hozatott, aztán leült az odakészített párnákra, hátát a lábastál langyos falának vetette, mert már kezdett fázni, és mosolyogva, teát kortyolgatva belekezdett a következő mesébe, miközben a fák ágaira akasztott szélharangok csendesen csilingeltek:

Ötödik mese:

A nagyúrról, és a bolondlányról

Nyár este volt. A nagyúr az erdejét járta, és vadászott. A csalitos, ahova bevette magát, a patakhoz vezetett. A hold bevilágította a vízesést, ami pár méterről szakadt le. A nagyúr leguggolt a bokrok között, és várta, hogy szarvas, vagy vaddisznó jöjjön le a patakra inni. Szél alig rebbent, és a föld, csak úgy ontotta magából a nyári nap melegét. A vízesés dübörgése, elnyomta az erdő neszeit, így a vadász csak szemére hagyatkozhatott.

Egyszer csak, nyílt a szemközti bokor. A nagyúr, már célzott is nyilával, ám legnagyobb meglepetésére egy lány lépett ki onnan. A patakba gázolt, aztán ledobálta magáról a ruháit, és a partra dobálta. Karcsú volt, és magas. Haját feltűzte a fejetetejére, és így szabadon látszott hattyú nyaka. Formás karjait, amikor felemelte, kerek mellei megemelkedtek, és gyönyörű bimbói az égnek meredtek. A vízesés alá állt, és a kezében lévő szappannal mosni kezdte magát. A férfi felismerte, ő volt Li – Sufang, a parti szappanárus bolond lánya. Már régen is megnézte magának. Szép, formás leányzó volt, elvitte volna magához ágyasnak, de a többi kedvese nem örült volna neki, így csak mohó pillantásokat vetett rá, amikor a házuk előtt lovagolt el.

Közelebb osont a vízeséshez. Ott volt előtte a lány kéznyújtásnyira. Kezében a szappannal bejárta teste minden hajlatát. Közben halkan énekelt:

Az én szeretőm, az Éjszaka,
Ágyterítőm most az ég alja,
Nászlepedőm a fű bársonya,
Nem vagyok más, csak apám lánya.

A nagyúr szíve megtelt, vággyal. Ez már majdnem szerelem volt. Kilépett a bokrok takarásából, és itta szemével a lány arcát, testét. Az megriadva rohant a holmijáért.

– Ne szaladj, el! Nem akartalak megriasztani! – a lány kiszaladt a túlsó partra, és maga elé kapta a földön fekvő ruhákat, de ott megállt. A férfi átgázolt hozzá, és szelíden megfogta a kezét.

– Ugye, tudod, hogy ki vagyok?

– Vang Li – Cson, a hűbérúr – mondta a lány remegve, és arcára kiült a bolondok bárgyú mosolya.

– Látod, bebizonyítom, hogy nem kell tőlem félned – mondta a férfi, és elkezdte magáról dobálni a ruháit. Fél perc múlva ott állt ő is anyaszült meztelenül, a lány pedig leplezetlen érdeklődéssel nézte megmerevedett jáderúdját.

– Tanítsál meg arra a dalra, amit előbb énekeltél! – kérte a nagyúr a lányt.

– De azt én, csak fürdés közben szoktam.

– Hát akkor fürdess meg! – mondta a férfi, azzal beállt a vízesés alá. A lány bátortalanul lépett mellé, és szappanozni kezdte a nagy, széles hátat, közben pedig énekelte a dalt. A férfi pedig egyre jobban élvezte a mozdulatokat. A lány elé lépett, hogy a mellkasát is lemossa, mire a férfi megcsókolta. A lány el akarta tolni magától, de a férfi nevetve mondta:

– Most én jövök – azzal elvette a szappant, és mosdatni kezdte a lányt. Előbb nyakát, formás melleit, majd a hasát, és végül a lábai közé nyúlt, és barlangját izgatta nedves, szappanos ujjaival. A lány most már maga tartotta a száját csókra, és mohón itta, a még nem érzett ingereket. A férfi ölébe kapta, és kivitte a partra. Hanyatt fektette, és hasát, ölét csókolta, majd gyöngéden a magáévá tette. A lány pedig a bolondok jellegzetes nevetésével látogatott el a gyönyörök kertjébe.

Másnap, Li – Sufang a falu legszélső házával szemben ült, a patak partján, és lábát a vízbe lógatta. Bánatos szemmel nézett a nagyúr palotája felé. Az asszonyok jöttek mosni, és mind sorban betértek a házhoz, szappanért. A lány anyja pedig elbeszélgetett velük egy kis ideig.

– Valami tegnap történt ezzel a lánnyal. Először nem lehetett vele bírni, olyan boldog volt, aztán meg teljes letargiába esett.

– Hol volt tegnap este?

– Valószínűleg fürödni, a vízesésnél.

– Hú, biztosan valami démon szállta meg – káráltak az asszonyok, és kisiettek a megátkozott házból.

A lány pedig minden este kiment a patakhoz, de a férfi többet nem látogatta meg. Ült hát naphosszat a patak mellett, nézte, ahogyan az asszonyok mosnak, és énekelt:

Szeretett a nagyúr engem,
Szeretett, de elhagy engem,
Én már ugyan nem szeretem,
Nem kell nékem, a szerelem.

Az asszonyok súgtak – búgtak, és vizsla szemekkel nézegették a lányt, aki elkezdett gömbölyödni.

Eközben a nagyúr felesége is teherbe esett. Hatalmas izgalommal várták a kis jövevényt. Nem is volt hiba, addig, míg egy este az asszony sápadtan nem várta haza a férjét:

– Menj, a bábáért, bajom van. – a férfi pedig két szolgával rohant a bábáért. Rohanva is jött a nagyságos asszonyhoz a bába, megnézte a kezét, és az arcát, aztán kiküldött mindenkit a hálóból. Vagy negyed órát volt benn, aztán Vang Li – Csonhoz sietett.

– Nem kell félni, ha fekszik az asszonyka, nem lesz baj.

Az asszony pedig hét hónapig feküdt. Terhe egyre fárasztóbb volt. Feneke, háta fájt az állandó fekvéstől. A szolgálók pedig meg sem állhattak előtte, mindenkibe belekötött. Aztán egy téli napon hatalmas sikítás rázta meg a nagyúr házát. Rohantak az asszonyhoz, és rémülten látták, hogy körülötte minden csupa vér. Szalajsztottak a bábáért, de mire megérkezett, az asszony már megszülte halott gyermekét.

A bába megvizsgálta, és szomorúan ment a nagyúrhoz.

– Nem az a baj, nagyságos uram, hogy a gyermek meghalt, hanem az, hogy a nagyságos asszonynak nem lehet több gyermeke – a férfi arcát a tenyerébe temette, és teljesen tanácstalan volt.

– Van ám nekem, egy ötletem – suttogott a vénasszony – Ma szülte meg a fiacskáját a faluban Li – Sufang, a bolond lány. A maga gyermekét szülte meg, megismertem a lapockája alatt lévő hold alakú anyajegyről. Cseréljük ki a két csecsemőt – Vang Li – Cson elcsodálkozott. A gondok – bajok között, el is feledkezett szegény lányról. Most meg vegye el a gyermekét is? De, a fiúcskának nála jobb dolga lenne. A lány bolond, nem is tudná ellátni. Szégyenkezve, lelkiismeret-furdalás közepette beleegyezett. Így a fiúcska a nagyúr feleségéhez került.

A bolond lány pedig eltemettette a halott gyermeket. Tavasszal pedig megint a patakparton üldögélt, és énekelt:

Van én nékem szép fiacskám,
Szép, nagy úri házban él ám,
Arany kanállal etetik,
Ha elfárad, ágyba teszik.

Az asszonyok mosolyogva néztek rá, és azt gondolták, hogy a gyász még jobban elvette az eszét.