Adj még egy esélyt magunknak

Olyan rossz kedvem volt azon a reggelen, mint még soha. Fáradtnak, letörtnek éreztem magam, és valahogy a második kávé után sem akart elindulni a nap. Hogy őszinte legyek, ezek után nem sok jóra számítottam. Mögöttem állt egy szakítás is, talán életem legfájdalmasabb szakítása. Két évig tartó álomba illő kapcsolatomnak lett szinte előzmények nélkül vége. Két év gyönyörű szerelem és egyetértés, aztán a hosszú, kegyetlen viták sora, majd az ezeknél is kegyetlenebb felismerés: ennek a kapcsolatnak nincs jövője, nincs tovább értelme. Akárhonnan is néztük, a dolog véget ért, le kellett zárnunk egy fejezetet. Felmondtam hát a bérlőmnek, visszamentem a kis, alig 40 m2-es lakásomba. Minden olyan üres volt, végtelenül egyedül éreztem magam. Nem tudtam mit kezdeni magammal, valahogy semmihez se volt kedvem. Tudtam, már rég fel kellett volna dolgoznom a történteket, hiszen már három hónapja nem jártunk... mégis, valahogy... nem is tudom. Talán nem is akartam igazán.

Ezen a szombati napon igazán nem volt semmi dolgom, tudtam, Anyámék elutaztak, hozzájuk nem megyek a hétvégén, otthon pedig senki sem várt. Elindultam hát vásárolni, gondoltam épp itt az ideje, hogy kimozduljak "önkéntes háziőrizetemből" és törődjek egy kicsit a munkámon kívül magammal is. Sétálni volt kedvem, nem pedig kocsikázni, emberek társaságára vágytam, így elindultam a legközelebbi buszmegálló felé. És akkor hirtelen megláttam Zsoltot. Zsolttal egy évig jártam, az előbb említett kapcsoltatom előtt. Hirtelen nem hittem a szememnek, de ott állt a buszmegállóban. Majdnem négy év telt el azóta, hogy utoljára láttam, azóta egy szót sem váltottunk. Ott állt, jobban nézett ki, mint bármikor és csak nézett felém. Nem tudtam mit tegyek hirtelen, ezért beálltam a buszmegálló mellett lévő pizzázónál kanyargó sorba. Zsolt továbbra is csak állt, és nézett rám. Én pedig azon gondolkoztam, hogy miért is szakítottunk akkoriban, de valahogy nem jutott eszembe. Rá kellett döbbennem, hogy csak a szép dolgokra emlékszem kettőnk kapcsolatából. Közben jött a busz és én remegtem, hogy felszáll, igen, remegtem, de nem tudom, hogy miért, hisz ő már tényleg kilépett az életemből.

A busz elment, és ő továbbra is állt, rendületlenül. Mintha megkönyebbültem volna és közben azt vettem észre, hogy elfogyott a sor, rendelnem kellett volna.
– Szia! Mit adhatok? – kérdezte kedvesen a pultoslány.
– Szia... ké.. rek, egy... egy piz.. poh... pizz