A Császár kertje 2. fejezet

A Császár és császárné napjai ezután boldogan teltek. Naphosszat sétáltak a zegzugos kertben, és hallgatták a madarak énekét, vagy csendesen beszélgettek. A császárnak sokszor be kellett mennie a fővárosba, hogy az államügyeket intézhesse, de az asszony sosem lépett ki a falak közül. Éjjel-nappal éber őrség vigyázta a kis erődítményt, és aki csak betette oda a lábát szigorúan, ellenőrizték.

Az éjszakák pedig boldogító gyönyört hoztak a szerelmes párnak. Vu Ven – Sziung gyakran unszolta kedvesét, hogy meséljen, mint az első éjszaka, de ő mindig azt felelte rá, hogy nem szabad az időt siettetni, mert megbosszulja magát.

Egy este mikor a lótuszok édesen illatoztak a kis tavacskában, vacsora után kiültek a kertbe. A meleg körülölelte őket, és a császárnak ismét kedve támadt ahhoz, hogy hitvesét boldoggá tegye.

– Nézd a holdat kedvesem, olyan, mint a melled. – Mondta, és a köntös alól elővette kedvese melleit. Felváltva csókolgatta őket, Majd az asszony hasát is becézgette a szájával. A császárné közben benyúlt férje jáde rúdjáért, és úgy kezdte el simogatni, ahogyan a szerette. Először csak lágyan, alig hozzáérve, majd egyre jobban megmarkolva, és gyorsan. Mikor már férje gyorsabban kezdte venni a levegőt, bekapta, és a nyelvével ingerelte az egyre merevebb falloszt.

Amikor mind a ketten kellőképpen előkészültek, Jü Sziangh – Liu a padra térdelt, amin eddig ültek, és a császár hátulról hatolt belé, közben az asszony melleit cirógatta. Boldogan zihálva adóztak a gyönyörnek. Liu pedig örömmel érezte, hogy férje magja megint elönti.

Az aktus után remegve bújt a császár ölébe, az pedig betakarta a hátát a saját selyem köntösével.

– Ma megint mesélek neked. Pont egy hónapja tettél ilyen boldoggá először. Nem is tudom, hogy hogyan élhetnek e nélkül a csodálatos érzés nélkül egyes emberek.

– Én is harminc évig éltem nélküle.

– Soha sem, feküdtél le egy kurtizánnal sem?

– De, de az nem ilyen érzés. Ilyen tökéletes boldogságot csak a szerelmével érezhet az ember.

– Hát akkor ezerszer jobban sajnálom azokat, akik sosem voltak szerelmesek. – mondta, majd felállt, hozott egy – egy csésze teát, meg egy kis zsámolyt, odaült a császár lábához, fejét az ölébe hajtotta és belekezdett a második mesébe:

Második mese:

Az asszonyról, aki nem akart szerelmeskedni

Egy faluban, a déli határvidéken, csodálatos menyegzőt tartott egy pár. Kicsiny koruk óta ismerték egymást, és évekig unszolták szüleiket, hogy adják össze őket. A lány szülei boltosok voltak, a fiúé pedig kocsmárosok. Végül a szülők megegyeztek, és a lakodalom létrejöhetett. A főutcán a boltos és a kocsmáros sátrat állított, és telerakták sültekkel, forralt borral, és teával. A pap is odajött, majd elkezdődött a szertartás. Illatos olajokba jázmin és mimóza virágot forralt a pap, aztán megkente a fiatalok homlokát vele. A lány kezébe teafüvet adott, hogy dolgos legyen, a fiú kezébe pedig rizsszemeket adott, hogy termékeny legyen, aztán megkérdezte őket, hogy együtt akarják-e leélni az életüket, mire ők egyszerre válaszolták, hogy igen. Ekkor a falu lányai az egyik oldalon sorakoztak föl a sátor elé, az ifjak pedig a másik oldalra, kezükben cseresznye ágakat tartva, és az ifjú pár kézen fogva átsétált az ágak boltíve alatt, és a család, meg a falu éljenzése közepette bevonultak a fiú által épített házukba. Mikor becsukódott utánuk az ajtó, megkezdődött a lakoma. Az emberek visszamentek a sátorba, és ettek, ittak és táncoltak, várva, hogy az ifjú férj előjöjjön a nászlepedővel.

A fiú és a lány először a fürdőbe ment. A lány teát főzött a tenyerében lévő levelekből, majd fürdőt készített, amibe férje bele is ereszkedett. A lány mosni kezdte a vállát, és a mellét, és csengő hangon énekelt hozzá. A férfi mosolyogva nézett rá, és alig várta már, hogy a nászágyra fektethesse kedvesét. Férfiassága egyre merevebb lett, ám a lány ahelyett, hogy örült volna neki, egyre komorabb lett.

– Mi baj, kedves? – kérdezte a férfi.

– Félek, a násztól – felelte a lány remegve.

– Majd nagyon óvatos leszek – csókolta meg a lányt, aki eltolta magától.

– Szeretném, ha ma még nem hálnánk együtt. Előbb had szokjalak meg – kérlelte a lány.

– De, mit mondjak a falunak, apáméknak, és a te szüleidnek? Várják a nászlepedőt.

– Megsebzem majd a kezem, és azzal kenjük be a lepedőt – a férj nem örült a dolognak, de nem akarta rögtön az első estén elriasztani ifjú aráját. Megteáztak hát, aztán az asszony megvágta a kezét, és a lepedőt, majd magára hagyta a férjét, aki az asszonyra gondolva a vér mellé eresztette magját, majd kiment a sátorhoz, és megmutatta a násznépnek a lepedőt, akik hangosan megéljenezték, majd egy tálcára ételt, italt halmoztak, és beküldték az ifiasszonynak.

Telt – múlt az idő. Már egy hete együtt éltek a fiatalok. Napközben csodálatos volt az életük. Az asszony sütött, főzött, takarított, várta haza a férjét, aki a földeken dolgozott. Mikor hazaért hihetetlenül kedves volt hozzá, elhalmozta a legjobb falatokkal, kényelemmel, ám este mindig talált valami kifogást, hogy miért nem akar együtt hálni a férjével.

A férfi pedig egyre türelmetlenebb lett. Egy este aztán kiabálni kezdett az asszonnyal.

– Miért jöttél hozzám feleségül, ha így utálsz. Ha így viselkedsz nem lesz , nem szégyelled magad? – az asszony sírva fakadt. Egészen rázta a vállát a zokogás.

– Félek – sírta – félek, hogy belehalok – A férfi megenyhült, és letérdelt az asszony mellé.

– Ne félj – mondta – nagyon vigyázok majd rád – csókolta meg az asszony könnytől nedves arcát.

– Várjunk még egy hetet – kérlelte az asszony, és a férfi beleegyezett. Eltelt a hét, ám az asszony még mindig makacs volt, és ismét kicsikart egy hét haladékot. Mikor letelt az újabb hét a férfi vette a tarisznyáját, telerakta a vacsorára készített lepénnyel, és leült az asztalhoz a nő elé.

– Ugye ma sem vagy hajlandó velem hálni? – kérdezte, mire az asszony szeme megtelt könnyel, és tagadólag megrázta a fejét.

– Felmegyek a bölcs remetéhez a hegyre, hajlandó vagy azt tenni, amit mond?

– Igen. – bólintott az asszony.

– Vigyázz magadra, amíg nem vagyok itthon. A faluban pedig mond azt, hogy a városba mentem eladni a terményt – azzal megcsókolta az asszonyt, és elindult az éjszakába, fel a hegyre.

Három napot kóborolt az erdőbe, mire megtalálta a remetét. Egy barlangban lakott a nyugati hágóhoz közel. Épp a barlang előtt ült egy kövön, és teát szürcsölt, amikor a férfi tisztelettudóan köszöntötte:

– Az istenek legyenek veled, öreg.

– Veled is fiam. Mi járatban? – kérdezte a remete, és kezével egy fából készült ülőkére mutatott, hogy üljön le a férfi. Az leült, és elmesélte a problémáját. A bölcs bólogatott, réveteg szemmel bámult a tűzbe. Aztán felállt, és mosolygó arccal mondta vendégének:

– Látod, milyen rossz vendéglátó vagyok, még egy teával sem meg – azzal becsoszogott a barlangba, és egy bögrével tért vissza. Leemelte a tűzről a teáskannát, és kis szűrőn keresztül, mely tele volt gyógynövények leveleivel, virágaival, forró vizet öntött a bögrébe, aztán odanyújtotta a másiknak.

– Mikorra vár vissza a feleséged?

– Nem mondtam, mikor megyek.

– Maradj itt velem pár napig, hozz nekem fát télire, és javítsad meg az ajtómat, nehogy megfagyjak a hidegben. Tudod, öreg vagyok már, nem bírom úgy a munkát. Ha készen vagy, megmondom, hogy mit tegyél.

A fiú derekasan dolgozott. Hatalmas halom fa tornyosult nemsokára a bejárat mellett. Az ajtó passzentosan zárt a barlang nyílásán, hatalmas ékekkel beverve a sziklák közé. A kis kamrát pedig telegyűjtötte erdei gyümölcsökkel. Mikor készen volt, a remete ismét leült a tűzrakó helyhez, teát főzött és kérte a férfit, hogy üljön mellé.

– Fiam, köszönöm, hogy segítettél. Örültem a társaságodnak, mert magányos vagyok itt sokszor. Bár érzem, hogy az Istenek velem vannak, de a jóemberek hiányoznak. Te pedig jó ember vagy. A törvények szerint jogod lett volna az asszonyodat erővel is magadévá tenni, de te boldoggá akarod tenni.

– Igen, Atyám – bólintott a fiú.

– Hát intézzed úgy, hogy éjjel érjél haza, amikor már a feleséged alszik, aztán...

Úgy is lett, a férfi másnap reggel elindult le a hegyről, és késő éjszaka ért haza. A faluban már mindenhol sötét volt. Izgatottan sietett a házuk felé, és abban reménykedett, hogy a ugatása nem verte fel asszonyát. A cipőjét már az ajtó előtt levette, és csöndesen osont végig a hálóig. Halkan elhúzta az ajtót, és a holdvilágnál meglátta a gyékényen alvó asszonyt. Gyorsan lehányta magáról a ruhát, aztán az asszony mellé feküdt. Az megmozdult, de nem ébredt fel. A férfi hátulról a lábai közé nyúlt, és óvatosan simogatni kezdte az asszony mennyei barlangját. Az asszony nyögni kezdett, és az álom és ébredés mezsgyéjére került, de még mindig nem ébredt fel. Talán nem is akart kiszakadni ebből a tündérkertből. Barlangocskája egyre nedvesebb lett. Férje most csókolgatni kezdte, mire az asszony felébredt, ám már annyira felhevült, hogy nem tolta el magától a férjét. A szüzesség elvesztése keltett fájdalomtól való félelmen felülkerekedett a szerelem. Nem szóltak semmit, csak simogatták, csókolták egymást, aztán a férfi lassan, centiről centire beléhatolt a kedvesébe. A pillanatnyi fájdalom hamar szűnt, és ők boldogan léptek be a gyönyör birodalmába.