Édes diákévek 2. rész

... A gyertyafényes szobában elkalandozott gondolataimban az ajtó nyílása zavart meg. Zoltán pontosan érkezett. Rengeteg olyan tulajdonsága volt, amiért lehetett őt szeretni – az udvariasságtól kezdve, a tiszteleten keresztül a remek humorérzékig bezárólag –, de az egyik fő erénye a pontosság volt. Ha megígéri, hogy ötkor jön értem, és elvisz valahová, akkor nekem úgy kell a készülődésemet intézni, hogy a megbeszélt időre kész legyek, mert pontban ötkor megjelenik, és már indulunk is. Nem szereti, ha megvárakoztatják. Ezt valahol jogosnak tartom, hiszen ő csupán azt várja el mástól, amit ő is nyújtani képes másnak. Egyszer megbeszéltünk egy esti randit. Én pár perccel korábban értem a találkahelyre, és látom, hogy rohan felém, majd mikor közelebb ért kiabálja, hogy "fuss! ". Én meg, mint a meszes rohanok vele tovább. Néhány utcasarok után visszanéz az elhagyott utcára és lassít, majd megáll. Türelmesen és lélegzetvisszafolytva vár néhány pillanatot, majd rám néz, elmosolyodik, és csak ennyit mond "szia", aztán megcsókol, végül elindul sétálva, várva arra, hogy kövessem. Ekkor veszem észre, hogy a nadrágja a lábszárán elszakadt. Kicsit bambultam, ezért gyorsan elmagyarázta, hogy mi történt. Kiderült, hogy késésben volt, ezért úgy gondolta, nyer öt percet, ha átvág egy kerten. Pechére volt a kertben rózsabokor is meg is. A rózsabokor a nadrágját szaggatta meg, habár a is arra pályázott, de ő csak megfuttatta.

Most nem volt rajta szakadt naci – jószerével semmi nem volt rajta csak egy fürdőköpeny –, de veszettül lihegett és abban a pillanatban, ahogy belépett, a fülét az ajtóra tapasztotta, és óvatosan ráfordította a kulcsot.
– Mi történt? – kérdeztem tőle reflexszerűen alig hallható hangon.
– Pszt! – fordult felém, majd megint hallgatózott. Óráknak tűnő néma pillanatok teltek el, de semmi sem történt. Aztán odajött az ágyhoz, ahol könyökölve feküdtem és leguggolt elém.
– A Pöröly azt hiszem meglátott, amikor kisurrantam az ajtón. – kezdte halkan. Pöröly volt az egyik legkiszámíthatatlan nevelő. – A WC-ben dekkoltam.
– Nem ment utánad? – tettem fel a bárgyú kérdést.
– Nem. Pár perc után kilestem az ajtón és látom, hogy a Pista bácsival beszélget a lépcsőnél.