Újságíró-kaland 2. rész

Fél órája forgatom egyre idegesebben azt a nyomorult faxot. Csak egy szimpla meghívó egy még szimplább sajtótájékoztatóra. "Csak" egy olyan ember egyik cégéhez, aki pár hete fizikailag bántalmazott, , és, suttogja egy végtelenül perverz, elhallgathatatlan a fülembe, és akkora orgazmushoz juttatott, amilyenben sose volt részed...
Nem élném túl, ha még egyszer találkoznom kell vele. Ildikó, a kolléganőm a magazinnál szívesen el fog menni helyettem, mindig nyitott egy ingyenreggelire – a sajtóanyagot majd tőle megkapom, ötszáz karaktert abból is ki tudok hozni, többet meg nem érdemel a téma. Tiszta sor. Kezem a telefonkészüléken, tárcsázom a számot, amikor vissza kell ejtenem a kagylót: táncot járnak az ujjaim, és valószínűleg a hangom is jobban remeg annál, hogy beszélni tudjak. Csak bámulom a falat, miközben végre rákényszerülök, hogy bevalljam magamnak: azt sem élem túl, ha nem megyek el...

Vége a sajtótájékoztatónak, az én maffiózóm- látszólag észre sem vett. Gyötrődöm. Semmi okom nincs maradni – arra tényleg képtelen vagyok, hogy interjú ürügyén odamenjek hozzá, így lassan elindulok a bejárat felé. Ismerős a magas szőke srác, aki az utamat állja, és – milyen udvariasan és kedvesen! – érdeklődik, ugyan hogyhogy nem kaptam meg a sajtóanyagot. Fogalmam sincs, mindegyik meghívott kezében ott lapul a kék dosszié és a repitoll, én nem kaptam. Egy apró helyiség felé kormányoz, ahol a pótlólagos fogyóeszközöket tárolják: süti, narancslé, papírhalom. Két lépéssel átérünk a szobán, egy pillantást sem vet az asztalra. Folyosó, majd egy egészen kicsi irodaszerűség.
Vetkőzz meztelenre – szól rám, és én kapkodva dobom le a szoknyát, rövid blúzt, melltartót, bugyit. Miközben didergek a tekintete előtt, abban reménykedem, nem magánszorgalomból alkalmaz be engem a jéghideg szempár birtokosa... az nem lehet, hogy nem a maffiózó utasítására történik mindez – reménykedek. Bőrszíjakba öltöztet. Kellemetlenül szorítja a mellemet, derekamat, combomat, de az igazi ínyencség, amitől felszisszenek, amikor a szeméremajkaim között vezeti át. Szorosra húzza, így egy helyben állva is fájdalmas. Hát még amikor rámszól, vegyem fel a ruháimat. A szoknya jól takar, a krémszínű blúz alatt viszont átsejlik a bőrszíj. Elindulunk. Gyors léptekkel halad, nyilván szántszándékkal: én minél kisebbeket lépnék, mert másodpercenként belémhasít a fájdalom.