Azok a csodálatos diáklányok

Nem is olyan rég esett meg velem. Éppen a polgári szolgálatomat töltöttem egy az isten háta mögötti kis porfészekben: Álmosdon, s a helyi gimnáziumban helyezkedtem el matematika szakos tanárként. Ám mikor odakerültem kicsit én is úgy éreztem magam – Babits után szabadon – mint Ovidius amikor Tomiba készült. Azonban ahogy telt múlt az idő egyre inkább kezdtem belátni, hogy a félelmeim teljesen alaptalanok s rájöttem, hogy ez a mindentől távol eső kis városka rengeteg boldog pillanatot tartogat még a számomra. Szóval, hogy a lényegre térjek, már az első napon megszerettem az osztályomat. Tudni való ugyanis, hogy a 3/A-ban lettem tanár, és éppen két hónappal az év vége előtt kerültem hozzájuk. Na de a fő ok persze nem ez volt, hanem sokkal inkább az a tény, hogy az osztályban 22 lány, és hála az égnek csak egy szem fiú volt, úgyhogy első reakcióm azt hiszem mindenki számára érthető. Mondanom sem kell, azonnal beleszerettem ezekbe a fiatal kis töltött galambokba, akik életük legszebb korszakát élték. Legtöbbjük ugyan ekkorra már régen átesett a tűzkeresztségen, de azért akadt még köztük egy-két hamvas kis szűzlány is. És legnagyobb örömömre imádott nebulóim közül elég sokan rendelkeztek a híres Monroe kisasszonyra jellemző naivitással és hiszékenységgel, amit bármikor kihasználhattam volna ha akarok. Egy szó mint száz, egy valóságos kis paradicsomba csöppentem. És hála ortodox eredetemből származó nyájas modoromnak, hamar beloptam magam a vágytól izzó kis szukák szívébe. És bizony rendesen meg is nehezítették az órai munkámat a kis fruskák. PL: folyton-folyvást kacérkodtak, riszálták magukat előttem. Egyik-másik azzal próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy teljesen átlátszó blúzban – melltartó nélkül – jött be órára, igencsak megnövelve ezzel vérnyomásomat, és a nadrágom térfogatát. Azonban úgy gondolom, hogy összességében, s főleg erkölcsi értelemben véve mégis jól megálltam a helyem, mert soha egyikkel sem kezdtem ki, és még csak halvány jelét sem adtam annak, hogy egyáltalán nem közömbösek a szívemnek, helyesebben a farkamnak. Mert hát az igazság az, hogy amit ezek iránt a formás kis csitrik iránt éreztem, az nem volt több valami perverz, testi vágynál. Semmilyen érzelmi vonatkozása nem volt.