Most kezdődik

Most

Hason fekszem az ágyon, megkötözött , bokával, bekötött szemmel.
Folyamatosan remegek, egyre tágabbra nyitom a szeme, mintha bármit is érne. Próbálok mozdulatlan maradni, elrejteni testem válaszait a hangokra, amelyeket nyilván szándékosan hallattsz börböl, fémböl készült tárgyakkal. Jeges félelelm kúszik a gyomromból a torkomba. Rosszul döntök: megpróbálom nyugtatni magam, "tudatosítani", hogy épp ez a lényeg, a várakozás, az igalom... Mintha tudnád, mivel próbálkozom: a zörejek beleszólnak a gondolataimba, nem hagyják, hogy az agyam átvegye az irányítást a testem felett.

Nem is tudatosult bennem, mekkora csend lett, csak amikor a hangod a fülembe vág. Éppolyan hideg és éles, mint a tekinteted volt... És amit mondasz, az sem túl kíméletes. Ha egy percig is kételkedtem a figyelmedben, most rájöhetek, mekkorát tévedtem. Halkan, könyörtelenül szembesítesz azzal, amit csináltam, már az első pillanattól: a szolid, visszafogott, szinte manipulálási szándékomról beszélsz, arról, hogyan próbáltalak mosollyal, kedvességgel, csábító hangsúllyal, a legócskább praktikákat bevetve rávenni arra, hogy úgy büntess, ahogy én azt elképzeltem...

Korábban

– Vetközz le.
Nyugodtan, feszültség, söt, hangsúly nélkül. Csak épp megáll a szó a levegöben. Még humorizálni próbálok, még eljátszanám, hogy nem is veszem túl komolyan a dolgot. De már megremeg néha a combom, és ahogy próbálok kibújni a pólóból, a nadrágból, majd egyre lassabb és idegesebb mozdulatokkal a melltartóból, bugyiból, érzem, hogy a karom is remeg. Emiatt kapkodok, és lassabb vagyok annál is, mint szeretnék. Bár egy szót sem szólsz, biztos vagyok benne, azt hiszed, szándékosan húzom az idöt.