Egy másik évfolyamtárs

Izgatottan vártam a tanév kezdetét. Hogy miért vártam, amikor már diplomás voltam, volt egy jó, biztos megélhetést adó munkám, lakásom, komoly vagyonom? Mert szeretek tanulni, új ismeretekre szert tenni, és mert jó, ha az ember sokat tud, több mindenben van otthon; jó, ha az ember kezében-zsebében több papír van. Úgyhogy még februárban bementem a főnökhöz.
– Egy nagy kérésem van.
– Mondja, Éva!
– Szeretnék továbbtanulni, és jelentkezni egy főiskolára.
– Ennek semmi akadálya, Éva. Már amikor belépett hozzánk, mondtam, hogy mi támogatjuk a munkatársainkat ilyen kéréseit.
– Csakhogy – nagyot nyeltem – amit én kinéztem magamnak, annak a cég semmi hasznát nem veheti. E. – be szeretnék jelentkezni, levelezőre...
A főnök hátradőlt, és felvette azt az arckifejezést, amit mi egymás közt csak "hivatali pofa" néven emlegettünk. Olyankor csinálta ezt, ha valami kellemetlent akart mondani.
– Nos, az alaphelyzet így is ez, Éva. Viszont a részletek mások. Ebben az esetben ugyanis nem fizetjük a költségtérítését, a tankönyveit, szóval semmijét. Csak azt biztosítjuk, hogy eljárhat a konzultációkra, a vizsgákra. Erre egyébként a törvény is kötelez minket; annyival azért többet nyújtunk, hogy a fizetése olyankor is jár, ha a tanulmányai miatt éppen nem dolgozik. Sajnálom, de ez van. Ha olyasmit akarna elvégezni, amit később nálunk is hasznosíthat, akkor minden költségét fizetnénk, még a szállását is, ha úgy adódik. Miért nem megy az m. – i főiskolára? Akkor minden a mi zsebünkre menne.
– Ennek két oka is van – mosolyogtam a főnökre. – Az egyik, hogy ott csak esti tagozat van, levelező nincs, és így hetente kétszer kellene odautazzak. Esetleg háromszor. A másik pedig az, hogy az ottani képzés végeredményben ugyanazt adja, mint amiről már van diplomám.
– Azért ez lehet jó is – vetette közbe. – Kevesebbet tanulna, és mégis két diplomája lenne.
– Csak nem vonz. Valahogy csalásnak érzeném.
– Hát maga tudja, Éva. Fogja bírni? Fizikailag, szellemileg, és nem utolsósorban anyagilag? Tudom, hogy jól fizetjük, hiszen én írtam alá a munkaszerződését, de azért ez nem kevés pénz.
– Remélem. Mindig szerettem tanulni. És az anyagi része sem vészes, telik rá.
– Akkor sok sikert – állt fel és nyújtott kezet a főnök, így jelezve az audiencia végét.