Emlékek az intézetből 4. rész: Ne szólj szám...

Döbbenten hallgattam.
A hír, hogy apám meghalt legelőször félelmet keltett bennem. Mivel nem szóltam semmit, az aligazgatónő így szólt:
– Értetted, fiam?
Kibillentem a révületből.
– Igen, asszonyom, értettem.
– Jó. Dawson nevelőnő majd elmondja, hogy mi lesz veled a továbbiakban – mondta és magunkra hagyott minket.
Leültem az ágyra, megtámasztottam a fejemet a kezemen és a semmibe meredtem.
Senkim nem volt apámon kívül. Senkim széles e világon. Ráadásul bezáratott ide. Akárhogy is kutattam a lelkemben, nem éreztem bánatot. Inkább magam miatt aggódtam. Sőt, valamiféle megkönnyebbülést is éreztem, azt hiszem.
– Jól vagy? – kérdezte a nevelőnő
– Azt hiszem igen.
Újra elhallgattam. Egy idő múlva megszólalt:
– Mire gondolsz?
– Lehetek őszinte?
– Természetesen. Persze, ha nem illendő...
Elgondolkodtam, majd így szóltam:
– Fura, de kicsit megkönnyebbültem. Végül is örülök, hogy meghalt. Soha sem szerettem.
Olyan váratlanul pofozott meg, hogy leszédültem az ágyról.
– Ismételd meg!
Megdöbbenve, a tagjaimba kúszó félelemtől dideregve egyenesedtem fel, és a szemébe néztem:
– Azt mondtam, asszonyom, hogy örülök annak, hogy meghalt az apám.
– Én meg azt mondom – suttogta egészen közel hajolva az arcomhoz – hogy ennél vérlázítóbb dolgot keveset halottam. Sosem láttam még ilyen dühösnek.
– Úgy vélem – folytatta – legfőbb ideje ez annak, hogy megtanítsalak arra, hogy mit lehet, és mit nem lehet kimondani. Mint arra az előbb céloztam, megesik, hogy néha illetlen, vagy egyenesen helytelen gondolataink, illetve véleményünk van valamiről, de akkor ezt olyan formában kell közzétenni, ami egyértelműen utal arra, hogy tisztában vagyunk nem megfelelő mivoltára. Tehát?
Lehajtottam a fejem és végiggondoltam, amit mondott. Dacosan néztem fel:
– Igenis örülök neki. Soha semmi jót nem tett velem!
Ha tudtam volna, hogy mi lesz a következménye ennek a mondatomnak, inkább leharaptam volna a nyelvem, mintsem kimondjam. De hát a dac a kamaszkor egyik legfőbb jellemzője.
– Akkor ezt megtárgyaljuk újra, egy óra múlva. A büntetőszobában – mondta, majd kiviharzott a szobámból.

Pontosan egy óra múlva nyílt az ajtó, és belépett a nevelőnő.
– Vetkőzz!
Sietve bújtam ki a ruháimból.
– Kövess!