Édes hármas 1. rész - Egy régi ismerős

Gyűlölöm ezt a hatalmas várost! Iszonyatos ez a rengeteg ember, ahogy egymást taszigálva, a másik nyakába lihegve tuszkolódik az utcákon, az üzletekben, a buszon, a mozgólépcsőn. A szmog kaparja a torkom, a gyomrom felfordul a gázolaj szagától. Leszegett fejjel bámulom a töredezett aszfaltot, nehogy megint valami undorítóba lépjek.
Néha elgondolkodom azon, hogy tényleg érdemes volt-e otthagynom azt az álmos kisvárost, ahol születtem. Persze megvannak ennek a helynek is az előnyei: itt van munka, és nem éhbérért dolgozom. De esténként meg hétvégén, amikor egyedül abban a sivár albérleti szobában, nem érzem ezeket az előnyöket. És ilyenkor kora reggel, amikor magam is beleolvadok a munkába sietők tömegébe, valahol nagyon máshol lennék.
Még szerencse, hogy munka közben elfeledkezem az ilyen keserű gondolatokról. Ma újabb csoport jön, egy héten át fogok oktatni 15 embert a cég által kifejlesztett rendszer használatára. Még javában ellenőrzöm a gépeket, amikor szállingózni kezdenek a korán jövők. Az előkészületeket befejezve körülnézek, ellenőrzöm a létszámot. Még 2 fő hiányzik. Újra végigsöprök a tekintetemmel a jelenlevőkön, próbálom felmérni a csoport összetételét. Ha sok a középkorú vagy idősebb és a nő, akkor mindig lassabban lehet haladni az anyaggal. Most elég vegyes az összetétel. Megakad a szemem egy velem kb. egyidős fiatalemberen. Nem véletlenül. Ugyanis a srác engem bámul. Pedig ilyet ritkán tesznek a másik nem képviselői velem, pláne ha ilyen jóképűek. Ráadásul a pasinak sokkal dekoratívabb látnivalója is lenne a mellette ülő szoláriumozott cicus személyében. De nem, ez a férfi ugyan engem néz, de nem mint nőt, hanem... mint aki ismerősnek tűnik, csak nem tud hova tenni. És tényleg. Mintha nekem is ismerős lenne halványan... De vesszek meg, ha tudom, honnan. Mindegy, a hiányzók is megjöttek, ideje a munkára koncentrálni.
Először is természetesen bemutatkozom. Lesz is hatása annál a fiatalembernél, még a tollat is kiejti a kezéből a nevem hallattán. Úgy tűnik, ő már tudja, hogy honnan ismerjük egymást, remélem a szünetben engem is felvilágosít. De nem törődhetek tovább vele, a feladatomra kell figyelnem. Bele is merülök rendesen, mint mindig, csak a mocorgásra figyelek fel. Na igen, a dohányosoknak már hiányzik az adagjuk. Mihelyt elhangzik a javaslatom, hogy 'talán akkor most tartsuk egy rövid szünetet', már pattannak is fel vagy 5 – en, s még ki se értek az ajtón, de a cigit már kiszabadították a dobozból. Egyszerre látom ilyenkor őket nevetségesnek és szánalomraméltónak, de végül is az ő dolguk, amíg nem az én orrom alá fújják a füstöt. Így sincs itt jó levegő, indulok is ablakot nyitni. Mire megfordulok, már mögöttem áll az a srác.
– Nem ismertél meg ugye? Én is csak a nevedről jöttem rá, hogy honnan ismerlek. – mondja, aztán bemutatkozik. Mint a villám, úgy csap belém is a felismerés.
– AURÉL! Ez tényleg te vagy?!
Még a kezem is összecsapom álmélkodásomban, aztán nevetve a nyakába borulok egy puszira. Számolgatjuk, hány éve is nem láttuk egymást. Bizony, van az már 15 is. 12 éves korunkban láttuk egymást utoljára, utána Aurélék elköltöztek. Felidéződik bennem a kisiskolás kor, amikor tanítás után együtt jártunk hazafelé, és órákig beszélgettünk a lépcsőházunk előtt. Kérdezgetem, hol dolgozik, mit csinál, pár szóval felvázolja a helyzetet. Nagyon nem melegedhetünk bele a beszélgetésbe, folytatni kell az oktatást.
De délben, amikor befejezem a napi adagot, ő nem megy el a többiekkel, hanem megkérdezi, hogy ehetnénk-e együtt. Lelkesen bólogatok, és az étel felett belemerülünk egy "Emlékszel még... És arra is emlékszel, amikor... " stílusú beszélgetésbe. Én mindenesetre nagyon élvezem, de láthatólag ő is szívesen nosztalgiázik. Sajnos utána vissza kell mennem a munkahelyemre, és neki is dolga után kell néznie, de hát holnap úgyis találkozunk.
Annyi magányosan töltött hónap után mérhetetlenül feldob, hogy végre van valaki, akivel rendszeresen találkozhatom, akivel beszélgethetek, akivel jól érzem magam. Aurél a tanfolyam alatt is minden nap velem ebédelt, utána pedig hétvégén moziba hívott. Aztán kirándulni a barátaival. Aztán biliárdozni, aztán ki tudja már hány helyre. Egy idő után megismertem a barátait, pedig van belőlük bőven. Ha náluk vagyok a lakásban, amit közösen bérelnek Gáborral, a legjobb barátjával, szinte fél óránként csöngetnek vagy a telefon . Nem és kor tekintetében is elég vegyes a társaság, de művelt, intelligens emberek mind, szeretek velük lenni. Lányok is vannak köztük szép számmal, de úgy tűnik, hogy csak barátot jelentenek Aurélnak. Mint ahogy én is.
Fura fiú, bármiről lehet vele beszélgetni, de az érzelmi életébe nem enged betekintést. Pedig... hát igen, bevallom: egy ideje felfedeztem, hogy már nem csak a barátot látom benne, mint annakidején. Túlságosan vonzó ahhoz, hogy ne támadjanak hátsó gondolataim, ha meglátom a gesztenyebarna szemét és ugyanolyan árnyalatú haját. Ápolt, férfias kezeit is kedvtelve bámulom meg, miközben együtt készítjük a salátát a vacsorához. Mert persze már megint náluk töltöm a hétvégét. Még nem tudom, mit terveztek mára, de biztos nem fogunk unatkozni, ahogy őket ismerem.
Hát ez meg mi?? Miért két személyre terít? Hiszen Gábor is itthon van.
– De már nem sokáig, és vacsorázni is másutt fog. – feleli Aurél a kérdésemre.
Kicsit csodálkozom a dolgon, de igazán csak akkor lepődöm meg, amikor hátulról átölel és arcát a nyakam hajlatához simítva a fülembe suttogja:
– Megbeszéltem vele. Tudod, szeretnék végre kettesben maradni veled.
Huncut a hangja, mint aki csak viccelődik, de van valami remegés a lélegzésében, amiből arra következtetek, hogy komolyan gondolja, amit mondott, csak nem biztos a fogadtatásban, és nyitva akarja hagyni az utat, hogy viccelődéssel kivonulhasson a helyzetből, ha elutasítóan viselkedném. No de nekem eszem ágában sincs visszautasítóan viselkedni! És hogy ez számára is világossá váljon, boldogan mosolyogva végigsimítom a tenyerem az engem ölelő izmos férfikaron: – Szóval kettecskén leszünk? Hmmm, ez jól hangzik!
Cserébe forró csókot kapok a nyakamra, amit aztán több puszi követ arra a területre, fokozatosan haladva a fülem felé, míg a bal keze a hajamba túr, és azt simogatja. Mikor gyegéden megharapdálja fülcimpám már nem bírom tovább, muszáj megfordulnom, hogy a mellemmel is hozzásimulhassak, és a szám is kapjon azokból a csókokból. De csak egyet kap. Az viszont hosszú, mély és egetrázóan szenvedélyes. Annyira elveszek benne, hogy nem is érzékelem a hátunk mögött megjelenő . Csak arra térek magamhoz, hogy megszólal:
– Na, én mentem. – Aztán kajánul hozzáteszi: – Nem kell köszönni, folytassátok csak nyugodtan.
Belemosolygunk egymás szájába, aztán megfogadjuk Gabi tanácsát és folytatjuk. finom a szája van! Az előbb még vadul tapadt az én ajkaimra, de most csak puhán érinti őket, ahogy kóstolgatjuk egymást. Megérzem, hogy a nyelve is beszállna a játékba, hát adok neki egy játszótársat. Míg azok egymást simogatják, addig a kezünk egymás hátát, nyakát, haját. Aztán elhúzódik egy kicsit, és a szemembe néz. Mosolyog a szája és a szeme is, és én pirulva a tekintetétől, de boldogan visszamosolygok. Az egyik ujját végighúzza az arcmon és a szám szélén, aztán megint szorosan átölel, fejemet a vállgödrébe húzza.
– Ha tudtam volna... nem vártam volna ennyi ideig.
– Én meg csak nem is sejtettem, hogy.. hogy nemcsak barátnak látsz engem.
– Tudod, sokáig bizonytalan voltam magamban is... Majd egyszer elmesélem, miért. Te biztos meg fogod érteni. Hiszen pont ezért szerettelek meg. Mert olyan megértő vagy. Mert úgy át tudod érezni, hogy mi zajlik a másik emberben.
Nem igazán értem, mire céloz, de amikor kérdő tekintettel felemelem a fejem, megint ráhajlik a számra, és a kérdéseim ettől rögtön megszűnnek sürgetőnek lenni. Hosszasan csókolózunk megint, de közben a keze már intimebb testtájékra téved a simogatásával. Csak helyeselni tudom a tettét, mert ágaskodó melleim már nagyon vágytak az érintésére. Jól esik nekik a becézgetés, de igazán akkor gyorsul fel a lélegzetem, amikor a keze becsúszik a pólóm alá, és már közvetelenül érzi a bőröm a tenyerét. Muszáj viszonoznom valamivel ezt finom érzést, így nekilátok felfedezni, hogy mi van a nadrágjában. Kéjes nyögéssel nyugtázza a kutakodásom, amikor végigsimítom a kezem az ágaskodó vesszején. El is feledkezik egy pillanatra arról, hogy velem foglalkozzon, csak élvezi behunyt szemmel az érintésem. Aztán hátralép és egy gyors rántással megszabadul a pólójától.
Uramatyám és Szent Jeromos, ne hagyj el! Arra eszmélek, hogy levegő után kapkodom, ugyanis elfelejtettem venni, amikor megláttam a meztelen felsőtestét. Eddig is látszott, hogy nem hiába úszik rendszeresen, de erre azért nem voltam felkészülve. Adonisz elbújhat mellette! Széles vállak, izmos mellkas, keskeny csípő... abban a pillanatban úgy érzem, hogy nincs semmi, amit meg ne tennék neki, csak hogy szeretkezhessek vele. Ezt bizonyítandó azonnal oda is lépek hozzá, és miközben végigszánkázom a számmal a mellén és a hasán, letérdelve letolom a nadrágját az alsóval együtt. Aztán a kezemmel a fenekét simogatva felajzottan esek neki a számmal. Nem vesztegetem most az időt gyöngéd puszikra és apró nyalogatásokra, akarom hogy érezze a szenvedélyem. Oldalra hajtott fejjel ajkaim közé veszem duzzadó farkát a tövénél, és nyelvemet kicsit kinyújtva végighúzom rajta a szám felfelé, hogy aztán a makkját elérve rögtön rá is bukjak, és mélyen a számba eresszem. Aztán ha már ott van, hát maradjon is, a nyelvemmel simogatom körbe. Végül mégis hagyom, hogy lassan kicsússzon az ajkaim közül, mert így jobban végig tudom nyalogatni a hegyét, ami már sós ízű az előnedvtől. Ahogy újra ráhajolok, az orrom a szőrzetébe ér, megérzem rajta a tusfürdője illatát, amitől csak még jobban rámtör a vágy. Ütemesen elkezdem mozgatni a fejem föl – le, miközben a szám és a nyelvem mindent megtesz a gyönyöréért. Nem félek attól, hogy elélvez, sőt vágyom rá. Valahogy biztos vagyok benne, hogy mindenképpen lesz folytatás, és szükség is lesz rá, hogy sokáig bírja, mert engem már vad tűz éget belülről. Olyannyira, hogy el is engedem az egyik kezemmel, hogy a lábam közé nyúljak. A másikat is elhúzom a fenekéről és a heréit markolom meg gyöngéden vele. Még el se kezdem finoman morzsolgatni őket, amikor hangosan levegő után kapva elszáll. Érzem a számban a lüktetését, de a sperma ízét nem nagyon. Olyan erővel lövellt ki, hogy szinte az egész rögtön lecsúszott a torkomon. Mozdulatlanul várom, hogy magához térjen, aztán eleresztem és felállok. Még mindig lihegve a nyakamba borul, alig bírom megtartani. Jobb lenne lefektetni, de itt a konyhában nem lehet, így aztán levarázsolom róla a földig csúszott nadrágot, hogy lépni tudjon, és ölelkezve a szobája felé vesszük az irányt.