Röplabdás lányok

Évi és Judit nagyon jó barátnők voltak. Élték a tizenhét éves lányok lázadó, bulizó életét. Most kitűnő formában voltak, hiszen nyár volt, az izzasztó hőségben gyakran elutaztak a Balatonhoz egy-egy hétvégére, finomakat fürödni, nagyokat bulizni és sokat mozogni. Mindkettejük kedvence a strandröplabda volt, nem utolsó sorban azért, mert játék közben nem győzték élvezni a rájuk meredő, kigúvadt férfiszemek látványát. Mindkét lány szép volt. Évinek vállig érő, egyenes szálú szőkésbarna haja, míg Juditnak hasonló fazonú, de teljesen szőke hajkorona díszítette szép arcát. Karcsúak voltak, fenekük, mellük nagyon formás, szóval minden rendben volt velük. Judit jobban le volt már ekkor barnulva, mert szeretett napozni – Évi mindig félt, hogy leég, úgyhogy inkább fehér maradt.

Nem voltak szégyellősek sem egymás előtt. Meztelenül aludtak, sokszor együtt fürödtek, de – akkor még – nem volt köztük semmilyen vonzódás. Egyszerűen a jóbarátnők közötti szoros barátság, és az ezzel járó "mindent megosztunk" rendszer működött kettejük között. Azon a napon azonban minden megváltozott.

Szokás szerint őrjítően forró nyári meleg volt. A két lány a Balaton mellett készülődött egy újabb röplabda meccsre. Kihívójuk másik két lány volt. Idősebbek, keményebbek, le is nézték a két "kis" középiskolás lányt. Amikor kimentek a homokra, tűző nap, a tó távoli susogása és elég foghíjas közönség bíztató fütyülése és tapsa köszöntötte őket.
– Hát, voltak már többen is – jegyezte meg Évi a száját húzva..
– Jaj ne csináld már – lökte oldalba őt Judit –, játsszunk és nyerjünk!
– Ez az, hajrá! – nevetett Évi. Vele együtt Judit is hajrázott egyet, aztán elkezdődött a játék. A játék, amely nem úgy alakult, ahogy a két lány tervezte. Ellenfeleik, a magasabb, idősebb, és láthatóan bunkóbb két lány, túl erősek voltak hozzájuk. Éviék 7-2-re elveszítették a mérkőzést. Szomorúan bandukoltak le a pályáról, és a két másik lány lenéző, cikiző megjegyzései teljesen elrontották a napjukat. Legalábbis ekkor még úgy tűnt...

– Tiszta homok meg izzadtság vagyok! – dühöngött Évi, amikor visszaértek a panzióbeli szobájukba. A törülközőt, ami a kezében volt, mérgesen az ágyra vágta. Judit odaugrott hozzá, és hátulról átkarolta.
– Naaa, ne morogj már, máskor is veszítettünk.
– Igen, de ezek olyan szemetek voltak – panaszkodott szomorú hangon Évi.