Férjem karrieréért

Nyolc évvel ezelőtt a férjem elvitt egy céges összejövetelre. Nem rajongtam túlságosan az ötletért, de Zsoltnak fontos volt, mivel akkoriban járt le a próbaideje, és jó benyomást akart kelteni főnökeiben. Azt mondta a külföldi tulajdonosok számára a lojalitás mindennél fontosabb. Az ő kérésére vettem fel egy meglehetősen furfangos ruhát. Ha nem mozogtam benne nem volt vele semmi gond, de ha mozogni, különösen, ha táncolni kellett benne, mindenem kinn volt belőle. Zsolt váltig bizonygatta, hogy csak vacsorázunk, meg beszélgetünk, és különben is már látta, hogy a vezetők feleségei milyen szexisen öltözködnek ilyenkor, és ő sem akar kilógni a sorból.

Miután megérkeztünk, és bemutattak néhány főnöknek és a feleségeiknek, kezdtem megnyugodni; a nők legtöbbjén lévő ruha valóban többet mutatott, mint elrejtett. Mivel addig nem jártunk partikra, úgy gondoltam, ez a mostani nagyvilági divat. A vacsora kicsit unalmas volt, de szerencsére volt elég , így lassan kezdtem feloldódni. Zsolt még arra is rá tudott venni, hogy táncoljunk. O már enyhén szólva elég spicces volt, mivelhogy minden főnöke letegeződött vele, amiről úgy gondolta, hogy már mindenképpen jelent valamit. Emiatt nagyon jó kedve volt, és én nem akartam elrontani azzal, hogy nem táncolok.

Azt azért észrevettem, hogy a ruhám keltett némi feltűnést. Mikor egy-egy férfiével találkozott a tekintetem, azok elismerően biccentettek felém, és leplezetlenül méricskéltek. Az igazat megvallva legbelül ez elégedettséggel töltött el, és gátlásaimat egyre inkább levetkőztem. Az asztali társaságnál már egyáltalán nem vigyáztam rá, hogy hogyan hajolok előre a süteményért, és hogy hozzáér-e a combom a szomszédomhoz. Minél több ital fogyott, annál pikánsabb poénok hangzottak el, amelyeken én is önfeledten szórakoztam. Aztán az egyik lassú számra felkért Zsolt közvetlen főnöke, aki mint az est folyamán kiderült, a vállalat egyik kulcsembere, mondhatni a tulajdonos jobb keze.

Tánc közben elég szorosan magához vont, de olyan udvarias, és előzékeny társalgást folytatott, hogy nem éreztem tolakodónak. Már egy ideje táncoltunk és úgy éreztem illetlenség a társaságot ennyi időre nélkülözni, de hiába pillantgattam a férjemék felé, azok ránk se hederítettek, csak egymást próbálták túlinni. Meiszner, akivel táncoltam, mintha kitalálta volna a gondolatom, rákérdezett, hogy unom-e már a táncot. Nem akartam udvariatlan lenni, és azt mondtam, hogy természetesen nem, csak a férjem miatt aggódom.