Fényképek

Melletted térdelek, meztelenül, megbilincselve, és figyelem, ahogy az általam küldött több ezer képet rendezgeted. Egy ideig türelmes vagy, de látom a sötétedő tekintetedet.
– Ez nem lehet igaz! Semmi rendszer benne! Cigit!
Ijedten kapok elő egyet és nyújtom át, majd tűzzel . Fenyegető tekintettel nézel le rám. Fel sem merek nézni, a fejemet lehajtva térdelek a lábad mellett. A cigi kicsit megnyugtat, de csak vagy két kattintás erejéig, aztán még dühösebb leszel.
Belemarkolsz a hajamba, felrántod a fejem.
– Nézz ide! Nem igaz, hogy ennyire figyelmetlen tudsz lenni! Ugyanaz, már megint! Direkt bosszantani akartál vele? Mit csináljak veled? – a tekinteted villámokat szór.
– Hamutálcát!
Meghűl bennem a vér. Hiszen ott van előtted. A fejemet, amennyire csak tudod, hátrafeszíted, és a cigit egyértelműen közelíted az arcom felé. Mi mást tehetnék, kinyitom a számat, és Te belevered a hamut.
– Legalább erre használható vagy! – mondod megvetően, és folytatod a képek válogatását. Magamtól tartom hátra a fejem, kitátott szájjal. A cigi lassan fogy, a hamu gyűlik a számban, és a félelem elhatalmasodik rajtam. Még egy slukk, és ismét lenézel rám. Elmosolyodsz, de kiver a víz ettől a mosolytól.
– Nem érdemelsz irgalmat!
A csikket a számhoz közelíted. Könyörgő tekintettel nézek Rád, de a szemeid kegyetlenül csillognak. Becsukom a szemem, és várom a sorsom. Érzem a meleget és már csak az érdekel, hogy mihamarabb túl legyek rajta. Nem igazán éget, sokkal nagyobb számítottam, de nincs időm ezen merengeni.
– Edd meg, szolga! – parancsolod.
Kényszeredetten rágom össze a csikket és nyelem le, a szám teljesen kiszáradt a hamutól. Végre ki merem nyitni a szemem, és sóvárogva nézem az előtted lévő poharat, ami félig van vízzel. Persze észreveszed.
– Megszomjaztál? – kérdezed gúnyosan.
– Igen, Úrnőm.
Felemeled a poharat, és mosolyogva szemléled a tartalmát.
– Szeretnél inni?
– Igen, Úrnőm. – válaszolom, elcsukló hangon.
– Akkor kérd!
– Kérlek, Úrnőm, engedd, hogy ihassak! – esedezem.
Egy ideig csak nézel, aztán a szádhoz emeled a poharat, és beleköpsz.
– Akkor igyál!
A poharat nevetve tartod a szám elé. Mivel a kezeimet nem tudom használni, kitátom a szám, és Te megitatsz. Mikor kiürül a pohár, a lábfejedre mutatsz parancsolóan.
– Köszönd meg, hogy kegyes voltam hozzád, szolga! – és előre löksz.
A lábfejedet csókolgatva köszönöm meg, hogy ihattam, és nem merek mozdulni.
– Maradj ott! Látni sem akarlak! – mondod és folytatod a munkát.
Már azt is megbántam, hogy képeket szedtem le a netről. Pár percig nyugtom van, de aztán szinte elrúgsz magadtól.
– Ezt nem lehet kibírni! Rendre kell, hogy tanítsalak! Hozd a korbácsom, és a lovaglóostort! – parancsolod, az ágyra mutatva.
Meg sem próbálok irgalomért esedezni, tudom, csak még jobban feldühítenélek, mint ahogy azt is, hogy igazad van. Térden mászok az ágyhoz, és a számba véve viszem oda Hozzád a büntetőeszközöket.
– Legszívesebben agyonvernélek, és nem biztos, hogy nem teszem meg! Nálam ezért halál jár! – mondod, miközben elveszed az eszközöket.
Lehajtom a fejem bűnbánóan, és Rád bízom magam.
– Ettől a perctől kezdve, minden azonos képért 10-et kapsz a korbáccsal, az oda nem illő képért pedig egyet az ostorral! Tizenöt percenként tartok szünetet a munkában, és akkor megkapod, amit kiérdemeltél. Így legalább szórakozok én is egy kicsit, te pedig meggondolod, mikor mersz ismét ilyen kupit küldeni! Megértetted? – mondod elszántan, megemelve a fejem.
– Igen, Úrnőm. – válaszolom ijedten.
Sejtelmesen elmosolyodsz. és a gép felé fordulsz.
– Még egy apróság! Ugye tudod, hogy elég gyors vagyok, és itt még legalább 2000 kép van? Jobb, ha elkezdesz imádkozni!
Hatalmasat sóhajtok, mást nemigen tehetek. Nézem, ahogy dolgozol, és közben strigulázol. Mintha már nem is dühítene annyira, ha hibát találsz... Az első 15 perc nekem örökkévalóságnak tűnik.
– Akkor lássuk! – fordulsz felém, kezedben papírral. Nem láthatom, mi van rajta, Te pedig nem sieted el az eredmény ismertetését. Látod, mennyire félek, és ez nagyon tetszik Neked.
– Tizenkét azonos képet találtam! Az ugyebár 120 korbács. Nem oda valót pedig 22-t! Ha jól számoltam, vagy 200 képet néztem át. – közlöd szinte kárörvendően.
Felállsz a székedből, és mögém lépsz. Nincs semmi a kezedben, és ez kicsit megnyugtat. Nem látlak, és nem értem, mire készülsz. Nem kell sokáig várnom. Érzem, hogy szétkapcsolod a bilincseimet. Jól esik megmozgatni a karjaim, de persze nem ez a célod.
– Állj négykézlábra, és mássz közelebb az asztal lábához! – parancsolod, meglökve. A csuklóimat az asztal lábához bilincseled, és szinte anyásan megsimogatod a fejem.
– Na, így nem lesz gond veled! Szét a lábakat! Ugye tudod, ha összezárod, elölről kezdem?
Elhelyezkedek, és tudom, nincs menekvés.
– Azt hiszem, kényelembe helyezem magam. Nem akarok nagyon megizzadni... – mondod, és magamra hagysz.
Mikor visszatérsz, lopva Feléd nézek. A fekete kombinészabású, szatén ruha van Rajtad, és ott a korbács a kezedben.
– Úgy döntöttem, hogy 10 korbács után két ostor következik! Számolni fogsz, és ha hibázol: ismétlés! Bár nem lesz olyan nehéz, 10-ig csak el tudsz számolni! A sorozatokat majd én jegyzem. Nincs szünet! Akkor kezdjük a nevelésed!
Nem is kellett tovább várnom, a korbács szíjai könyörtelenül lesújtottak a csípőm környékére. Számoltam, és éreztem, hogy nemigen kímélsz, szerencsére a korbács nem volt olyan félelmetes, mint a rendeltetése. Amikor viszont látom, hogy ütleget cserélsz, könyörgő szemekkel nézek Rád. Nem ismerem ezt az eszközt, de cseppet sem biztató, ráadásul még suhintasz is egyet vele a levegőbe. Az ostor szinte sziszeg. Aztán már érzem is. Fájdalmasan szisszenek fel, és égető fájdalom hasít a hátsó felemben. Legszívesebben odakapnék, de nem tehettem. A testem ívben rándul fel és úgy is marad, míg szűnni nem kezd a fájdalom. A fogamat összeszorítva várok.
– Mi az, megnémultál? Na, akkor ismétlés! – szólalsz meg kegyetlen élvezettel.
Egy pillanat időm marad merengeni, és mire kimondanám a számot, már könyörtelenül lecsapsz. Azonnal mondom, hogy egy, és csak aztán sziszegek fájdalmasan. Az ütés erősebb, mint az első, iszonyatosan csíp.
– Nocsak, nocsak! Szóval mégsem némultál meg! – és már ütsz is újra.
Ha tudok, menekülök, miközben kettőt mondok, visítok, és próbálok úrrá lenni a fájdalmon. Nem teszed le az ostort, csak átveszed a másik kezedbe, és felveszed a korbácsot. Nem hagysz időt a pihenésre, folytatod a büntetést, én pedig a számolást. A korbácsolás szinte felüdülés a lovaglóostor után, de egyre közeledik újra az, amire nem vágyok. A második 10 után már őszinte félelemmel és könyörgéssel emelem fel a fejem.
– Kegyelem, Úrnőm!
Elmosolyodsz és megcseréled az eszközöket.
– Szét a lábakkal! Fejet le!
Most már tudom, mire számíthatok. A testem megfeszülve várja a csapást, de az csak nem jön. A várakozás talán még elviselhetetlenebb, mit a várt fájdalom. Ráadásul még az ostor végével rajzolgatni is kezded a fenekemet, mintha azt a helyet keresnéd, ahová lesújthatsz. Képtelen vagyok továbbra is megfeszítve tartani a testem, és mint kiderül, csak erre a pillanatra vársz. Az ostor lecsap az elernyedt hátsómra, iszonyatos okozva. Alig tudom kimondani az egyet, aztán a fölre borulva nyüszítek, a lábaim összezárva. Szétrugdosod őket, és ismét ütsz. Valahogyan kinyögöm a kettőt, aztán könnyek szöknek a szemembe.
– Szedd össze magad, szolga! Megmondtam, nem akarok szünetet tartani a büntetésben. Emeld fel a segged! – parancsolod, ismét cserélve.
A következő két sorozat az előzőekhez hasonlóan zajlik le, tényleg nincs szünet, és egyre hangosabban fejezem ki a fájdalmaimat.
– Még felvered az egész házat, és ezt nem igazán szeretném! – szólalszmeg fölöttem, aztán bár leköt a , de érzem, hogy másképpen mozogsz. Hogy mi az oka, hamarosan megtudom. Leguggolsz a fejemhez és egy fekete bugyit tartasz a kezedben. A fejemet megemelve a számba tömöd a levetett bugyidat. A számban semmivel össze nem hasonlítható ízt érzek...
– Na, így legalább kicsit csendesebb leszel! – mondod felállva és már emeled is a korbácsot.
Valóban hozzá lehet szokni a fájdalomhoz, de ezt Te is pontosan tudod, ezért aztán megnövelt erővel használod a korbácsot. Szerencsére az ostorral vigyázol, de azt nem lehetne mondani, hogy kíméletes lennél. Már csak egy sorozat van hátra, de nem tudom felvenni az általad kívánt pózt. A fenekem borzalmasan sajog, ég. Hiába fenyegetőzöl újrakezdéssel, az erőm fogytán.
– Megmondtam, hogy nincs kegyelem! – szólalsz meg, de a hangod szokatlanul szelíd.
A korbács helyett a kezedet érzem a hátsómon. Finoman simogatod a fenyítés nyomait. Az érintés előbb csíp, de aztán jól esik és megnyugtat, szép csendesen sírok. Mikor enyhül a testem remegése, felállsz.
– Emeld fel szépen!
Hiába bízom irgalomban, ugyanolyan szigorral kiszabod az utolsó szériát is, mint az előzőeket, ezzel az erőm végéhez is értem, elnyúlok a padlón, Te pedig visszaülsz a székedbe a gép elé. Látom, ahogy ismét dolgozni kezdesz, és a hideg végigfut a hátamon.
– Neee, Úrnőm! Kegyelmezz! Irgalom! – szipogom rémülten.
– Gondolkoztál volna előbb! Nincs kegyelem! – mondod gonosz mosollyal az arcodon, és visszafordulsz a gép felé.
A fájdalomtól elgyötörten és elkeseredetten fekszem a padlón. A következő 15 perc szinte elrepül, és arra eszmélek, hogy a székkel együtt felém fordulsz, és cigarettára gyújtassz, öntelten mosolyogva.
– Kész az újabb csomag! Remélem, kipihented az előző büntetést, és felkészültél a következőre! Akarod, hogy most közöljem az ítéletem, hogy felkészülhess, vagy jobb szeretnéd, ha csak a cigi után mondom meg, és azonnal hozzá is látok a végrehajtáshoz? – kérdezed, élvezve a hatalmadat, és az egyik lábfejed az arcom elé nyomod.
Kétségbeesetten kezdem nyalogatni a meztelen lábfejed, hogy meghassalak, de elrántod.
– Ki engedte meg, hogy megérints? Kérdeztelek, válaszolj, mert megduplázom a büntetésed! – csattan a hangod, mint a korbács.
– A cigi után, Úrnőm. – válaszolom megtörten.
Kéjes mosoly jelenik meg az arcodon, és élvezettel szívod a cigit. Most Te nyomod a számba a lábujjaid.
– Szopjad, szolga! Már hamutálcának sem vagy jó!
Hatalmas igyekezettel szopom, nyalom a lábaid, és nem bánnám, ha soha sem fogyna el a cigid, de sajna nem így van. Ijedten látom, ahogy elnyomod, és felveszed a papírt. Nem csak a korbácsot és az ostort használod nagy szakértelemmel, értesz a lelki is. Direkt húzod az időt, hogy minél tovább tarthass bizonytalanságban. Egyenként szopom a lábujjaid, míg vissza nem húzod.
– Lássuk hát! Bizsereg a tenyerem! Képazonosságot 16 alkalommal találtam, és 23 esetben nem a csomagba illő képeket! – közlöd.
Megdermedve bámulok Rád, aztán próbálom kiszabadítani a kezem az asztalláb fogságából, de persze lehetetlen. Látom, ahogy leteszed a papírdarabot és felveszed a büntetőeszközöket.
– Úgy látszik, nincs szerencséd! Képzeld, majdnem 300 képet sikerült átnéznem. Kezdhetsz gondolkozni az utolsó kívánságodon! Tehát 160 korbács és 23 ostor! Állj négykézlábra! – mondod eltökélten.
– Nem! Ezt nem bírom ki! Nem lehetsz ilyen gonosz, Úrnőm! – tiltakozom kétségbeesetten és eszemben sincs mozdulni.
Legnagyobb meglepetésemre nem ugrassz nekem, továbbra is a székedben ülsz, és mintha még mosolyognál is
– Mondjuk, hogy nem jól hallottam, amit mondtál, szolga. Csak azt teszem, amit megérdemelsz. Kapsz 1 percet, hogy négykézlábra állj, és fogadd a megérdemelt büntetésed! – mondod teljes nyugalommal, de a szemeid annál fenyegetőbben csillognak.
Végigfut az agyamban, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok, és tudom, hiába várok irgalmat Tőled, csak magamnak ártok. Még időben sikerül a kívánt pozícióba helyezkednem, és látom, amint felállsz.
– Nem tűröm az engedetlenséget és a lázadást, de ezért majd később büntetlek meg! Számolj! – és már csattannak is a korbács szíjai a hátamon. Meglepődök, hogy nem érzem olyan fájdalmasnak, mint negyed órával ezelőtt. Egy pillanatnyi szünet sincs, alig győzök számolni. Villámgyorsan váltassz, és egymás után csapsz le az ostorral is, nem törődve a vergődésemmel. Félni sincs időm, csak számolok és próbálok nem gondolni a fájdalomra. Szó nélkül versz. A harmadik tízes széria után már ég a hátam és nagyon csípi a fenekem a keménygumi. Gondolkozom, hogy szünetért könyörgök, de mielőbb túl akarok lenni a tortúrán, és abban bízom, talán Te megkegyelmezel. Tévedek. Kezded az újabb sorozatot. A száztizenkettediknél összerogyok, és nem számolok tovább, csak zokogok.
– Emeld fel! – parancsolod, és az ostorral vágsz végig rajtam.
Próbálom, de nem megy, várom a végem, hogy tovább versz. Nem ütsz, és nem értem miért, erőm már nincs, hogy Feléd fordítsam a fejem. Percek telnek el, de semmi. Már attól sem félek, hogy újabb büntetésemen töröd a fejem, úgy sem tehetek semmit. Nem látlak, de érzem, hogy ott állsz felettem. További percek telnek el néma csendben, csak az én szipogásom lehet hallani a szobába, és ez félelmetes. Aztán egyszer csak az arcomban éreztem a leheleted, miközben a bilincseimmel babrálsz. Összerezzenek, és rémülten kapom fel a fejem. Mosolyogsz, és semmi nyoma a szemedben a gonoszságnak, szinte féltve nézel le rám.
– Bolond, miért nem szóltál? Hát tényleg azt hitted, hogy kibírod? – mondod nagyon kedvesen. Észre sem vettem, hogy a kezeim szabadok, pedig azok voltak.
– Nem tudom. – rebegem.
– Jól vagy? Kérsz inni? – kérdezed, és megcsókolod a könnyes arcom.
Csak bólintok. Ott hagysz és pillanatokon belül vizespohárral a kezedben térsz vissza. Megpróbálok felülni, de iszonyú fájdalom hasít belém.
– Azt hiszem, jobb, ha csak feltérdelsz! – szólalsz meg sejtelmesen, és segítesz, majd megitatsz. Már is jobban érzem magam, csak a seggem fáj nagyon. Anélkül, hogy kérném, egy cigit nyomsz a számba, meggyújtva. Nagyon jól esik, és hálásan próbálok mosolyogni, mintha nem is Te volna percekkel ezelőtt.
– Most már ismered a lovaglóostorom is, és nem hiszem, hogy egyhamar ismét megkívánod. Szépen kidíszítettelek, pár hétig biztosan megmaradnak a nyomai, és aludni csak hason fogsz tudni – mondod cigizés közben.
Bármennyire is furcsa, szeretetet érzek Irántad, és hálát. Egyik cigit a másik után szívjuk, időnként megcsókolva egymást, aztán Te visszaülsz a székedbe. Nagyon megijedek, de elneveted magad és kikapcsolod a gépet.
– Ha már úgy is csak térdelni tudsz, legyen valami hasznod is! Takaríts ki! – szólalsz meg parancsoló hangon. Úgy meredek Rád, mint aki nem hisz a fülének.
– Ha jól tudom, a szolgám vagy! Engedelmeskedj hát! Gyere szépen, ne félj, nem eszlek meg! – mondod elmosolyodva és felhúzod a ruhádat a hasadig, majd széttárod a lábaid.
Semmi kifogásom nem volt már a takarítás ellen. A lábaid közé mászok és a combjaid közé hajtom a fejem. Lucsokban ázó punci fogad, valóban van mit takarítani, és én igyekszem is rendes munkát végezni. Mielőtt sikerülne, újabb takarítanivaló lövell a számba, félreérthetetlen nyögések kíséretében...

Hát így küldözgessen meggondolatlanul valaki képeket!