Ahogy tetszik

Mint a legtöbben az én koromban, én is akartam valami hasznosat csinálni a nyáron, amiből még némi jövedelmem is származik, ezért úgy döntöttem, hogy keresek valami melót. Sikerült is munkát kapnom anyukám rendelőjében, ahol én voltam az ideiglenes asszisztens...

A rendelés minden nap reggel 8-10-ig, és délután 4-5-ig tart, utána pedig jöhet a takarítás, ami ugyebár az én feladatom, és csak utána buszozhatok haza. Épp csütörtök volt, egy nehéz nap után mondanom sem kell, hogy semmi kedvem sem volt a fölmosáshoz, ráadásul még mindig a hisztiző gyerekek ordibálása volt a fülemben. De a munkát így is, úgy is el kell végezni, és közben legalább belemerülhetek a gondolataimba. Épp a rendelőt kezdtem el felmosni, amikor eszembe jutott Ő... Gyengéd mosoly jelent meg az arcomon, ahogy rá gondoltam. Hogyan is ismertem meg? Valamikor még chat-en beszélgettünk, aztán elkezdtünk e-mailezni, ami még most is tart. Te jó isten... már több mit két éve ismerem, és már találkoztunk is... micsoda találkozás volt... tavaly nyáron egyszer csak közölte, hogy felugrik már hozzám Egerbe pár napra, úgyhogy készüljek... milyen csodás volt az az egy hét... amellett, hogy jó barátok voltunk, kipróbáltuk ennek a testi oldalát is, ami persze még kellemesebb. Bárcsak ne lakna olyan mesze, bárcsak akkor láthatnám, amikor csak kedvem támad rá. – így álmodoztam magamban, észre sem véve, hogy nyílt az ajtó, és valaki belépett a rendelőbe. Megállt a küszöbön, megkopogtatta az ajtófélfát, és barátságos hangon rám köszönt.
– Szép délutánt kicsi lány!

Annyira váratlanul ért, ahogy rám köszönt, úgy bele voltam merülve a gondolataimba, hogy ijedtemben belerúgtam a vödörbe, és kiesett a kezemből a felmosó rúd. Szerencsémre nem borult fel, mert akkor kezdhettem volna előröl az egészet.
– Már vége a rendelé... – akartam mondani, amikor végre felismertem, hogy ki köszönt ilyen kedvesen. Meg sem tudtam szólalni meglepetésemben, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet velem, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De tényleg igaz volt, és Ő volt az, ott állt az ajtóban, kedvesen mosolyogva előbbi zavartságomon. Elindultam felé, még mindig tátott szájjal a meglepetéstől, és közben megpróbáltam valami értelmes kérdést kicsikarni magamból:
– Ho... hogy kerülsz ide? Gondoltam, meglátogatlak – mondta, és közben már át is karolt, és magához húzott.