Valahol

Senki ne vessen rám követ, ez az első próbálkozásom. Tudom, kicsit eltér az itt megszokottól, de remélem ez nem akkora gond. Minden véleményt örömmel fogadok.

Maga sem tudta hol van már. Az elmúlt 2 hétből semmi másra nem emlékezett csak a szüntelen gyaloglásra, hóra, a hidegre, káromkodásra, lövésekre, ide-oda repkedő halálra. Elérhetetlenül messzinek tűnt az a 6 hónappal ezelőtti nap, amikor egysége büszkén hajózott be az angliai kikötőben. Lobogó zászlók, síró, búcsúzkodó rokonok, szeretők a parton. Azóta minden megváltozott. Ott voltak a Utah partszakaszon június 6-án, jártak Bretagne-ban, Normandiában, Párizsban is volt 1 heti kimenőjük. Most a Siegfried vonalnál akadtak el. A németek utolsó mentsvárukba körömszakadtáig kapaszkodtak, százada hát várt. Nőt, IGAZI nőt Párizsban láttak utoljára. Persze ringyók mindenhol voltak amerre csak a katonák elvonultak, de O sose érezte a késztetést, hogy igénybe vegye szolgáltatásaikat.

Montmierre volt a falu neve, ahol a tábori kórház volt felállítva. Ez volt az egyetlen hely, ahol a civilizáció nyomat meg lehetett találni a környéken. Csokoládé, meleg kávé, takarók, sőt ép házak is akadtak. Meg persze rengeteg nővér. Maga sem tudta mikor tűnt fel neki a szótlan vörös hajú szépség. Hullámos haja rakoncátlanul bukott ki a fehér kendő alól, ami szemlátomást idegesítette. Francia önkéntes volt, pár szót beszélt csak angolul, de mindig, mindenkire mosolygott. Először fel se vette a férfi közeledését, lesütött szemmel ment el mellette, amikor az beszélni kezdett hozzá. Egy hét múlva egy elhagyott ágyútalpon üldögéltek, és a férfi Angliáról mesélt... Jutalma egy kis, sárga szárított virág és egy fél tábla csoki volt.

Pár nappal később a férfi örömmel vette észre, hogy a nővér már nem viselkedik elutasítóan, amikor testileg is közeledni akart hozzá. Egymást átkarolva mentek végig a táboron, ettek egy kiskocsmában, dideregve nézték a csillagokat. Mindketten felhevültek, és ezt apró jelekkel egymás tudtára adva szinte rohantak a nővérke kis házába.