A kolléganő

Hétfő volt. Sorsdöntő hétfő. Az én sorsomat eldöntő. Ezen a hétfőn dőlt el, hogy megfeleltem-e a próbaidő alatt, vagy sem. Reggel még minden normálisnak tűnt, de amikor elindultam dolgozni, egy kis kő volt a gyomromban. És egész délelőtt csak nőtt. Ideges voltam, nem tudtam a munkámra koncentrálni. Délre már akkora volt a kő, hogy csak néhány falatot bírtam magamba az ebédnél. És visszatérve asztalomon egy cédula várt: a főnök kérte, hogy fél kettőkor menjek be hozzá. A hátralevő háromnegyed órában egyszerűen képtelen voltam bármit is csinálni, csak ültem az íróasztalnál, és bámultam magam elé. Még szerencse, hogy kollégáim tudták, miről van szó, és békén hagytak, egymáshoz is csak ritkán szóltak, hozzám meg egyáltalán nem. Fél kettő előtt pár perccel még kimentem a mosdóba, megigazítottam a frizurám, és szokásomtól eltérően bepúdereztem sápadt arcom. (Nem szoktam sminkelni magam, a maximum egy leheletnyi alapozó meg rúzs, de most inkább holtnak láttam magam, mint elevennek. ) Pontban a megadott időben beléptem a főnökhöz.
– Jöjjön, Éva, üljön le – invitált beljebb.
Leültem a mutatott székre, és vártam az ítéletet. A főnök észrevette vagy megérezte vagy csak sejtette lelkiállapotomat, mert így kezdte:
– Nyugodjon meg, Éva, jó hírem van.
A kő ebben a pillanatban eltűnt, mintha sosem lett volna.
– Én is, a főnökeim is meg vagyunk elégedve a munkájával. Természetesen nem hibátlan, amit csinált, de ezt egy pályakezdőtől nem is várta el senki. A lényeg az, hogy komoly baklövést, helyrehozhatatlant nem követett el. A közvetlen munkatársai szerint közéjük is jól beilleszkedett. Úgyhogy vegye tudomásul – csillant meg huncutul szemüvege –, amennyiben maga maradni akar, nekünk semmi kifogásunk ellene.
Nagyon buta képet vághattam, mert felnevetett.
– Véglegesítve van, Éva, hacsak nem akar maga elmenni.
– Dehogy akarok – mosolyodtam el én is, reggel óta először. – Én is nagyon jól érzem itt magam, a munka is nagyon tetszik. És én is úgy érzem, jól kijövök a kollégákkal. Úgyhogy maradok, és köszönöm a bizalmat!
– Akkor – nyújtott kezet felállva a főnök – Isten hozta immár végleg a csapatban!
Visszafelé menet madarat lehetett volna fogatni velem.