Az oszlopos szoba története

Elindult a vonat. Épp nyúlnék a telefonomért, hogy értesítsem Őt, a terv szerinti vonaton vagyok, mikor meghallom az üzenetjelző hangot, és olvasom a szemrehányást: ma még semmilyen életjelet nem kapott tőlem. A válaszomat követően hamarosan a telcsi: még a munkahelyén van, és érdeklődik, milyen címen is tudja elérni a topicot? Olyan régen nem olvasta már, hogy nem is emlékszik rá. Megmondom neki a pontos web-címet, és eszembe sem jut, milyen sokat árultam el magamról és a "fejlődésemről" a topicban. Az különösen nem, hogy ennek következménye is lehet.
Az elmúlt hét eléggé megviselt lelkileg, és emiatt nagyon keveset aludtam. Nem hoztam magammal olvasnivalót, gondoltam, szunyókálással töltöm az utat. Ehelyett a fantáziám élte külön életét. Természetesen a 'másik oldali' fantáziám. Elképzeltem, hogy miket szeretnék csinálni, ha sor kerül szerepcserére. Sosem láttam még Őt zuhanyozni. Ezért ki fogom parancsolni a fürdőszobába. Sem őt, sem mást nem láttam még, hogyan mossa meg a péniszét. Meg akarok nézni egy alapos tisztálkodást! Több mint 1 éve tart a kapcsolatunk. A számtalan, orális kényeztetéssel töltött perc ellenére soha nem akarta vagy engedte, hogy így jusson orgazmushoz. Ennek véget kell vetnem!

Amikor a panzióban belépünk a tetőtéri szobába, fél pillanat elég ahhoz, hogy felmérjem a helyszínt. Balra nyílik a fürdőszoba. A bejárati ajtóval szemben egy tetőtéri bukóablak, mellette, szinte a térbe állítva egy szekrény illeszkedik a ferde mennyezet alá, az ajtótól jobbra egy fésülködőasztal, előtte és mellette szék. A másik oldalán egy fakeretes franciaágy. Az ággyal szemben dohányzóasztal és fotel, a fotel fölött, egy polcon ócska kis tévé. A nem túl apró szoba közepén pedig egy fával burkolt oszlop. Tudom, hogy új élményeket köszönhetek majd neki. Amíg ő a tévét próbálja beüzemelni, én elmegyek zuhanyozni. Magamra csukom az ajtót, így nem hallom, mit csinál. Szokásomtól eltérően hosszan áztatom magam a tus alatt, és frissen borotválom lábamat, hónomat. Közben felötlik bennem: vajon kijön utánam? Épp kezdeném leöblíteni magamról a tusfürdőt, de kivágódik a fürdőszoba ajtaja. Dühös a szeme, mikor kérdezi, hogy úgy gondolom, zuhanyozgatni jöttünk ide? Ekkor veszem észre, hogy csaknem meztelen, és egyik kezében a korbácsot tartja, a másikban a bilincseket. Ez utóbbiakat a radiátorra dobja, és rám parancsol, hogy 1 percen belül legyek készen. Kimegy, de az ajtót nem húzza be. Nagyon megijesztett a tekintete, a hangja, hát kapkodva törülközöm, tekerem magam köré a törülközőmet, mosom a fogamat. A fésülködésre már nem merek időt vesztegetni, és a bilincseket is kifelé mentemben próbálom felrakni a csuklóimra. Közben átvillan az agyamon: vajon az oszlophoz bilincselve kell megvárnom, amíg ő is lezuhanyozik?

Az oszlop előtt állva vár. Nem merek ránézni, lehajtom a fejem. A szeméremrésemet kell megmutatnom: elég nedves-e? Ekkor újra hibázok: leveszem magamról a törülközőt. Nem, engem még nem akar látni. Újra betekerem magam, közben terpeszbe állok. Elégedetlen velem, de ha nem lenne, akkor is az oszlopot kellene ölelnem helyette: a túloldalon összekapcsolja a bilincseket. Az oszlop éle a mellkasom közepének nyomódik, nem tudom elhúzni sem magam tőle. És persze terpeszbe, terpeszbe, még nagyobb terpeszbe. Lerántja rólam a törülközőt, és már csattan is a lábam között a korbács. Összerándulok, szeretném összezárni a combjaimat, de terpeszállásban ez lehetetlen. Gyors és erős ütések záporoznak számolatlanul. 30? 50? Vagy még több? Nem tudom. Hol nyögök, hol feljajdulok, a combjaim remegnek, erősen ölelem az oszlopot. Bár dőlne ki! De nem, csak az ütések maradnak abba. Szinte durván nyúl belém. Könnyen siklik be az ujja, de ez kevés szerinte: a padlóra kellene csöpögnie a nedvemnek. Fokozatosan, nem túl gyorsan tolja be a teljes fordulaton zümmögő vibrátort, és nekem ég a fülem, az arcom, lüktet a halántékom az ijedt izgalomtól: tudom, hogy most nem leszek képes benntartani. Ráadásul képtelen vagyok nem figyelni arra, amit csinál: bal mellem köré kötelet csavar, kicsit meghúzza felfelé, majd a magasban az oszlop köré fonva rögzíti, másik végét pedig a jobb mellem köré köti, ezzel azt is kissé megemelve. Elmarad a bíztató, rövid és gyors, de mohó csók, amit annyira szeretek, elmaradnak a harapások a nyakamról és a vállamról, nem markol a mellembe sem. Haladéktalanul és tétovázás nélkül csippenti rá a csipeszt a mellbimbómra. Majd a másikra is. Hátra rándulnék, de a kötél nem enged. Enged viszont közben a hüvelyizmom, amit úgy látszik, hiába edzegettem. Teljes erőből, riadtan szorítok, de minden hiába. Szinte pánikban, félig sírva, alig hallhatóan mondom, hogy ne haragudjon, de ki fog csúszni. És már koppan is a padlón a vibrátor. Igen, tudom: engedetlen voltam. Igen, tudom az okát: nedves vagyok. Nem sokáig kell várnom arra, hogy mi lesz a büntetésem. A bal mellemről egyetlen korbácscsapástól lerepül a csipesz, az ütést pedig megduplázzák az oszlopról visszacsapódó vékony szíjak. A másik csipeszt a szárak összeszorítása nélkül rántja le rólam. Ezúttal szája sem enyhíti az érzést. Szívesen csúsznék le az oszlop tövébe, de a kötelek a mellemnél fogva megtartanak. Csukott, összeszorított szememből lassan csordogál a könny. Amikor zárt szemhéjamon keresztül érzékelem a közelítő éles fényt, amely a máskor annyira kedvelt viaszt jelzi, újra elkap a rettegés, de ezúttal fölöslegesen: még sajgó mellem szinte nem is érzi meg a cseppeket.
Újra a lábam között csattog a korbács. Egyre jobban sajog, egyre jobban ég. Nem bírok parancsolni magamnak: nem törődve a tartó kötelekkel, megroskadok, és nagy nehezen végre összezárom a combjaimat. Nem érdekel, mi lesz a következménye, csak az, hogy abbamaradtak a csapások. A korbács nyelét a combom közé dugja, csak hogy tudjam, nem maradhatok így. Megkérdezi, hány ütést kérek az ágyékomra büntetésképp? Alig érti a választ, a minimumot, aminél kevesebbet nem merek mondani, többet meg nem bírok: hármat. Már csattan is. Ez iszonyat! És már több mint három. Hát persze, hogy nem számoltam! Hiszen nem utasított rá. Igen, számolok már. Egy, kettő, három. Vége. Végre. Eloldoz.

Nem hiszek a fülemnek! Megengedi, hogy megnézzem, hogyan zuhanyozik!!! De mit fogok én most látni? Hiszen könnyel teli szemmel, égő ágyékkal botorkálok utána a fürdőszobába. Megállok az ajtó mellett, a zuhany felé fordulva, és nem is merek felnézni rá. Rémesen érzem magam, szeretném, ha láthatatlan lennék. Szinte görnyedten állok, a lábát nézem. Ezzel újra feldühítem: nézzek rá! Tétovázok, hogy meg merjem-e engedni magamnak, hogy nem emelem fel a fejem. Nem akarom, hogy lássa: könnyes a szemem. eszembe jut a vonaton megfogalmazódott vágyam. Így amikor újra felcsattan a hangja, hogy "Megengedtem, hogy nézd, ahogy zuhanyozom! ", ijedtemben felkapom a fejemet, és egy köszönöm-öt suttogok. De tudok én ma jól csinálni valamit? Hát nem :-( Egy bizonyos részét nézzem! Nem esik nehezemre odaszegezni a tekintetemet. Csodálkozva látom, hogy a mérete is és a formája is kicsit más, mint amit megszoktam. Kicsit hosszabb, kicsit vastagabb, különösen a tövénél. Szinte sajnálom, hogy olyan kevés és gyors mozdulattal mossa meg.

Zuhanyozás után visszamegyünk a szobába. Az oszlop mellett letérdeltet és elém áll. Megengedi, hogy a számba vegyem. Közben lassan hátrál. Próbálom követni. Térdelve ez cseppet sem könnyű. Óva int, hogy nehogy hagyjam kicsúszni a számból! Sikerrel kanyarodunk az ágy mellé. De ekkor lép egy határozottat hátra. Reményvesztetten roskadok a sarkamra, hajtom le a fejem. De most, kivételesen, nincs semmi baj. Felállít és az ágyra tenyereltet, így tesz a magáévá. Majd újra térdelve folytathatom. Hamarosan a szokásos hevességével élvez el. Utána nevetve dől az ágyra. Pár pillanat múlva erőt veszek zsibbadt lábaimon, és mellé kúszom. Én is nevetni kezdek. Elmondom, miket eszeltem ki a vonaton. Az összes ötletemet szépen sorban ellopta. És még engem nevez boszorkánynak!
Aztán egyszer csak hirtelen felül és csodálkozva néz rám:
– Mit csináltál vele?
Azonnal értem, mire gondol.
– Kiköptem – felelem. De újra elnevetem magam. Ugyan mikor és hová köptem volna?