A Márki és a Fura Nevű Hölgy

A Márki gondolataiban elmerülve, fáradtan feküdt a feldúlt csatatérre hasonlító ágyon. Gondolatai az elmúlt őrült napok eseményei körül kavarogtak. Megpróbálta elhessegetni gondolatait, persze, tudta, hogy egyszer mindent a helyére kell tenni.
– Szomorú vagy, Uram?
A Márki megsimogatta a mellette ébredező szép, szőke fejű Kis Dominát. Lassan átölelte, megcsókolta a feje búbját.
– Igen, az hiszem, ez az az érzés, amit érzek. Szomorú vagyok – válaszolt a Márki, lassan, fáradtan ejtve ki minden egyes szót. Közben simogatta a lány fiatal, erős gömbölyű vállát.
– Ha akarod, elmesélek Neked egy történetet, talán te is tanulsz belőle.

A Márki új vadászterületén, a Hálón bolyongott, kalandot keresve. Csipkelődött, évődött, udvarolt, szokása szerint. Egyszer egy Fura Nevű Hölgyre figyelt fel. Írásaiból csak úgy áradt a szomorúság, a kétségbeesett segélykérés. Egy elhagyott rabnő minden kétsége, Urának elvesztése felett érzett fájdalma, mind csak úgy sütött írásaiból. A Márki könnyű prédát sejtve beszédbe elegyedett vele. Csakhamar rájött, hogy a rabnő még nem szabad. Egy ösztönös rabnő, kit még nem engedett el az Ura, még rajta a bélyege. A rabnő reménykedik, hogy Ura még visszafogadja. A Márki ismerte a szituációt, hisz Vele is megtörtént már, hogy az Urának már nem kell a rabnő, de nem engedi el, mert a rabnő szerelme olyan erős, hogy önmagát tartja rabságban. Ravasz fickó, ha nincs hová mennie, csak beállít, játszik vele, aztán anélkül, hogy bármit is adna, továbbáll. Kéjesen gondolt az elbocsátó játék élvezeteire, amit az olyan rabnőkkel játszanak, akiket már nem akarnak megtartani. Amikor már csak az az érzés vezényel, hogy annyi szenvedést okozzunk, amennyit csak tudunk, hogy annyira , hogy többé ne akarjon minket látni. "Uhh, de jó dolog is ez. " – gondolt bele kéjesen a Márki. "De talán én is csipegethetek ezen a parlagon álló vadászmezőn" – merenget el a dolgon.
Kidolgozta a stratégiát, taktikát és belevágott. Nemsokára már hosszasan cseveget a Fura Nevű Hölggyel. Aztán találkoztak.
A Márki állt az úton, és megdöbbenve nézte a közeledő Hölgyet. Az érzések zűrzavara árasztotta el. "Micsoda pompás nő" – pislogott meglepetten a Márki.
Aztán sétáltak, beszélgettek, és a Márki egyre inkább megismerte ezt az erős, de mégis törékeny asszonyt, aki a viszonzatlan szerelem hálójában vergődve kiutat keresett. A Márki ismerte a Kiutat, az ösztönös rabnők egyetlen kiútját, a szabadon engedéstől az Új Úr elfogadásáig. De ebben a Nőben több volt. A Márki már a második randevún megismertette a rabnőt a kislánc okozta fájdalmak gyönyörével, Dom énje élvezettel szívta magába az odaadás, a hála feléje áradó hullámait. Közben egyre inkább megismerte a lelkét és felfedezte benne a rejtőzködő, ugrásra kész szabad embert.
A Márki tudta, veszélyes játékba kezdett. Olyan játékba, amelyet eddig még mindig elveszített. Olyan játékba, amely csak borzasztó okozott még eddig neki. A Márki elnyomta a Dom énjét és előreengedte a Civilt. Ez az Énje képes volt érezni, szenvedni, örülni. Ez az Énje képes volt a Szenvedélyre. A Márki szerelmes lett.
A Civil nem volt igazi Dom, szadista. Tudta, ha meg is nyeri magának a Fura Nevű Hölgy szabad Énjét, a rabnőt valószínűleg elveszíti. Tudta azt is, hogy ha sikerül a terve, a Fura Nevű Hölgy már független, büszke rabnő lesz. Tudta, hogy ez a rabnő már tudatosan választhatja őt Társául, és akkor a Márki talán hosszú időre megint a harmónia gyönyörében élhet.
Beszélgettek, vitatkoztak. Járták a várost, örültek egymásnak, a szerelemnek, a csókoknak. Közben persze élvezték a BDSM gyönyöreit is, annak ellenére, hogy a Civil nem volt egy igazi Dom és mint szadista, csapnivaló volt.
Egy vasárnap reggel, egy csodálatos éjszaka után a Márki elment, mert hívták a kötelezettségei. Este, először pályafutása során, megengedte, hogy a Civil egyedül, minden kontrol nélkül beszéljen szerelmével, a Fura Nevű Hölggyel. A Civil boldogan csevegett és egyszer csak bekövetkezett, amire nem számított. A Fura Nevű Hölgy elmondta, hogy az Ura hívta és Ő találkozni fog vele. A Civil összeomlott. A Márkit elöntötte a Civilből áradó keserűség, csalódottság, féltékenység. A Márki kivonta a Civilt a forgalomból és befejezte a beszélgetést.
A Márki tudta, veszített. A Civilnek semmi esélye, az átalakítás még nem fejeződött be, a Fura Nevű Hölgy Ura játszva visszaszerzi rabnőjét. Tudta, mert sokat hallott róla a Szerelmétől. Megdöbbenve tapasztalta, hogy tíz évvel ezelőtti önmaga hiteles másolata a Fura Nevű Hölgy Ura. Még azokból az időkből, mielőtt megismerte azt a Hölgyet, aki lelket adott neki, aki megtanította élvezni a Független Rabnő sokkal magasabb rendű odaadását. Ha a Domot veti be, játszva leválasztja a rabnőt. De most már késő.
A Márki másnap reggelre megölte a Civilt. Hatalmas űr maradt utána. A Fura Nevű Hölgy hívta, nyugtatta, próbálta meggyőzni szerelméről. A Márki már tudta a jövőt. "Ha vége, felhívlak, akárhogy is alakul" – ígérte a Fura Nevű Hölgy. A Márki már tudta a választ.

– Aztán ma délután idejöttem hozzád, Kis Dominám. Feledni és vigasztalódni. – mosolygott a hasán fekvő lányra.
– Akkor most én vagyok a Te egyetlen rabnőd, Uram? – nézett rá a lány.
– Te nem vagy rabnő és én nem vagyok Urad – simogatta meg a fejét a Márki. – Én a Mestered vagyok, te meg a tanítványom. Egyszer, mikor már nem tudok neked mit mondani, elmész.
– Miért mennék el, nekem jó veled.
– Elmész, mert így lesz.
– És most mi lesz veled, Uram?
– Hát még szenvedek egy kicsit, aztán felejtek. – felelte a Márki egykedvűen.
– Akkor soha nem szabad szerelmesnek lennem?
– Miért ne? Talán neked bejön. Habár a mi fajtánk ebből soha nem keveredhet ki épp lélekkel. Mindig meg kell ölnöd egy darabot magadból. De így válik belőled egyre jobb Domina.
a Márki mobilja. A Márki egykedvűen hallgatta a Fura Nevű Hölgy magyarázatát. Letette a telefont és megcsókolta a Kis Domina nedves arcát.