A tenger ölelése

Forró augusztus volt. Ferragosto, amikor is egész Itália felkerekedik, hogy a hegyekben vagy a tengernél töltsék az emberek a szabadságukat, ki – ki ízlése szerint.
Mi a tengernél voltunk, Puglia – ban.

Gargano gyönyörű félsziget, az olasz csizma sarkantyúja: pinea erdők, olajfa ligetek, sziklák, barlangok és az Adria.
Kicsit elő – nászútnak szántuk ezt a két hetet, bár így, hogy a szülei is jöttek, nem úgy indult. Ezzel csak arra célzok, hogy nem tudtunk annyira felszabadultak lenni, mintha csak ketten lettünk volna.

Második napja voltunk lent, és először mentünk el a tengerhez. A hőségtől reszketett a levegő, a sárga homokföveny a Szaharát idézte, nyaralók ezrei nyúltak el a "" nyugágyain a színes napernyők alatt, mások a tenger habjai közt kerestek enyhülést. Nem tudom miért, de ez a lustaság és semmittevés, ami ott vibrált mindenben és mindenkiben, bennem és benne csak a vágyat fokozta, hogy ketten legyünk, hogy elvesszünk egymás csókjaiban, öleléseiben, hogy ott és úgy szeressük egymást, ahol és ahogy vagyunk. Elárulta egy szempillantása, az a huncut mosoly a szája szegletében, a simogatása, amikor arra kértem, hogy kenje be naptejjel a hátam. Felemeltem a hajam, hogy a nyakamra is jusson a krémből... a csókjaiból jutott. Zavarban éreztem magam a szülei előtt. Biztos észrevette, mert felállt, kézen fogott és annyit mondott: "Elmegyünk egy kicsit sétálni. "

Rendkívül jól éreztem magam, boldog voltam és nyugodt. Élveztem, ahogy a nap sugarai a bőrünket hevítik, a tenger hullámai fel – felcsapnak a lábunk szárán, mi pedig kéz a kézben távolodunk el a "vigyázó szemek" elől.