Első találkozás

A monitor előtt ülök, mint minden délután, jövő héten lapzárta az újságnál, és még egy sort sem írtam. Mégis tanácstalanul ülök, csak bámulom a billentyűket, majd felteszem a kérdést:
– Mit írjak? Miről írjak?
Körülöttem csend és üresség, lassacskán mélyreható nyugalom lesz úrrá rajtam, a szememre fátyolos köd ereszkedik.

Ahogy a köd elül, minden világossá válik számomra. Pontosan tudom, otthon vagyok, ülök a kényelmes fotelemben, szemben a bejárati ajtóval. Tudom, hogy várok valakit. Egy titokzatos idegent, aki számomra már nem is annyira idegen, hiszen hetek óta levelezek vele, telefonon is beszéltünk. Andinak hívják, bár sosem szólítottam így. Ő sem szólított a nevemen, pedig tudja. Sok mindent tud rólam. Ismeretlenül bár, de ismerjük egymást. A síri csendet kopogás töri meg. Tudom, hogy csak ő lehet.
– Nyitva van! Gyere be!
Az ajtó kitárul, felcsillan egy barna szempár, igen határozottan belépsz, magad mögött becsukod az ajtót. Felállok, lassan elindulok feléd. Szinte tapintani lehet a közöttünk lüktető feszültséget. Már egészen közel értem hozzád, de megállok két lépésre tőled. Amint mélyen belemerülök tekintetedbe, látom és érzem minden belső gondolatodat. Mindenre elszánt vagy, mint a kitörni készülő vulkán, tüzes és forró vagy, mégis félsz. Félsz, mert tudod, mi vár rád, de elszántan és rendíthetetlenül akarod minden percét. Lassan a hátad mögé sétálok, a szemeddel követsz, amíg tudsz, de a fejedet nem fordítod hátra. Két kezem a válladra teszem, egy pillanatra megremegsz, a kabátodon keresztül érzem, ahogy testedet végigjárja a láthatatlan, de finoman érezhető remegés. Lesegítem kabátod, felakasztom a fogasra, majd ismét feléd fordulok. Mélyen dekoltált vörös ruha van rajtad, csillogó barna hajad a válladra omlik. Megtöröm a feszült csendet.
– Örülök, hogy végre személyesen találkozhattunk. Gyere beljebb, hozok valamit inni.
Látom rajtad, hogy megszólalnál, de inkább mégsem mondasz semmit, talán nem tudod igazán, mit kellene mondani, úgyhogy inkább nem szólsz semmit, csak követsz a nappaliba.
– Ülj csak le nyugodtan.
A bárpulthoz megyek, brandyt töltök mindkettőnknek, majd elindulok feléd. Leülök melléd, mire te zavartan felállsz, de miután leültem, visszaülsz mellém.
– Úgy gondolom, már elég jól ismerjük egymást. Térjünk tehát a lényegre. Ha vissza akarsz lépni, most még megteheted!
– Maradni szeretnék, Mylord – mondtad magabiztosan, de már lehorgasztott fejjel.
– Látom, tényleg komolyan gondolod. Most meg kell beszélnünk egy safewordot.
– Nem akarok, Mylord. Én bízom benned, Mylord.
Talán nem tudod, milyen nagy örömet szereztél nekem a feltétlen bizalmaddal, de ugyanakkor hatalmas felelősséget jelent számomra a továbbiakban ez a helyzet.
– Rendben van, Kismadár. Azt hiszem, itt az ideje fürödni.
Elkísérlek a fürdőszobáig.
– Itt találsz tusfürdőt és törölközőt. Aztán ne időzz sokat a zuhany alatt, Kismadár!
– Sietni fogok, Mylord.
Visszamentem a nappaliba, pontosan tudtam, mit fogok tenni. Gondolataimba merülve észre sem vettem az idő múlását. Neszt hallottam, megfordultam. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, te azonnal térdre estél, fejed lehajtottad. Csak egy törölköző volt rajtad.
– Gyere ide, Kismadár.
A lábam elé kúsztál. Az íróasztalfiókból elővettem egy nyakörvet. Rendkívül elegáns volt: piros, széles, indaszerű nyomott mintákkal. Különleges nyakörv volt, éreztem, hogy a kapcsolatunk is különleges lesz. Felcsatoltam a nyakadra a nyakörvet.
– Most már az enyém vagy, Kismadár – közben a nyakörv csatjától kezem lejjebb vándorolt, ujjaimmal végigszántottam a hátadon, majd ahogy a törölköző sarkához értem, egy hirtelen mozdulattal lerántottam rólad. Ott térdeltél előttem, lehajtott fejjel, kívül-belül meztelenül.
Éreztem azt a megmagyarázhatatlan érzést, mely azt súgta nekem, hogy nagy izgalmak következnek. Egy piros kendőt vettem elő, megkerültelek, majd mögéd léptem. Bekötöttem a szemed. A nyakörvednél fogva a szoba közepére vezettelek, bizonytalanul másztál utánam, azonnal észrevettem, mennyire bizonytalannak érzed magad bekötött szemmel, ezt igyekeztem kihasználni. Vezettelek körbe-körbe, az ajtóig és vissza, majd ismét a szoba közepére, de akkorra már azt sem tudtad, hol vagy, talán abban sem voltál biztos, hogy ugyan abban a szobában vagy. Élveztem a bizonytalanságod, és tudom, hogy te is. Határozott mozdulattal a hátadra löktelek. A kötél akkor már a kezemben volt. Jobb csuklódra hurkoltam az egyik kötelet, majd szorosan megkötöttem, ügyelve arra, hogy ne szorítsam el teljesen a csuklódat, de érezd, amint a kötél belevág a húsodba. Majd a csuklódhoz húztam a jobb bokádat és összekötöttem, ügyelve arra, hogy a kötél feszesen tartson. A másik kötelet a bal csuklódra kötöttem, és szorosan mellékötöttem a bal bokádat. Térdeid szétfeszítettem, combjaid között előtűnt szeméremdombod. Még semmi nem történt de már nedves vagy és kéjesen tátongnak nagyajkaid. Végigsimítom a combod, majd a hasad, a melled és a nyakad, hallom, ahogy egyre nagyobb és mélyebb levegőket veszel, majd felállok és az íróasztalhoz megyek. Várakozással teli csönd következik. Közben meggyújtok egy gyertyát. Te még semmit sem sejtesz. Lassan elindulok feléd, gyertyával a kezemben. Látom, ahogy figyelsz a lépteimre, megpróbálod kitalálni, hol lehetek, de belenyugszol, látásod nélkül csődöt mond térérzékelésed. Fölötted állok, egész magasról pár csepp viaszt ejtek a hasadra, szinte már a levegőben megszilárdulnak a cseppek, mégis váratlanul érnek. Minden viaszcsepptől megremegsz, libabőrös leszel. Közelebb engedem hozzád a gyertyát. Egyre gyorsabb ütemben érkeznek az egyre forróbb cseppek. Majd hirtelen megszűnik minden, vége a forró viaszesőnek. Azt hiszed végleg vége, pedig csak most kezdődik igazán. Megvárom, míg nagyobb mennyiségű viasz gyűlik össze a lángnyelv körül. Közvetlen közelről a köldöködbe öntöm a forró viaszt. Felsikoltasz, mindened összerándul, szabadulni próbálsz a kötelektől, de azok csak mélyebbre hatolnak a bőrödbe. Nem tudsz menekülni. Ez alatt még egy gyertyát meggyújtottam, s most dupla annyi égető csepp potyog a bőrödre, felfelé a hasadon, majd a melleden. Helyenként egy-egy csepp eléri a mellbimbódat, megrándulsz és felszisszensz, majd újra nyugalom következik, de már tudod, ez csak a vihar előtti csend. Hirtelen égő láva önti el mindkét mellbimbódat, felsikoltasz, újra meg újra összerándulsz, dobálod magad. Kis idő múlva lecsillapodsz, légzésed még mindig szapora, pihegsz és remegsz. Könyörtelenül megindulnak a forró cseppek mindkét combodon, egyre közelebb és közelebb érve ágyékodhoz, majd egyszerre és kíméletlenül végigfolyik csiklódon a forró tüzes láva, befolyik az ajkaid közé, csak folyik és folyik, szűnni nem akaró forróság és fájdalom árasztja el testedet, és a fájdalom hirtelen kéjjé változik. Felsikítasz, de már magad sem tudod, hogy a fájdalomtól, vagy a gyönyörtől szakad ki belőled a mindent elborító sikoly. Teljesen elernyed minden izmod a kimerültségtől, már a gyertyák sem égnek. Tested páncélként borítja a kemény, megszikkadt viasz. Ismét elmegyek, de nemsokára újra fölötted állok, kezemben egy ceruza vékonyságú pálcával.
– Nem végzek félmunkát... a viaszt bizony le kell szedni.
Tested még mindig ernyedt, gondolataid valamiféle rózsaszín ködben úsznak, de hamar vissza kell térned a valóságba, hiszen a pálca bizony hasítja a levegőt, sivít és lecsap. Felsikoltasz, hiszen teljesen váratlanul ért a fájdalom. Az első ütést sorra követi a többi, számolatlanul. Az ütések lassacskán felrepesztik a viaszpáncélt, ami kisebb-nagyobb táblákban pereg le bőrödről. A lepergő viaszréteg alatt felcsillan az egyöntetűen pirospozsgás bőr. A pálca egyre többször csap le olyan helyre, ahol már nincs viasz, az ütéseket piros csíkok, kiemelkedő hurkák követik. Hasadról, melledről már minden viasz lepergett, a pálca néha eltalálja egyik-másik mellbimbódat, ekkor a folyamatos nyöszörgést megtöri egy-egy fájdalmas, vagy inkább kéjes sikoly. A verés abba marad. De csak kis időre, amíg helyzetet változtatok. Most a combjaidat veszem célba, egyre lejjebb és lejjebb, mígnem a sivító pálca hatalmas lendülettel a csiklódon csattan, a csattanást követően elcsuklik a hangod, sikoltani szeretnél, de nem jön ki hang a torkodon, szád kiszáradt, hangszálaid elfáradtak, már csak nyöszörögni tudsz, és sorozatban sivít és csattan a vessző, céklavörösre festve ajkaidat, csiklódat, míg egy igazán nagy ütést követően nedved elfolyik, tested elernyed, hatalmas levegőt veszel és másodszor is felérsz a csúcsra. Öröm, tölt el és érzed, hogy valami kemény hatol beléd. Lábad között egyetlen lüktető és egymásba folyó fájdalmat érzel, minden érintés fáj, de mégis örömmel adod át magad nekem. Érzem, hogy mindjárt én is elmegyek, minden lehomályosul, ködbe burkolódzik.

Ahogy a köd kitisztult, újra a monitor előtt ülök, már besötétedett, körülöttem a mély és rideg csend, a monitoron pedig egy újabb történet.