Ahogy bekerültem a játékba

Leírok egy történetet, amely velem esett meg két évvel ezelőtt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dolog nem egészen így esett
meg, egy kicsit kiszíneztem, de ez talán nem baj. Természetesen a nevek is mások, de ez sem igazán számít, csak a biztonság kedvéért. Nem is Magyarországon történt a dolog, akkor nem itt éltem. A történet vége majdnem az lett, hogy levágattam a hajamat.
De végül nem.
Tizenhat éves voltam. Már elértem a mai magasságomat (165cm), valószínűleg már nem is növök többet, és egyéb méreteim is gyakorlatilag már megvoltak (nincsenek túl nagy melleim, de azért nem szégyenkezem). És a hajam is szőke volt, és hosszú. Nem olyan hosszú, mint ma, kb. A hátam közepéig ért. Ma már leér a popsimig, tudom, hogy ez azért elég ritka. Az igazság az, hogy nem teszek ezért különösen semmit, csak nem vágom. Nem kenem semmilyen szerrel, vagy hajbalzsammal, csak hagyom nőni, és kész. És nem töredezik. A fodrász azt mondta, hogy kész csoda és nagy szerencse ez a haj alkat.

Iskolába jártam, vegyes osztályba. Magyarországon ennek a gimnázium felel meg. Ez volt az első ilyen év, addig máshol laktunk egy olyan ázsiai országban, ahol nem voltak vegyes iskolák, még az európaiak számára sem. Itt viszont ez volt a természetes. Hamar barátokat szereztem, lányokat főleg, de fiúkkal is barátkoztunk. Persze az iskolában nem volt szabad a hajamat leengedve hordani. Általában kontyban hordtam, és nagyon nénisen néztem ki. Néhányan csúfoltak is, de ezt megszoktam, korábban még többet is csúfoltak még a lányosztályban.

Többször összejártunk, és lett egy barátom is, akivel sok mindent csináltunk, próbálgattuk az életet, de ez nem tartozik rád. Bár nem hiszem, hogy valaha is találkozom még vele, egyrészt mert szakítottunk, másrészt mert a föld másik felén él. Nevezzük Tamásnak. Egyetemre járt, Electric Engineering fakultásra.

Az egyik házibulit egy barátjánál rendeztük. Voltunk egypáran, fiúk, lányok vegyesen. Én voltam a legfiatalabb. Tulajdonképpen Tamás volt az egyetlen, akinek a barátnője gimnáziumba járt, a többiek mind egyetemisták voltak. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, táncoltunk. Jó bulinak indult, jó fejekkel ismerkedtem meg, és egy kicsit felnőttebbnek is éreztem magam az idősebb nők között, meg egy kicsit féltem is, hogy kislánynak néznek. Így utólag visszagondolva, talán ki akartam tenni magamért, megmutatni, hogy én is vagyok olyan felnőtt, mint ők. Ittam is egy kicsit, bár azelőtt nem nagyon ittam, és azóta sem vagyok ivós fajta. Egy kicsit be is rúghattam. Nem nagyon, de nem voltam teljesen józan. Ezt mind csak azért mondom el, hogy érthető legyen, hogy ezeket a dolgokat megtettem. Nem hiszem, hogy normális körülmények között ezek a dolgok megtörténhettek volna.

Tamás is ivott, mégpedig elég rendesen. Azelőtt sosem láttam így inni. Kirúgták egy vizsgájáról, és nagyon bánatos volt. Hiába próbáltam vigasztalni. Hamarosan annyira lett, hogy percenként elaludt. No de nem csak Tamásból áll a világ, gondoltam, és voltak is jócskán körülöttem fiúk, akik felkértek táncolni, beszélgettünk. Aztán az egyik lány, Zsuzsa azt javasolta, hogy játsszunk valamit. Nem ismertem a játékot, és fogalmam sem volt, hogy mi lehet az, de amikor kérdezték, hogy akarok-e a játszani igent mondtam. Ne felejtsd el, hogy nem magyarul beszéltünk! Én nem ismertem a játék nevét, és amikor megkérdeztem, hogy hogyan kell játszani Zsuzsa azt mondta, hogy majd menetközben megtudom.

Kártyajáték volt. Négyzet alakú kis kártyákat raktak le egy asztalra, egyforma felük volt felfelé. Meg kellett őket páronként fordítani, úgy, hogy két egyforma kép legyen a felfordított lapokon. Mindegyik lapra egy ruhadarab volt rajzolva. Ha sikerült egy párt találni, akkor ki kellett emelni, és kinyitni a lapokat. A két lap közül az egyikben volt egy kérdés, a másikban pedig egy büntetés és egy pontszám. Ha tudtad a választ, akkor tied volt a pont. Ha nem, akkor azt a ruhadarabot, amelyik a rajzon volt, le kellett venni, elvesztetted. Persze nem biztos, hogy volt olyan ruhadarabod. Ebben az esetben megvehetted valakitől annyi pontért, amennyit a ruhadarab ért, valaki mástól. Ő pedig ha akarta visszavásárolhatta az elvesztett ruhadarabok kupacából.

Volt még egy nagyon fontos szabály: csak olyan ruhadarabot lehetett az elveszített ruhadarabok kupacából visszavásárolni, amit eladtál valakinek, és ő vesztette el. Ha elvesztetted a saját fülbevalódat, akkor azt nem vásárolhattad vissza, és másét sem. Ha nem volt megfelelő ruhadarabod, és eladni sem akart senki, akkor azt felírták későbbi rendezésre. Ha pedig nem párt fordítottál meg, akkor egy pontot elveszítettél, lehetett negatív pontszámod is. Ha viszont volt megfelelő ruhadarabod, akkor nem volt választásod, a sajátodat kellett beadni.

Egy kicsit bonyolult, de végül is egy lassú vetkőző póker a dolog.

Elég hamar lementünk negatívba egyesével. Nehéz volt párt találni. Zsuzsa vezette a játékot, ő állította össze a kártyákat, persze a válaszokat is tudta, ezért nem is vett részt a játékban.

Egy idő után már volt olyan pár, amelyiket tudtam, hogy hol van, de nem mertem megfordítani, félve attól, hogy mi lesz a kérdés. Emlékszem, hogy az első pár, amit felfedeztem pont egy bugyi volt, és 100 pontot ért. Akkor kb. mínusz húsz ponton álltam. Aztán egy lány, akinek abszolút nem emlékszem a nevére, se előtte, se azóta nem láttam, felvette a kártyát, és elvitte a száz pontot. Valami hülye műszaki kérdés volt, hogy mit talált ki valami Freshnel nevű ürge. Valami optikát, ennyi maradt meg. Na persze az a lány is az Electric Engineering fakultásra járt.

Közben fogytak a ruhadarabok, és két srác alsógatyában, ingben, az egyik pulóverben ült, egy lány pedig már bugyiban és melltartóban velem szemben. Az első pár, amit meg mertem fordítani egy hajcsat volt. Ezt többen is látták, de nem volt senkinek hajcsatja, és nem is ért, csak tíz pontot. Mondanom sem kell, hogy ez is egy hülye műszaki kérdés volt. Ki kellett vennem a hajcsatomat. Emlékszem, hogy ahogy kivettem a csatot a kontyom lebomlott, és megráztam a fejem. Arra lettem figyelmes, hogy csend lett. Mindenki a hajamat nézte. Hosszú, hátközépig érő hajam volt, és természetes szőke. Tetszett a dolog. Csak Zsuzsa morgott valamit, amiből annyit értettem, hogy csúnya dolgot mondott. Nem teljesen értettem a nyelvet. Valami olyasmit mondhatott, visszagondolva, hogy "A kis kurvának micsoda haja van. " A többiek lehurrogták. Később megtudtam, hogy az volt velem a baja, hogy amikor Tamás elaludt az ő barátja, Béla meglehetősen rám startolt, ami akkor persze tetszett nekem.

Játszottunk tovább. Hamarosan sikerült megválaszolnom egy informatikai kérdést, persze nem volt egészen haszontalan a Tamással töltött idő. Így már pozitívban voltam. Nem emlékszem pontosan, talán a szoknyámat kockáztattam. Aztán egyre bátrabb lettem, és elveszítettem a blúzomat, és elveszítettem a szoknyámat is. Most már én is gyakorlatilag melltartóban és bugyiban ültem a társaságban, de volt már olyan lány is, akin csak egy melltartó volt, és nem izgatta. A többiek is természetesnek vették.

Aztán beütött a mennykő. Megfordítottam egy kártyát, amin egy bugyi volt. Nem mertem vállalni a kockázatot, és megfordítottam egy másikat, amelyiken egy melltartó volt. Határozottan emlékeztem rá, hogy azon a kártyán melltartónak kellett volna lennie. De nem az volt, hanem egy bugyi. Vagy megkeverték a kártyákat, vagy rosszul emlékeztem.

Hot electron mobility képletet kellett volna megmondanom. Majd pont azt!

– Le a bugyival, kis kurva! – szólt oda nekem Zsuzsa.

Most kizökkentem. – Nem, inkább megveszem!

– Tőlem nem! – nevetett Hilda, akin már csak egy melltartó volt.

– Nincs is annyi pontod! – mondta Zsuzsa – És különben sem engedik meg a szabályok.

– Én akkor sem... Nem lehet.

Nem akartam levenni a bugyimat, nagyon szégyelltem volna magamat. Zsuzsa intett egy srácnak, Péternek, aki a hátam mögött állt. Ő elkapta a hajamat, rátekerte a kezére, és gyakorlatilag a hajamnál fogva felrántott. Nagyon fájt. Annyira magasra húzta, hogy lábujjhegyre kellett állnom. Akkor Zsuzsa odalépett hozzám, és elkezdte lehúzni a bugyimat. Odakaptam, de ekkor a srác még erősebben húzta a hajamat, hogy azt hittem letépi a fejbőröm. Elkaptam a kezét, és próbáltam lefejteni a hajamról, de persze sikertelenül, és közben Zsuzsa szépen elvette a bugyimat. A fiú egy kicsit lejjebb engedett, már nem húzta a hajamat, a talpamon álltam, de még mindig nem engedte el. A fejemet egészen hátrahúzta. Zsuzsa előttem állt, és az arcom előtt meglengette a bugyimat.

– Nem akarta levenni a kis kurva, és elrontotta a játékunkat. És egyébként is egy kis buta liba, aki semmire nem tudja a választ. Szerintem büntessük meg.

– Vedd le a melltartóját is, szépek a mellei. – mondta Hilda. – Én is leveszem.

A szemem sarkából láttam, hogy levette a melltartóját. A srác megint elkezdte húzni a hajam felfelé. Sikítottam, hogy ne csinálja. Erre leengedett.

– Vedd le a melltartódat. – sziszegett Zsuzsa.

Valószínűleg nem mozdultam elég hamar, mert a srác megint lábujjhegyig felemelt a hajamat húzva.

– Siess, ha azt akarod, hogy megmaradjon a hajad! – mondta Zsuzsa.

Talán még az életben nem vette le senki olyan gyorsan a melltartóját. Ott álltam gyakorlatilag meztelenül.

– Most mit csináljunk vele? – fordult a többiekhez Zsuzsa.

– A Tamásé. – mondta Hilda.

– Tamás most alszik, neki nem kell, de mi szórakozhatunk egy kicsit. – mondta Béla.

– Te jobb lesz, ha befogod a szád. – mondta Zsuzsa. – Azt hiszem, mára már kiszórakoztad magad. Neked mi a javaslatod, Péter?

– Szerintem, menjen oda mindenkihez négykézláb, és mindenkinek mondja el, hogy egy buta kis picsa. Gyerünk! – fordult hozzám – Négykézlábra! – azzal elkezdett lenyomni.

Nem sokat tehettem, pillanatokon belül négykézláb voltam. Elkezdett húzni Hilda felé. Amennyire tudtam, odalépegettem.

– No, kislány! – mondta Hilda – Mi vagy te?

– Egy buta kis picsa vagyok. – mondtam, amennyire emlékeztem a szavakra. Nem is ismertem minden szó jelentését.

– A hülye kis picsák seggét el szokták verni! Nem gondolod?

Nem értettem a kérdést, csak azt, hogy igenlő választ kér.

– De igen, gondolom. – mondtam, ahogy Péter megint rántott egyet a hajamon.

– Hány pontod van így most?

– Hetven.

– Igen, de a bugyi lejön, mert azt nem adtad oda, úgy kellett levenni. Akkor az mínusz harminc. Meg a melltartó is. Azt is úgy kellett levenni. Akkor már mínusz nyolcvannál tartunk.

– A melltartót nem is vesztettem el! És én vettem le! – sírtam.

– Nem baj. Kapsz nyolcvanat a kis seggedre.

– Nem! – kiabáltam sírva, de nem sokat használt. Zsuzsa, Péter és Hilda, mint egy jól begyakorolt, összeszokott csapat odaráncigáltak egy asztalhoz, és hason fekve a kezeimet és a lábaimat az asztallábakhoz kötözték. Ekkor gyakorlatilag a földön álltam, de nagyon nagy terpeszben, és hason ráfeküdtem az asztalra.

– Mondtam, hogy kis kurva. – jelentette ki Zsuzsa – Egészen fel van izgulva! – és valamit babrált a puncim körül. Nem mondhatnám, hogy valóban fel voltam izgulva, de azt éreztem, hogy tágulok. – Szerintem, megérdemel százat is.

– Ezt nem tehetitek velem! – kiáltottam sírva.

Zsuzsa elém lépett, megragadta a hajamat, felemelte a fejemet, és úgy sziszegte leguggolva az arcomba:

– Majd meglátod kis kurva, hogy mi mindent megtehetünk. De ez nem minden. Az igazi meglepetés az lesz, hogy te mi mindent fogsz megtenni önként. – felállt – Mivel verjük el a seggét?

– Válassza ki magának. – mondta Hilda, és elkezdett elém a földre rakni mindenféle eszközöket. Ezek között volt vékony fapálca, fakanál, bőrszíj, lovaglóostor, vonalzó, vastag kötéldarab, olyasmi, mint amire tornaórán kell felmászni, de le volt vágva kb. méteresre.

– Kérlek, engedjetek el. – mondtam.

– Á, így nem tudja kiválasztani. – mondta a hátam mögött Péter – Majd inkább érzés alapján.

Elvitték a kupacot az orrom elől, és rávertek egy nagyot a fenekemre valamelyik eszközzel. Felordítottam. Tudtam, hogy fájni fog, de még nem vártam az ütést, és mindeddig tulajdonképpen el sem hittem, hogy valóban megvernek.

– Ez a vonalzó volt. – mondta Péter.

A következő ütés a másik oldalra jött, és sokkal élesebben fájt. Úgy éreztem, hogy felhasadt a bőr a fenekemen. Persze a bőr nem hasad fel olyan könnyen.

– Ez volt a fapálca. – mondta Péter – Jó lenne, ha választanál, hogy el tudjuk kezdeni a számolást.

Összeszorított szájjal sírtam, és vonaglottam. Persze ettől csak a lábamat vágta jobban a kötél, de ezt akkor nem éreztem, csak másnap, amikor a kidörzsölt csíkok fájtak.

– Ez kötél. – mondta Péter a következő ütésre. Ez nem fájt annyira.

– Ez jó lesz. – mondtam nyögések között, és próbáltam közben nem sírni. Arra gondoltam, hogy ha hagyom, hogy tegyenek, amit akarnak, és szót fogadok, akkor hamarabb vége lesz a dolognak.

– Nem mondanál ilyet, ha igazi ínyenc lennél. A lovaglóostort még ki sem próbáltuk.

– Nem, nem is akarom, jó lesz a kötél.

– Szerintem pedig próbáljuk ki. – mondta Péter, és egy hatalmasat húzott a fenekemre, majd még néhányat.

Vonaglottam, sikoltoztam és sírtam. Nem bírtam visszatartani, pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni, mégis dőltek a szememből a könnycseppek. Pár másodpercen belül úgy éreztem, hogy felgyullad a fenekem.

– Szerintem maradjunk csak a lovaglóostornál. A kötél túl kíméletes. – mondta Zsuzsa ismét elém guggolva. Felemelte a fejemet a hajamnál fogva. Csorgott a könnyem, és nem nagyon láttam rendesen.

– De igazából nem akarom, hogy a választásodat teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Felajánlok valamit, aminek örülni fogsz. Nem húzunk rád százat, csak ötvenet. Megfelezzük a dolgot, ha szót fogadsz.

– Szót fogok fogadni. – mondtam, mert már előtte elhatároztam, hogy mindent megteszek, csak, hogy minél hamarabb vége legyen a dolognak.

– Nem is érdekel, hogy miről van szó?

– De igen. Érdekel.

– Jó. – mondta Zsuzsa – Megkapod a kötelet is, meg az ostort is. Eloldozom a kezed, felállsz, és szépen feldugod magadnak a kötél végét, hogy kilógjon a puncidból. Azután visszafekszel. Nem kötözöm vissza a kezedet, megfogod az asztal lábát, és elverjük a fenekedet. De ha csak egyszer is odakapsz, újra megkötözlek, és a maradék ötvenet is megkapod, hogy végül rojtos lesz a segged. Rendben van?

– Igen, rendben van. – válaszoltam.

Eloldozta a kezemet, de a lábamat nem. Azok továbbra is az asztal másik két lábához voltak szíjazva. Amikor felálltam a kezembe adták a kötelet. Valamikor ez is egy mászókötél lehetett, mert az egyik végén még ott volt a bőrborítás, mintegy harminc centi hosszan, a másik vége pedig erősen foszlott, ahogy levágták. Zsuzsa a mutatóujjával megérintette a bőrrel bevont végét, mutatva, hogy azt dugjam be a puncimba.

Nem volt nehéz dolgom. Bár nagyon féltem, és egyáltalán nem élveztem a dolgot, a verés hatására, valahogy mégis kitágultam, és könnyedén be tudtam csúsztatni a kötéldarab végét. Amikor a vége bent volt Zsuzsára néztem. Intett, hogy toljam beljebb. Megtettem, de ő intett, hogy még beljebb. Egészen feltoltam a kötél végét a méhszájig. Zsuzsa intett, hogy tovább.

– Nem lehet tovább, egészen ment van.

– Próbáljam meg én? – kérdezte.

– Nem. – mondtam, és próbáltam még feljebb nyomni, de nagyon kellemetlen volt, ahogy a kötél vége nyomta a méhemet.

– Na jó. – mondta végül Zsuzsa – Ha ennyi, hát akkor ennyi. Nem vagy túl mély. Feküdj vissza.

Visszafeküdtem és megmarkoltam az asztallábakat. Péter ráhúzott egyet a fenekemre az ostorral.

– Számold hangosan! – mondta.

Számoltam. Minden egyes ütés után megállt, most nem verte olyan ütemben a fenekemet, mint előtte, és minden egyes ütés után megvárta, amíg a megfelelő számot valahogy ki tudom nyögni. Nagyon szadista módon vert. Nem ütött teljes erejéből, azt hiszem azzal fel is hasította volna bőrömet. Viszont egymás után többször is mindig ugyanoda csapott. Ilyenkor az első ütés valahogy még elviselhető volt, de amikor az ostor végén levő bőrdarab már harmadszor, negyedszer csapott le ugyanarra a helyre, égetett és szúrt és már csak nagy nyögések, és szűkölések után tudtam kimondani a csapás sorszámát. De kellett. Tudtam, hogy ki kell mondanom, mert különben nem számít az ütés, és helyette újabbat kapok, és ki tudja, meddig vernek.

Húsznál abbahagyta. Addigra a fenekem már tele lehetett vörös foltokkal, és úgy éreztem, hogy mindjárt kigyullad. Közben a vonaglások, és a nedvességem miatt a kötél is félig kicsúszott a puncimból, de nem szóltam, mert azt reméltem, hogy nem veszik észre. Meg persze így már nem is volt annyira kényelmetlen, bár az ostorcsapások mellett elég apró kellemetlenség volt, hogy a kötél dörzsölte a hüvelyfalat. Észrevették, hogy kicsúszott. Pontosabban Péter vette észre, és ezért állt meg:

– Kicsúszott a kötél. Ez így nem lesz jó. Még a végén egészen kiesik, és akkor aztán végképp rosszul jársz: a kötél is megbaszott, meg még a fenekedre is százat kapsz.

Verésből már ez a húsz is sok volt, és az ötven ütést még valahogy el tudtam képzelni, de a száz rettenetesen soknak tűnt. Azt nem bírtam volna ki. Gyorsan lenyúltam a kötélhez, és visszatoltam, amennyire lehetett.

– Így már jobb. – mondta Péter, miközben az ostor végét húzogatta a fenekemen, és a combom belsején. Éreztem, hogy az ostorral arrébb löki a kötelet. – De nem az igazi. Megint kicsúszhat, és egy kicsit útban is van a lelógó vége. Állj fel! Segítünk neked, hogy ne csússzon ki többet.

Nem tudtam, hogy mit akar tenni, de valahogy az volt az érzésem, hogy nem sok jót. De nem volt mit tennem, tudtam, hogy akkor járok a legjobban, ha szót fogadok. Felálltam. Zsuzsa mögém állt, megfogta a kezeimet, és felhúzta a tarkóm mögé, és ott szorosan fogta, hogy Pétert, aki közben az asztal elé, elém állt ne tudjam akadályozni.

– Tovább már nem kell számolnod. – mondta, és egy gömbpecket nyomott a számba – És ha kérdezünk, bólogatni tudsz.

A gömbpecekhez kétoldalt szíj tartozott, amelyet a tarkómon a hajam alatt rögzítettek, hogy ne tudjam kiköpni a pecket. Ezután fogott két kisméretű iratszorító csipeszt. Olyan fekete fajtát, amelyiknek két kivehető fogója van, amelyekkel nyithatók, és nagyon erősen tudnak szorítani. Fogta az egyiket, és nyitva a mellbimbómhoz illesztette. Ha nincs a számban a szájpecek, hangosan ordítottam volna. Az a csipesz rettenetesen erős, ha felrakja a mellbimbómra, úgy összeszorítja, hogy biztosan még véraláfutásos is lesz, talán még ki is serken a vér.

Nem rakta fel. Egy ideig otthagyta nyitva tartva, aztán elmosolyodott, és letett az asztalra a másik mellé. Most egy vékony, hosszú bőrszíjat vett fel, és a lábam között rákötötte a puncimból kilógó kötélre a szíj közepénél. A bőrszíj két végét előrehozta, és a két mellem közé illesztette, egy pillanatig gondolkodott, aztán megkötötte a nyakam mögött. Intett, és Zsuzsa visszanyomott az asztalra. Valamit matattak, és éreztem, hogy a vastag kötél elkezd hátrafele feszíteni.

– Tudod, útban van ez a kötél. – mondta Péter, aki közben mögém ment. – A végére rákötünk egy olyan szíjat, mint amilyen a nyakadban van, és te majd tartod, hogy ne lógjon.

Egyszer csak Zsuzsa elengedte a kezemet, és rám szólt, hogy fogjam az asztalt. Péter megfogta a hajamat, és hátrahúzta a fejemet annyira, hogy homorítanom kellett, a kis bőrszíj végét pedig hozzákötözte a hajamhoz, de annyira szorosan, és rövidre kötve, hogy nem bírtam nem homorítani, és még így is nagyon húzta a hajamat. Ha egy kicsit még jobban homorítottam, akkor már elviselhető volt a haj feszülése is, meg az is, ahogy a kötél a hüvelyemet feszítette, de ekkor meg az elöl lévő bőrszíj becsúszott a nagyajkak és kisajkak közötti vékony, érzékeny résbe, és nagyon vágott. Folyamatosan vonaglottam, hol előre, hol hátra attól függően, hogy hogyan reméltem egy kis könnyebbséget. Egy dologra határozottan emlékszem, hogy fogtam az asztal lábát, nem mertem elengedni. Egy ideig hagyták, hogy vonagoljak. Ennek az lett a hatása, hogy a vékony bőrszíj kidörzsölte a kisajkakat, és egyre jobban fájtak, így egy idő után megpróbáltam nyugton maradni, bár elég kényelmetlen volt, mert szinte minden izmomat meg kellett feszítenem.

– Azt hiszem, folytathatom a büntetést. – mondta Péter – Igaz, Geordina? – kérdezte.

Nem mertem nem bólogatni. A következő ütés nem a fenekemre jött, hanem a combom belső részére. Most értettem meg, hogy miért mondta azt Péter, hogy a kötél lelógó vége útban van. Ezen a részen sokkal érzékenyebb a bőr, és minden egyes ütés sokkal jobban fáj, mint az ember fenekén. Akkorát ordítottam a szájpecekbe, hogy azt hittem kirepül a tartószíjak ellenére.

– Igen. – mondta Péter – Ezt vártam. Lesz ez még sokkal rosszabb is. – és ismét megütött.

Minden egyes ütés, hol bal, hol meg jobboldalra ment, de volt olyan is, amikor egymásután ötöt is ugyanoda ütött, hogy még jobban fájjon. Annyira intenzív volt a fájdalom, hogy a kisajkaknál a szíjak dörzsölését, vagy azt, hogy a kötél feszít, már nem is éreztem. Úgy vonaglottam miden egyes ütésre, hogy majdnem felborult az asztal velem együtt. Nem is tudom, hogy hogyan jutottunk el az ötvenig, vagy, hogy eljutottunk-e. Egyszer csak vége lett az ütéseknek. Zsuzsa megint leguggolt elém:

– Most megtanultad, hogy mi jár a buta kis picsáknak. Remélem többet nem leszel buta kis picsa. Legalábbis, ha közénk akarsz jönni bulizni. Akarsz?

Megráztam a fejemet, hogy nem akarok.

– Szóval nem akarsz. Nem vagyunk elég jó társaság neked.

– Pedig hétvégén állati jó buli lesz. – tette hozzá Hilda. Közben eloldoztak, kikötötték a szíjakat is, és a kötél végét is kihúzták a puncimból.

– Öltözz fel. – dobta oda a ruhámat Péter. Felöltöztem.

– Most elmehetsz. – mondta Zsuzsa – De szívesen látunk máskor is. Csak jól kell viselkedned. Ne szólj közbe. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy az életben közénk nem jössz. Ha még holnap is így gondolod, akkor valóban nem is érdemes jönnöd. De ha mégsem, akkor igen. Most fel lettél avatva, ez nem túl kellemes. De láttam rajtad, hogy egy kicsit élvezed. Legalábbis felizgultál. Ha legközelebb eljössz megbeszéljük előre, hogy mit csinálunk, és ha azt betartod, akkor nem lesz rossz. Akkor csak olyasmit fogunk csinálni, amibe előre belegyezel. Persze egy kis meglepetésre mindig számíthatsz. Ez benne a lényeg. Mindenkinek megvannak a határai, hogy mi az, ami még jólesik, és amit elvisel. Most nagyon túlmentünk ezen a határon, . Tudom. Ez csak azért kellett, hogy lásd: nagyon sok minden túl van még a te határaidon. De az igazi élvezet, amikor eljutsz a saját határaidig, és mindig egy picit túllépsz, és apránként megtanulod, hogy mi az, ami boldoggá tesz, amin igazán el tudsz évezni. Tudom, hogy most, ahogy hazamész és lefekszel maszturbálni fogsz. Arra fogsz gondolni, ami itt történt, hogy megvertünk, hogy ki voltál szolgáltatva, és ettől el fogsz évezni. Most menj, és gondolkodj el ezen.

Elmentem haza. Úgy lett, ahogy Zsuzsa mondta. Máig nem értem hogy lehetett bennem ennyi kurázsi, de hétvégén ott voltam.