Bohóckodás

A jól bevált cselhez folyamodunk, mint mindig. Robi majd feltűnően magához veszi a cigarettatárcát és már a kulisszák mögött rágyújt, pedig ott tilos a dohányzás, hogy hangsúlyozza, neki most nikotinra van szüksége, aztán a hátsó kijáraton át elhagyja a sátrat. Én a főbejárat felé sietek. Oszibá irodája előtt van még egy veszélyes szakasz, Haller Oszkár – direktor, ez áll az ajtón, ha nem futok vele össze, akkor már nyert ügyem van.
Oszibá ilyenkor siet a manézsba, ő konferálja fel az utolsó két számot. Lujzikával, a jegyszedővel kell még váltanom néhány szót, ez elengedhetetlen, ő és Józsi, aki a férje és a cirkusz mindenese, törzstagnak számítanak, nem mehetek el mellette csak úgy, szó nélkül. Pedig sietek, alig van fél óránk Robival a fináléig, azon kötelező résztvenni.
Fekete malaclopót borítottam magamra, sötét az este, szines bohócruhám mégis feltűnne a sötétség ellenére is. Csetlek – botlok a méteres cipőkben. Nagy, öles betűk hirdetik a plakáton: Robi és Robella, bohócszám, mindig nevetnem kell, ha látom, hihetetlen, én, mint bohóc.
Másfél éve bujócskázunk Robival. Íratlan szabály itt a cirkusznál, ezt is Oszibá találta ki, hogy a magánéletet szigorúan el kell különíteni a munkától. Jó vicc, Oszibának is artista volt a felesége, mégis hogy gondolja? Lehet, hogy éppen emiatt.
A lakókocsik félköréhez érek, gyorsan beugrom a háromkerekűbe, mi csak így hívjuk Robi kocsiját. Ő még nem érkezett meg, valaki feltarthatta, addig is előkészülök a mi kis együttlétünkre. Lehajítom a parókát és ujjaimmal végigszántok a hajamon. Hanyattdőlök az ágyon, ellazítom a tagjaimat és mindenféle szép dologra gondolok, az együttlétünket tervezgetem. Kezem önkéntelenül elindul a testemen. Bimbóim ágaskodnak, hasam beleremeg az érintésbe. Ágyékomat megemelem, megfeszülök, amikor ujjaim odaérkeznek. Pedig puha, finom ez a simogatás, előkészület csak, pici előjáték, amit magam örömére rendezek.
Bohócruhám egybeszabott, középen az elülső gallértól indul a cippzár, egészen le a lábak közé, majd a háti oldalon fel a nyakig. Saját találmány, csak végighúzom, máris kettényílik a ruha, nincs szükség macerás vetkőzésre – öltözködésre, arra nekünk sosincs időnk. Így a méteres cipőt se kell levetni, kicsit ugyan kényelmetlen, hogy rajtunk marad, de túl sokáig tartana a végén visszavarázsolni a lábunkra. Robinak is ilyen a ruhája, tőlem kapta ajándékba.
Ilyen alkalmakkor, mint ez a mai, nem veszünk fel fehérneműt a bohócruha alá, ettől aztán már a produkció közben kezdődik az ingerkedés, persze a közönség mit sem sejt, de mi tudjuk, mi az ábra és ettől a számunk még fergetegesebbé válik. Ma is így történt, miközben a szám végén egymás mellett, integetve hátráltunk kifelé, Robi kénytelen volt fél kezével az ágyéka elé tartani a bohóckalpagot, hogy éledező férfiassága ne tűnjön fel senkinek. Én persze ilyenkor megpróbálok még rátenni egy lapáttal, észrevétlen jeleket adni, amitől látom a szemén, alig bír már magával. Ma például hátrálás közben kifordultam egy integető fiúcska felé, miközben fenekemet Robi oldalához nyomtam alaposan, amitől majdnem felborult, a kalap vészesen megingott a kezében. Aztán amikor visszafordultam felé, peckesen kihúztam magam, hogy a vékony anyagon keresztül áttörő melleim látványával ingereljem. Távolabbról ebből mi sem látszik, de Robi vette az adást...
Hahotázva és alaposan felizgulva hagytuk el a porondot.
Robi óvatosan nyitja az ajtót és már bent is van a sötét lakókocsiban. A villanyt véletlenül se szabad felkapcsolnunk, nem csak a kollégák miatt, hanem a falubeliek kíváncsi tekintete elől is bújkálni kell. Tapogatózva közeledik, mintha semmit sem látna, pedig jócskán beszűrődik a fény, de ez is a játékhoz tartozik: rámtalál vakon, jól megtapogat, mindenem megvan – e, súgja. Csak a mellemig húztam le a cippzárt, Robinak hagyom a bontogatás lényegi részét, mint ahogy én se szeretném, ha maga nyitná a sajátját. Nincs annál izgatóbb dolog a világon, mint lassan lefelé húzni a cippzárt, feltárni izmos mellét a két kis kemény bimbulával, azonnal csókdosni kell, ízlelgetni, nyalogatni, aztán lassúsággal tovább húzni, miközben egyre több imádnivaló felület válik szabaddá... Robi persze az én cippzárammal serénykedik, meg is akad rögtön ágaskodó melleimnél, úgy kell megnoszogatnom, hogy bújjon már ki közülük, pedig legszívesebben közéjük fulladna és hát én sem bánnám, de az idő szalad... Inkább koncentráljunk a legfontosabbra, azt nem bírnánk félbehagyni... Fejét felemeli, egy mozdulattal lesodorja a parókát róla, hosszú, egyenesszálú haja össze van fogva egy hajgumival. Szájon csókol, csókja édes, mint a méz, meg egy kis arcfesték íze is van, na igen, azzal is vigyázni kell, csak egy percünk lesz a smink kiigazítására. Húzzuk tovább közösen egymás cippzárját, én elakadok, most már vigyázni kell, veszélyes vizeken járunk, de nagy önfegyelemmel túljutunk rajta, persze csak azért, hogy a ruhát a háti részén is kioldva végre nagyjából megszabaduljunk tőle, most már csak a karjaink, lábaink vannak fedve, elöl – hátul csupasz a törzsünk.
Végignyúlunk az ágyon, elkapom a legénykéjét, megmarkolom alaposan, érezze, hogy ott vagyok, megint. Eljátszogatok a fejecskével, hol elbújik, hol előtűnik újra, jó játék ez, apró nyögések bizonyítják. A legényke már bújna az odujába, ha hagynám, de nem hagyom, játékosan menekülök, játszópajtásom meg kerget a lepedőn, már amennyire a hely engedi. Végül megadom magam, engedelmesen lehanyatlok, kedvesem lehajol hozzám, mélyen, a köldököm magasságában van az ajka. Csókjaitól lúdbőrzöm, pedig fülledt meleg van kis szerelmi fészkünkben, de hát ezt most más váltja ki, nem a hideg... Lejjebb csúszik az ölem felé, miközben én vállait gyömöszölöm, fülét gyürkészem, ő megkeresi az én kis forrásomat, megmártózik benne, nem egyszer, százszor. Nekem ettől mindig elszáll a maradék eszem is, az érzékek vihara támadja meg bensőmet, száguld a vér az ereimben és semmi, de semmi mást nem akarok, mint befogadni magamba azt, ami odavaló... Tudja ezt ő is, igyekszik eleget tenni a nagy óhajnak, most már nem játékos, inkább áhítatosan készül a megvalósításra. Minden porcikánk a nagy beteljesülést sürgeti, mozdulataink mégis visszafogottak kissé, végig kell élvezni az odavezető utat is, nem csak a megérkezést. Aztán szánk újra összetapad és nyelvünk legnemesebb testrészeinkhez hasonló táncot jár, fergetegest, a sóhajtások és nyögések szítják a vérünket, más régiókba jutunk, egyszerre, mi ketten... Nem lehet ezt kibírni!
Nagy nehezen magunkhoz térünk, forgatjuk a fejünket az óra könyörtelen világító számlapja felé, van még nyolc perc... Robi bohóc elhelyezkedik a kebleim között, puszi ide meg oda is, aztán kis sóhajtással megnyugszik, lehunyja szemét, élvezi a közelséget, a nyugalmat. Karja erőtlenül fekszik testemen, ujjai meg – megsimítják combom belső oldalát. Egyik lábát birtoklón átveti az enyémen, hatalmas cipője lelóg az ágyról, parókája valahol a földön hever. Hanyatt fekszem, nézem a mennyezet vibráló fényeit, szememet félig lehunyva adom át magam a pihenésnek én is. Kedvesem teste félig beborít, ez jó, ez a nehéz férfitest, így maradnék örökre...
riasztja fel meghitt együttlétünket. Mindig beállítom azt a gonosz vekkert, amikor együtt vagyunk, a mi életünket ez fogja tönkretenni, morgok, de kötelességtudóan már kászálódunk is ki az ágyból... Néhány rántás, cippzárak fel! Tükör és persze elemlámpa, hogy a smink, paróka is rendben legyen. Most már teljesen magunknál vagyunk, jókat vigyorgunk a kapkodáson, keresgélésen, azért néhány simogatásra, csókra még van idő, tudom, hogy Robi készen állna a következő menetre, magam sem érzem másképp! Magunkra kapjuk a malaclopót, elférünk alatta ketten is, nyomás a sátorhoz, idehallatszik a tapsvihar, közeledik a finálé ideje...
"Belli, várj... Oszibá szólt, ma nem mi vezetjük fel a többieket... Majd jelzek, mikor indulunk, maradj középen... " – súgja a fülembe és elcsattog a hátsó bejárat felé...
Úgy teszek ahogy mondja, volt már ilyen máskor is, hogy menet közben módosítottak a felálláson. Bízom az én Robimban, egy szemvillantásból is megértem, mit akar..., hová álljak, mit csináljak, összeszokott páros vagyunk mi a porondon... is. Felharsan az induló, a kollégák kétoldalról masíroznak befelé a manézsba, én meg csak ácsorgok ott középen, az összehúzott függöny mögött. El – elkapok egy – egy huncut pillantást, mi folyik itt? Nincs idő a töprengésre, Robi megjelenik, megfogja a kezemet és a szétnyíló függöny mögül bevezet a porond közepére, a dob veszettül pereg, én nem értek semmit... Jó nagyokat lépünk, már csak megszokásból is integetünk a közönségnek, hajladozunk, zsebemből szórom a cukorkát, ahogy mindig szoktam, a gyerekek visítoznak az örömtől, mindenki tapsol, a zenekar húzza...
Aztán Robi megálljt parancsol egy kézmozdulattal, én persze azonnal lecövekelek, pont középen. Robi maga felé fordít, féltérdre ereszkedik előttem és megfogja a kezemet. Arca a festék ellenére is komoly, sőt ünnepélyes, a kollégák szeme gyanúsan fényesedik...
És akkor ott, azon a helyen, amit legjobban szeretek a világon, a legkedvesebb kollégák, a lovak, majmok, elefántok, között hangzik el az a néhány szó, amit mindenkinek hallania kell egyszer az életben..., hogy "drága Belli, ugye a feleségem leszel? ", aztán ujjamra húzza a legszebb gyűrűt, amit valaha láttam... Zúg a taps, a közönség nem érti a szavakat, de érti a lényeget... Mindenki magasba hajigálja a kalapját, meg ami még a kezébe kerül, Oszibá keblére ölel bennünket, a többiek is majd' feldöntenek, előkerül néhány üveg ...
Szóval így esett... És aznap este, az ünnepség után először nem kellett bujkálnunk, egymást átölelve sétáltunk a kis háromkerekűhöz, immáron mindenki tudtával és helyeslésével...