Alkalmi élvezet

Sehol senki körülöttem, csak a felszolgáló hölgy manikűrözgeti magát a pult mögött. Hétfőn, kora délután ki is járna erre, késő őszi napon? Messziről hallom, jön valami vonat, hmm, ez még nem lehet az enyém, de azért kihörpintem a narancslé utolsó cseppjeit, hátha mégis. Persze hogy nem! Ez onnan jött, ahová én megyek.

Tovább gyönyörködnék az őszi színekben, de cipőkopogást hallok. Nem nézek fel, nem kell. Érzem, hogy felém tart, érzem, hogy csakis férfi lehet, mert túl határozottak léptei. Csak a szemem sarkából figyelem, tudván, hogy a napernyő árnyéka, most bújtató barátom. Ahhh, csak egy dzsigoló állapítom meg magamban. Nem érdekelnek, rászállhat a szöszire a pult mögött, én már itt sem leszek 10 perc múlva. Pedig most éppen kapható lennék egy kis szerelemre. Léptei üteme is arra utal, majd elsétál mellettem, de egy homályos hang megelőzi az utolsó koppanást.
– Leülhetek?
Kérdi a hang. De milyen hang? Az a hang! Bársonyos, rekedtes, homályos. Miért pont ide, gondolom, ráncolom szemöldököm, és még a szemedbe is nézek, mielőtt visszakérdezem, "miért pont ide"?

Nem így történt. A szemeit kerestem, de nem találtam. A roppant mély gödrökből csak az ici – pici rés utalt arra, hogy ember néz rám, valami fekete csillogás, hogy szemei is léteznek. Nagy orrú, álla megnyúlva, a bajusz szinte groteszkül pödörve a mosolygós ajkak felett. Hang nem jött ki a torkomon. A kisasszonynak még egyet, és nekem is ugyanazt, ha lennél oly kedves? Susogta a szöszinek. Ugye nem sietsz! Fordult hozzám. Egy óra múlva jön a következő vonat és én is, azzal mennék vissza Pestre. Csak jöttem leellenőrizni a bungalót. Addig sétálhatnánk egyet, somolygott a bajusza alatt. Rendben, mosolyogtam vissza. És rögtön el is csodálkoztam saját válaszomon. Felnevetett azon az erőtlen hangon és én is kacagtam egyet, inkább csak, mert furcsa figurának tartottam. De valahogy már meg is bocsátottam a külsőségeket, mert sokkal több áradt belőle. A pénzt már nyújtotta is, ahogy a narancslé az asztalhoz ért, jelezve, gyorsabban, a hangosbemondó elnyomta szavait, de a keze beszélt most.

Már a síneket elhagytuk, beszélgettünk, nevettünk, s néha a szeme fehérje is ki – kivillant abból a fekete csillogásból.