David és Daniel 20. rész - Egy különleges délután a medenceparton

Másnap délután, egy ragyogó és tiszta késő tavaszi vasárnapon, az egyik gigantikus állami középiskola parkolójában vártam, hogy Daniel befejezze a felvételi vizsgáját. Puffogott és duzzogott, hogy hajnalban kellett felkelnie, hogy újraírjon egy tesztet, amelyre alapvetően semmi szüksége nem volt, csupán a tesztre való gyakorlás kettőnk titkos kapcsolatának fedezésére szolgált. Az anyja hajthatatlan volt, Adam pedig próbálta magába fojtani a vigyort és mellőzni a lebuktató pillantásokat, miközben az öccse, körme szakadtáig próbálkozott meggyőzni anyját, hogy erre semmi szüksége.
Azon a reggelen korán indultunk Danielék házából, és most először az én autómmal mentünk. Túlságosan belehajszolta magát saját szerencsétlensége következményeibe, így nem tanúsított ellenállást, amikor felajánlottam, hogy vezetek.
Az időt, míg ő a tesztet írta, a parkolóban töltöttem azzal, hogy a jövő heti döntőre készültem és rádiót hallgattam. Ellentétben a tinédzserekkel, akik ebben az időben is a hangos és őrült zenei ízlésükről voltak híresek, én most a baseball közvetítést részesítettem előnyben.
Meglepetés: a stréber élvezi a közrádió adását. De ennek köszönhetően, legalább ki tudtam ejteni Izrael miniszterelnökének nevét. Kétlem, hogy az osztálytársaim többsége képes lett volna rá.
A kocka forma téglaépületből szivárogni kezdtek az emberek. Eleinte egy-kettőben, aztán ahogy közeledett a vizsga két órájának vége, egyre sűrűbben kezdték elhagyni az épületet a diákok. Kiszálltam a kocsimból, lazán nekidőltem a motorháztetőnek, és vártam, hogy Daniel megjelenjen. Túl sok időt töltött bent, de amint kilépett az ajtón, azonnal felém sétált. Bosszús tekintete gyorsan széles mosolyra derült, amikor közelebb ért.
– Szóval, hogy ment?   – próbáltam annyira komolyan feltenni a kérdést, amennyire csak tudtam, anélkül, hogy a helyzet élére világítottam volna rá. Ugyanis én tényleg támogattam tudományos törekvését, de azonosultam érzésével a feladat felesleges mivoltát illetően.
– Jobban a vártnál. –  mondta, amikor néhány lépésre volt tőlem. – Talán jobb pontszámot kapok. Gondolom, a jó tanárom miatt...  
Bár több tucat diák és szüleik kóboroltak a körülöttünk lévő parkolóban, Daniel nem törődött velük.