Haputah fáraó sírja

Teveháton érkeztek meg, a térkép által kijelölt helyszínre, a Nílus mentén, Kairótól délre. Dr. Sullivan kartográfus precíz munkájának hála egy kisebb, mindössze egy hektáros területre le tudták szűkíteni a keresési helyszínt. A professzor, amint megtalálták a koordinátákat, kitűzte a számítások, és a korabeli feljegyzések alapján megkapott, százszor száz méteres négyzet négy sarkát.
– Azért ez még így is elhúzódhat, akár hónapokra is – nézett végig a végtelen sivatag apró kis elkerített szegletén Dr. Curvesmith, a régész társaság vezetője, és a küldetés ötletadó atyja. Az ő fején is, akárcsak a többieknek, kockás arab kendő volt autentikusan felkötve. Bár a tucatnyi férfiból álló társaság nagy része teljes egészében fehérbőrű, brit régész volt, most kaftánban, teveháton ülve mégis úgy néztek ki, mint egy csapat beduin. Habár az egyikük, Zari, valójában is az volt.
– Ha szerencsénk van, néhány hét alatt is végezhetünk – vizslatta Sullivan is a helyszínt csípőre tett kézzel, elsőként leszállva a tevéjéről – ha nem boldogulunk, még mindig lehet hozatni nagyobb munkagépeket is.

1930-at írunk, és a régész legenda, Dr. John Curvesmith egy tucat emberével újabb felfedezőútjára indult, többek között jóbarátjával, a már említett kartográfus Dr. Sullivan és az egyiptológia szakos történész, Dr. Harper társaságában. Illetve velük tartott még Zari, a helyi beduin, aki maga is rajongott a történelem iránt, és megvolt a kellő tudása is ahhoz, hogy helyi lakosként a régészek segítségére legyen. A régészeknek, akik nem mást érkeztek Egyiptomba felkutatni, mint Haputah fáraó elfeledett sírját.

A feljegyzések szerint, halála után Haputah számára is épült piramis több ezer éve, akárcsak a többi fáraónak. Noha az övé nem lehetett annyira monumentális, mint a Gízai gúlák, lévén, hogy a számára felhúzott emlékmű a modern korra szőrén-szálán eltűnt, az utolsó kődarabig. Bár rejtély, hogy hová tűnhetett el egy piramis, az egykori helyszínét szerencsére még időben feljegyezték, és vélhetően a föld alatti sírkamra még ott rejtőzködik, valahol a homoktenger alatt. Csak ki kell ásni.

Érkezésük után négy nappal Curvesmith a sátorban végezte a számításait, és próbálta azoknak a pontoknak a kizárásával az esélyeiket latolgatni, amiket már megvizsgáltak. Az volt a gond, hogy egy ekkora területen túl sok helyen lehet a kripta bejárata, főleg, hogy az építmény nagy része olyan mélyen lehet, ahova nem lehet csak úgy szúrópróbaszerűen leásni. Számukra sokkal kedvezőbb lenne, ha csak a kis méretű, de a felszínhez sokkal közelebb fekvő bejárati kamrát találnák meg. Az majd már levezeti őket a mélyre ásott kriptához.

– Megvan! – tört be hozzá váratlanul Ms. Celeste Vale, aki gyakornokként volt jelen köztük, az ásatáson. A szintén egyiptológia szakos hallgatónak már csak egy disszertációt kellett írnia a doktori címe megszerzéséhez. Nőként mindez már önmagában is nagyon ritka volt, de az még inkább, hogy John Curvesmith arra is engedélyt adott neki, hogy velük tartson Egyiptomba. Ezt elérve Celeste biztos lehetett benne, hogy nőként az évtized legjobb disszertációját adhatja be majd erről a kiküldetésről, feltéve persze, ha sikerrel zárul.
– Mi van meg?! – emelte fel a fejét szigorúan a vezető régész. Sötét szemű, átható tekintetű férfi volt, sűrű szemöldökkel, és markáns állvonallal.
– A sírkamra bejárata, mi más? – ragadtata el magát egy pillanatra Celeste, majd érzékelve a férfi szúrós tekintetét, visszavett az izgatottságából. – Elnézést. Szóval találtunk egy feltételezhetően mészkőből épített falazatot a homok alatt, ami arra enged következtetni, hogy nem lehet messze tőle a kripta bejárata sem.
– Nem hiszem el! – horkant fel Curvesmith – Mégis hogyan? És ki találta meg?
– Egyszerű, mechanikus szondázással, és én magam voltam a szerencsés – húzta ki magát büszkén Celeste. A kékszemű, bongyor szőke hajú hölgy széles karimájú, szafari kalapot hordott. Egy színében a homokba olvadó vászoninget viselt hozzá, aminek lenge gombolása kissé etikátlanul némi betekintést engedett a dekoltázsához. John kissé el is merengett rajta, miközben hallgatta a nő elbűvölő hangját. A szeme aztán lejjebb vándorolt a széles bőrövre, az olajzöld nadrágra, és a hosszúszárú bőr csizmára. Még ezeket a férfias ruhákat is egészen nőiessé varázsolták ennek a földöntúli teremtésnek a kecses vonalai... – Figyel rám, professzor?
– Hogyne! – kapott észbe John – Szóval azt akarja mondani, hogy négy nap alatt leszúrt a homokba néhány helyen egy vas cölöpöt, és rábukkant egy alig pár négyzetméteres földalatti építményre ezen a hatalmas területen? Tudja, hogy ennek annyi esélye lenne, mint egy ötös találatnak a lottón?
– Ígérem, ahogy hazaérünk, veszek egy szelvényt. És igaza van. Úgy tűnik, nyertünk a régészek lottósorsolásán.

John Curvesmith és csapata azonnal összegyűltek megnézni, mit talált a doktorandusz nő, egymaga.
– A ménkűbe, John! – kocogtatta valamihez a homok alatt a vas karót a történész professzor Dr. Harper. – Ez itt tényleg valami falazat!

Nekiálltak kiásni, és aznap késő délután meg is pillantották az első darab mészkőtéglát, amit kötésben, sorban követett a többi, hozzá hasonló.
– Meg kell találnunk rajta a bejáratot! – tapogatta a követ izgatottan a vezető régész – ássatok tovább a fal mentén! – mutatott a falsík nyugati folytatása felé, de Celeste, a gyakornok nő közbeszólt.
– Elnézést a tiszteletlenségemért, de én a másik irányba indulnék el. A legtöbb piramisnak a keleti oldalon találták meg a bejáratát.
– Igaza van! – érkezett a háta mögül Dr. Sullivan megerősítő hangja. Johnnak egy pillanatnyi gőgös, felfuvalkodott szünet után el kellett fogadnia a nő javaslatát.

Két napig, felváltva hat-hat férfi ásta tovább a homokot a fal mentén, keleti irányban. Harmadnap ebédidőre eljutottak az építmény sarkához. Ezen a ponton a sírkamrának a szerkezete dél felé fordult, ami azt jelentette, hogy az északi után most megtalálták a keleti falat is. Ez azért volt fontos, mert jó eséllyel innen nyílik a kripta bejárata.
– Az jó, hogy megvan a fal – tette le a lapátot Sullivan – de még a felénél sem vagyunk annak, hogy végigássuk. Ilyen piszok melegben – panaszkodott a férfi Johnnak, aki szemlézni érkezett déltájban, oldalán a csinos gyakornokkal, aki egészen addig szorgosan jegyzetelt. Sullivan jelentését hallgatva azonban elindult a homokdűnék felé.
– Nézzük meg itt! – dobbantott Celeste Vale egy látszólag véletlenül kiválasztott pontra.
– Miért pont ott? – nézett rá értetlenül John.
– Nem tudom... női megérzés.
– Rendben – csettintett egyet a vezető régész, megadva magát a laza gondolkodásmódnak. Bizonyára a fiúk is jobban érzik majd a haladást, ha több, kisebb ponton ásnak le – szóval hallottátok, emberek! Itt ássatok tovább, ahol Vale kisasszony mutatja!
– Úgy lesz – intett Sullivan – de csak ebéd után!
– Fogadni is merne rá, hogy ott lesz a bejárat? – kérdezte John kicsivel később, négyszemközt maradva a fiatal gyakornok hölggyel.
– Igen! Szeretek játszani – csillantak fel az égszínkék szemek – de vigyázzon... tegnapelőtt láthatta, hogy Fortuna istenasszony az én oldalamon áll.
– Kezdők szerencséje. Mivel nem tudhatjuk, milyen hosszú a fal, így lehetetlen megsaccolni a közepét. Feltéve, hogy egyáltalán a közepén van a bejárat. De ha az én véleményemet kérdezi, szerintem túl közel tippelt a sarokhoz.
– Majd kiderül...
– Na és mit gondol, Miss Vale? Mi legyen a fogadás tétje?
– Ha ott van a bejárat, ahol mutattam, akkor megengedi, hogy én is bemenjek magukkal. Ezáltal a disszertációm, és vele együtt a nevem is bekerül a felfedezés hivatalos publikációjába.
– Egy női név a régészeti tanulmányon? Ez meglehetősen nevetséges lenne, nem gondolja? Nem is venne többé komolyan engem a szakma. Ahogy magát sem.
– Szerintem pedig egy ilyen elismert és jóhírű kutató, mint maga – tette a férfi mellkasára lágyan a tenyerét – fel tudná kelteni a világ figyelmét arra, hogy a nők is tehetnek elismerésre méltó felfedezéseket.
– Ezt még átgondolom... és mondja... mit kapok én, ha mégsem lesz ott a bejárat?

Celeste erre a kérdésre olyan választ súgott a fülébe, hogy John Curvesmith azonnal elfogadta a nő minden feltételét, és azonnal megkötötte vele a fogadást. Amint kezetfogtak, a férfi megérezte a hölgy kezének lágy tapintását, és a gondolatai messze röppentek, a fogadás tétjén fantáziálva. Csak ott ne legyen még az az istenverte bejárat...!

Miután a hölgy odébbállt, Zari, a helyi lakos érkezett a férfi mellé, beszélgetési szándékát jelezve. A régészprofesszor szemei ekkor még mindig a távolodva ringó csípőre voltak rátapadva, csak a beduin férfi szavai tudták őt kizökkenteni.
– Nem szabad lemenni a sírkamrába, Jóuram! – mondta Zari, egy kis akcentust leszámítva kifogástalan nyelvtudással.
– Hogy érted ezt...? Hiszen épp ezért jöttünk.
– Nagyon veszélyes megbolygatni egy fáraó földi örökségét! Borzasztó átok sújthat le arra, aki megteszi. A mi népünk ezért hagyja érintetlenül ezeket az épületeket, már évezredek óta.
– Ezek csak dajkamesék! – kacagott fel Dr. Curvesmith.
– Mint a fáraó átka? – lépett oda hozzájuk Sullivan, meghallva, hogy miről van szó.
– A Tutanhamon sír körüli botrányra gondolsz? Te elhiszed a sajtónak ezt a hírverését?
– Én is csak a tényekre tudok támaszkodni – magyarázta Sullivan – a tény pedig az, hogy amióta nyolc évvel ezelőtt kinyitották azt a kriptát, azóta különböző okokból kifolyólag szinte mindenki meghalt, aki jelen volt az ásatáson.
– A halál szárnya meglegyinti azt, aki megzavarja a fáraó álmát – idézte Zari fejből a feliratot, amit nyolc éve Tutanhamon sírjának a bejárata fölött találtak.
– Pontosan. Az első halott épp Lord Carnarvon volt, a feltárás vezetője, alig egy évvel később. Őt pedig szép lassan követték a többiek.
– Én ismertem a gróf urat személyesen is – érvelt Dr. Curvesmith – valójában már régóta betegeskedett, amikor idejött Egyiptomba. Csupán az újságírók, és a műemlékvédők terjesztették el, hogy később egy skorpió marta meg.
– Érzem a gonosz jelenlétét! – szólt közbe újra Zari, de John csak legyintett rá.
– Hagyjatok már békén ezekkel a sületlenségekkel! Inkább nézzük meg, hogy találtak-e már valamit a fiúk!

Abban a pillanatban, amint ők hárman odaértek az ásatáshoz, az egyik dolgozó férfi az ásójával egy épp egy nagy halom homokot fordított le a mészkövekről, aminek hatására az alatta lévő homokréteg elkezdett befolyni, látszólag a falba. Ekkor bukkant fel a mélyedés is a kőtéglák között, ami minden kétséget kizáróan a bejárat lehetett. Éppen azon a ponton, ahol Celeste korábban megjósolta azt.

Ugrott a fogadás – sóhajtott magában Curvesmith, de ez nem szegte sokáig a kedvét, mert eszébe jutott mindaz az elismerés is, amiben ezért a felfedezéséért részesülni fog. Viszont nem felejtette el azt sem, hogy mit ígért a szőke, kékszemű nőnek, ha bejön a tippje.

– Hat ember jön le közülünk – szólt hangosan, mindenkihez – Harper, Sullivan, Smith, Conrad... és úgy döntöttem, hogy Vale kisasszony is velünk tart.
– . és ki a hatodik ember?
– Nagyon vicces, Harper...

Zari eléjük ugrott.
– Nem mehetnek le! – fejezte ki aggodalmát a beduin. – A felirat! Ott! – mutatott a bejárat fölé, ahol az áthidaló kőbe hieroglifák voltak belevésve, akárcsak Tutanhamon sírjánál.
– Mit ír?
– Nem jöhetsz ki innen ugyanúgy, ahogy beléptél – Zari fordítását döbbent csend nyugtázta.
– Leszarom! – horkant fel John, megtörve a sivatag vészjósló némaságát, majd nagy lendülettel elindult a sötét nyílás felé. – Harper! Sullivan! Ha hírnevet és elismerést akartok magatoknak, kövessetek!

Mind a hatan, egymást követve léptek be a vészjósló felirat alatti nyíláson keresztül. Zari addig odakint tüzet rakott, és egyedül őrizte a kripta bejáratát, amíg a társaság másik fele visszavonult a sátrakhoz.
– Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét a beduin.

A bejárat után – ahogy azt előre sejtették is – egy hosszú lépcsősor vezetett egy teljes emelettel lejjebb. Azonban arról, hogy ez után mi fog következni, már fogalmuk sem volt. Leérve a hosszú lépcsőn, egy még hosszabb folyosón találták magukat, ahol jobbra és balra is több elágazás nyílt, egymás után.
– Ez egy tetves labirintus? – visszhangzottak Harper szavai.
– Következő a terv – avatta be őket a gondolatmenetébe Curvesmith – mindegy, hogy melyik irányba, de végig együtt megyünk. Ne maradjon le senki! Sullivan! Te fogod zárni a sort. Nálad vannak a fáklyák a hátizsákban. Minden kereszteződés előtt tegyél egy égő fáklyát a jobb oldalra. Ismétlem; a jobb oldalra! Így fogunk haladni, és akkor nem tévedünk el, mert visszafelé csak a bal kezünk felőli fáklyákat kell követnünk. Ez egy régi bányász módszer.

John vezetésével elindultak a sötét folyosók mentén. Ő világította meg az utat előttük. Sullivan pedig szorgalmasan tüzögette a kövek közti résekbe a fáklyatartókat, kivilágítva azokat a részeket, ahol már jártak. Találomra rótták az egymásba nyíló folyosókat, először balra, aztán jobbra, aztán megint balra, mégegyszer balra, végül jobbra. Az utolsó folyosó végén fényt láttak maguk előtt.
– Mi világíthat ott elöl?
– Kiderítjük.

Egy olyan merőleges járatba értek ki végül, ahol már a saját fáklyáik borították fénybe a mészkőfalakat.
– Picsába – káromkodta el magát John.
– Erre azért lehetett számítani egy labirintusban – jegyezte meg Harper.
– Nem az a baj. A fáklyák... Sullivan!!
– Igen?
– Egyetlen dolgod volt, Sullivan! Hogy lehet az, hogy nemzetközi díjat kaptál a térképeidre, de nem tudod, hogy melyik a jobb kezed? – nézett végig a régész a hosszú folyosó falai mentén össze-vissza, mindkét oldalra kihelyezett fénypontokon.
– Nem értem...! Biztos vagyok benne, hogy a kizárólag a jobb oldalra helyeztem minden egyes fáklyát!
– Akkor mi történt? Időközben valaki utánunk jött, és átrendezte?!
– Az sem kizárt...
– Nagyszerű. Ezek szerint eltévedtünk. Az egyetlen megoldás, ha kettéválunk, és elindulunk a folyosón mindkét irányba. Én Vale kisasszonnyal és Dr. Harperrel jobbra megyek. Sullivan, ti menjetek balra! Az egyik csapat meg fogja találni a bejáratot, a másik pedig ugyanitt fog még egyszer kilyukadni. Útközben pedig korrigáljátok a fáklyákat! Ugyanebben a kereszteződésben találkozunk – állította bele a döngölt földbe a kis kézi ásóját Curvesmith, megjelölve mindenki számára a találkozási pontot.

Szétváltak, és John, illetve Harper, a csapat legcsinosabb tagjával hármasban elindultak jobbra, a többiek pedig balra tartottak.

A folyosó hosszú volt. Nagyon hosszú. Sokkal hosszabb, mint amire John emlékezett. De mivel a fáklyák sora nem ért véget, ezért töretlenül követték őket tovább.
– Idefelé is ilyen sokat jöttünk? – törte meg a csendet Celeste.
– Nem tudom... talán – tagadta le John, hogy neki is furcsa ez a nagy távolság egy irányba.
– Hallottátok ezt?? – kapta fel a fejét váratlanul Dr. Harper, megtorpanva a menetelésben. John és Celeste értetlenül néztek rá.
– Mit hallottál?
– Ez a zizegés... Még mindig hallom. Ti nem halljátok? – forgott körbe ijedten a történész professzor, a kezében lévő fáklyával keresve a hang forrását.
– Jól vagy, Harper?
– Szkarabeuszok! – kiáltott fel, a lába elé pillantva. – Rengeteg szkarabeusz bogár!
– Harper, nincs semmi a padlón...
– Jönnek! Folyamatosan csak jönnek! Ne! Felmásznak rám...! John!! John, segíts!
– Nincs rajtad semmi! – forgatták körbe Celeste-tel a férfit, de semmiféle bogarat nem láttak a testén. John csak remélte, hogy ez nem valami rossz tréfa a mókamester történész részéről. Bár ilyen meggyőző alakítást még ő sem tudna bemutatni.
– Áu! Ezek harapnak is!!
– Celeste! – kiáltotta John a nőnek – Valami nincs rendben vele. Azonnal ki kell vinnünk őt!
– Jó, de merre? Azt sem tudom, hogy egyáltalán a kijárat felé tartunk-e, vagy csak egyre jobban távolodunk attól?
– Nem tudom. Gyere, Harper! Fussunk! – rángatta a történész kabátját, de a kétségbeesett férfi már térddel a földre rogyott.
– Már a bőröm alatt vannak!! Szétrágnak belülről! – zokogott Harper, már-már hisztérikusan. – Áááháháháhhh de fáj...! – Dr. Harper ekkor kirántotta a kését.
– Ne!! – ordított rá John, amikor a férfi az inget felhúzva a hasán, saját magából készült kimetszeni a fantom bogarakat. A vezető régész a kéztőcsontjával rávágott a szenvedő barátja csuklójára, mire az elejtette a kést, amivel az imént saját magában készült kárt tenni.

John Curvesmith ledobta magáról a hátizsákot, és egy injekciós tűt keresett elő, amit a kezébe vett. Combjaival közrefogta és bal kezével leszorította a földön fetrengő férfi fejét. Az előre bekészített fecskendő tartalmát a szabad kezével belenyomta a nyaki ütőerébe.

Ennek eredményeképp a történész még néhány kínnal teli másodperc után megkönnyebbülten elernyedt.
– Megölte?? – tette a kezét a szája elé Celeste.
– Remélem, nem – rakta el a tűt John – csak kapott egy szép kis adag morfiumot, ami lenyugtatta. Most viszont nagyon gyorsan meg kellene találnunk a kijáratot.

A régész a hátára kapta az eszméletlen bajtársát, és így haladtak tovább a folyosón. Ezután a levegő mintha valahogy tisztábbá változott volna körülöttük. Mintha valami sötét aura oldódott volna fel a környezetükben, ami egész idáig rájuk telepedett. A kijárat lépcsője, és a nap fénye felülről most megjelent előttük a következő elágazásban.

John átadta a morfiumtól bódult Harper professzort, a tűz mellett strázsáló Zarinak. Azt javasolta neki, hogy kötözze meg őt jó erősen, mielőtt magához tér, mert nem tudni, hogy milyen állapotban lesz, amikor felébred. Ezután John és Celeste visszaereszkedtek a labirintusba vezető, hosszú lépcsőn, hogy megkeressék a többieket.

– Milyen bátor tett volt ez magától...! – bókolt a nő, amint elkezdték kettesben róni a labirintus már kivilágított részeit.
– Az ösztöneimre hagyatkoztam, tudja? A protokoll nem igazán ír arról, hogy mi a teendő, amikor egy régésztársunk húsevő szkarabeuszokat hallucinál.
– Nekem nincsenek ilyen jó ösztöneim. Ha maga nincs itt, én még mindig csak letaglózva állnék, azt sem tudva, mi tévő legyek.
– Magának inkább a megérzései jók. Nemdebár?
– Valahogy úgy... Most például azt súgják a megérzéseim, hogy jobban örült volna, ha nincs ott a sírkamra bejárata, ahol mondtam, hogy lesz.
– Kegyed tévedhetetlen – sandított John oldalra a nőre, aki elkapta a tekintetét, és egy bájos mosollyal viszonozta – de legalább magának teljesül a vágya. Nem sok nő neve jelenhet meg egy tudományos publikációban. Mondjuk nyugodtabb lennék, ha addig legalább a doktorit letenné.
– Le fogom, ne féljen. Azzal a disszertációval, amit erről írok... biztosan.

Már csak két kanyarra voltak a találkozóponttól, ahova John nemrég leszúrta az ásóját.
– Nézze a fáklyákat! – torpant meg egy ponton a régész. A nagy izgalomban egész idáig eszébe sem jutott, hogy a fáklyákat a falon a jobb oldalra rendezze, de most elnézve őket ráeszmélt, hogy nincs is rá szükség. – A nyakamat tenném rá, hogy ezek itt az imént még össze-vissza voltak kihelyezve.
– John...
– Most pedig szépen rendezve vannak a jobb oldalon... Talán Sullivan időközben elért egészen idáig, és korrigálta a malőrjét...?
– John...!
– De hisz alig néhány percet töltöttünk a felszínen... hogy lett volna ideje...?
– John!!
– Mi az?

A szőke, bongyor hajú nő ijedt arccal, félig berogyasztott lábakkal állt, háttal a falnak dőlve. Mindkét kezét a combjai közé szorította, mint akit sürgősen hív a természet.
– Mi lelte magát...?
– John... jöjjön közelebb – sóhajtozta kétségbeesetten, szinte könnybe lábadt szemekkel, miközben az alkarját kényszeredetten az öléhez dörzsölgette.
– Celeste... minden rendben? – lépett oda hozzá Curvesmith. Ekkor Miss Vale egyik keze, mint a támadó kígyó, úgy fonta körül a férfi nyakát, és húzta egészen közel magához.
– Bocsánatot kérek... tudja, maga nagyon szimpatikus férfi számomra, de nem épp így akartam a tudtára adni. Nem bírom irányítani a tetteimet – mondta, miközben az arcuk már csak egy fél araszra volt egymástól.
– Nyugodjon meg, kisasszony, itt vagyok. Vigyázok magára, nem lesz semmi baj – simogatta meg lágyan a kerek arcocskáját.
– Ahh! – nyögött fel a fiatal nő, összeszorított szemekkel – Ne mondjon ilyeneket, ezzel csak ront a helyzeten...!
– Milyen helyzeten? Kérem... mondja el, mit érez!

Celeste Vale nem bírta tovább türtőztetni magát, és kivette a másik kezét is a combjai szorításából. Középső és gyűrűs ujját az ágyékához nyomta, az olivazöld vászonnadrág anyagát masszírozta kívülről a legérzékenyebb testrészéhez.
– Csillapíthatatlan vágyat érzek. Szexuális vágyat... Maga iránt! – vetette rá magát szájjal John ajkaira, aki tanácstalanul bár, de fogadta a csókot. Képtelen lett volna saját maga elől is titkolni, hogy a kezdetektől fogva hatással volt rá a doktorandusz hölgy. Nem tudhatta, hogy ez az érzés vajon az ő részéről is valódi-e, vagy tényleg valami földöntúli erő mozgolódik eközött a falak között, ami előidézi nála ezt a vágytól való remegést. Utolsó, jottányi erejével próbált meg mégiscsak úriember maradni.
– Azt hiszem, bölcsebb lenne most összeszednünk a maradék emberemet, és itt hagyni ezt az elátkozott helyet... ígérem, ha odakint is ugyanezt fogja érezni irántam... mindent megkap, amit csak akar... a sátramban...
– Nem... John...! Már túl késő... Úgy érzem, ha most azonnal nem leszünk egymásé... én... én... meghalok! – dörzsölte magát egyre vadabbul odalent, mert képtelen volt rá, hogy megálljt parancsoljon a kezének. A másik keze eközben elindult a saját mellkasa felé, és a formás kebleit kezdte el féktelenül markolászni, a rojtos kis blúza alatt.

Ezúttal John kezdeményezte a csókot, és a nyelve szinte rögtön összeért a kéjsóvár nő ficánkoló nyelvével. Úgy érezte, hogy ő sem bírja tovább visszafogni az érzelmeit. Ha valóban a nő élete forog kockán, nem tétovázhat tovább.

Önfeledten, egymást felváltva a falhoz préselve hemperegtek tovább a folyosón. Letérve az útról, a mohó és féktelen csókok közepette befordultak az egyik, kivilágítatlan, sötét folyosóra. Annak köszönhetően, hogy jóformán nem is látták már egymást, a többi érzékszervük még inkább kihegyeződött. John orra megtelt a nő vadító illatával, és érezte, ahogy a hosszú ujjak karmokként túrnak bele a hajába, a tarkójánál. Hallotta a kiéhezett sóhajokat, amiket Celeste nem tudott magában tartani. A nő ajkai olyan édesek voltak, hogy nem bírt velük betelni.

Celeste mohón ugrott fel a védelmezője ölébe, és az inas, fekete szőrű alkarok átfonódtak a formás popsija alatt, könnyedén megtartva a pihe súlyát. Olyan biztonságban érezte magát a férfival, mint még soha senkivel azelőtt. Már nem félt többé a gyötrő vágytól sem, ami oly hirtelen tört rá, csak ki akarta élvezni minden egyes percét, amíg tart.
– Szerelmes vagyok magába, John...!
– Drága Celeste... én is ugyanezt érzem! Kérem... legyen most az enyém!
– A magáé vagyok, John... a magáé!!

Eközben három férfi, azaz a csapat másik fele a földbe szúrt ásót körbeülve várakoztak a megbeszélt helyen. Megtették újra ugyanazt a hurkot, aminek a végén egyszer már kilyukadtak ezen a ponton. Így már számukra is egyértelmű volt, hogy a kijárat arrafelé van, amerre John-ék indultak. Hármójuk közül ketten már kezdtek türelmetlenek lenni.
– Már rég vissza kellett volna térniük. Mióta ülünk itt? Fél órája?
– Amondó vagyok, hogy menjünk utánuk!
– Így van! Mi van, ha bajuk esett? Ugyanazon az úton haladunk, még véletlenül sem tudnánk elkerülni egymást.
– Várjatok még egy kicsit – nyugtatta a társait Sullivan, miközben szénceruzával egy üres pergamenre vonalakat húzott – előbb felrajzolom a térképre azt, amit már ismerünk.

Tőlük nem sokkal távolabb, az érzelmes adok-kapok szakadatlan maradt, a kivilágítatlan folyosón. Celeste a férfi kigombolt ingjén keresztül nyúlt be a mellkasához, a sűrű szőrrel borított bőrfelületén keresztül ott simogatva őt, ahol csak érte. John ledobta magáról a felsőrészt, és a nő blúzát kezdte el lehámozni róla. Nem láthatta, csak a keze tapintásával érezhette a feszes kis halmokat és a hegyes mellbimbókat, amik azután szabadultak ki a melltartó fogságából, hogy Celeste is mindent ledobott magáról. A ruhaneműket maguk után szétszórtan hátrahagyva haladtak egyre beljebb a sötétben, a folyosó vége felé.

Nem tudhatták, de a járat egy zsákutcában végződött. Nem is érdekelte őket különösképp, annyira a másik hatása alatt voltak mind a ketten. Mire az utat lezáró falhoz érkeztek, már anyaszült meztelenül dörgölőztek egymáshoz, miközben nyelveik a szájukban szüntelen, vad harcot vívtak egymással.

A folyosót elzáró fal, ahogy ránehezedtek, szinte azonnal megmozdult Celeste háta mögött. Lassan fordult ki a tengelyéből, ahogy az egymást habzsoló szerelmesek öntudatlanul benyomták azt. Szó szerint átestek a titkos ajtón, és anélkül, hogy mindebből bármit is észrevettek volna, a padlón fekve folytatták a túlfűtött turbékolást. John ekkorra már hihetetlenül megmerevedett hímtagja egyre vészesebben mozgott fel-alá, Celeste kincseskamrájának a szájánál. Talán csak másodpercekre voltak attól, hogy a nő alfele magába szippantsa a férfit.

Megrészegülve a szerelemtől nem is észlelhették a környezetüket, pedig józanul igencsak elcsodálkoztak volna a földalatti termen, amibe valami különleges módon természetes napfény jutott be. Nem volt teljes odabent a világosság, inkább amolyan szürke félhomály derengett. Ahhoz viszont elegendő volt, hogy kirajzolja a középen helyet foglaló, a teret szigorú tekintéllyel uraló, aranyozott szarkofágot.

Ellentétben a labirintus komor járataival, ebben a teremben különböző emberek és maszkos istenek alakjait festették végig a falakra, hieroglifákkal kiegészítve, mind a négy oldalon. Előttük pedig fényes szobrok, díszes, faragott bútorok és valószínűleg kincseket rejtő ládák sorakoztak körben a sírkamrában.

John és Celeste azonban még mindig túlságosan el voltak foglalva egymással ahhoz, hogy mindebből bármit is észrevegyenek. Meztelen testük egymáshoz tapadt az izzadságtól, amit a felhevült szervezetük termelt. A padlóról feltápászkodva is, még mindig egymás száját falták. A férfi újból az ölébe vette, és feldobta a nőt a szarkofágra, a terem közepén lévő kis emelvényen. Celeste vadító szemekkel nézett rá, kék szemei szinte lángoltak a vágytól, hogy John végre beléhatoljon. Nem is kellett több a férfinak. Szétnyitotta a hosszú combokat, amik között már várta őt a nő epekedően pulzáló szeméremteste. John a kezébe vette duzzadt erezetű kéjdorongját, ami csaknem kidurranásig feszült a lábai között, annyira vágyott a nő intim részébe. Óvatosan nekinyomta a bejárathoz, ami olyan nedvessé ázott a hosszú előjáték alatt, hogy könnyedén fogadta magába a várva várt vendéget.

Celeste a háta mögött támaszkodva, félig fekvő pozícióban ült. Lábait szétnyitva emelte fel, a szarkofág szélére. Mellei ütemesen ringatóztak, ahogy John a csípőjével diktálta maguknak a tempót. Nyakát hátravetve, arccal a plafon felé, lehunyt szemmel sóhajtozott. Párja, a feszes farizommal rendelkező régész az emelvényen állva döngette őt, kezével a nő fenekét szorítva, szemeivel pedig rátapadva a táncoló keblekre.
– John... mondd, hogy kívánsz!
– Kívánlak, Celeste!
– Mondd, hogy szeretsz!
– Szeretlek! Szívem mélyéből szeretlek!
– Ah... John... olyan jól mozogsz... én... mindjárt...

... és akkor megremegett alattuk a föld. Nem csak a gyönyör miatt érezték így, hanem valóban mozogni kezdett a talaj a lábuk alatt. A falak mészkőtéglái összecsikorogtak egymáson, ijesztő hangot hallatva. Rogyadozni kezdett felettük az épület, por hullt le a plafonról. Ahelyett azonban, hogy a szerelmesek pánikba estek volna, csak még nagyobb lett rajtuk az eufória. John egészen ráhajolt Celeste érzékien puha bőrére. A nő felült, és a férfi fejére hajtotta a fejét, miközben megtörtént az egyesülés pillanata. Egyszerre törtek fel belőlük az élvezet hangjai, ahogy John az utolsó lökést mélyen bent tartotta Celeste hüvelyében, aki ennek hatására heves izomrángások kíséretében ért fel, vele együtt a csúcsra.

A hangos robajok közepette a sírkamra bejáratában három emberi alak tűnt fel. Fáklyával igyekeztek keresztülvilágítani az egyre növekvő porfelhőn. A lehulló törmelékeket kerülgetve próbáltak minél közelebb jutni a terem közepén álló szarkofághoz. Tudták, hogy csupán perceik vannak hátra, amíg az egész építmény rájuk nem omlik.
– Itt van! Megtaláltam! – kiáltott hátra a többieknek Sullivan – Gyertek, gyorsan! Segítsetek!

Mivel látták, hogy nincs magánál, ezért hárman felemelték a teljesen mezítelen férfit, és a kijárat felé indultak vele.
– Celeste! – eszmélt fel John, látva, hogy mi történik körülötte – Neeee!! Celeste!!
– Ki kell mennünk az épületből, John! Mindjárt ránk omlik az egész!!
– Nem! Vissza kell mennünk érte!! – üvöltötte a félkómás régész, a fiúk vállain fekve, amikor már a folyosókon tartottak. – Nem hagyhatjuk itt!

Megpróbált lekászálódni a többiekről, akik azon voltak, hogy mielőbb kimenekítsék. A heves kapálózás miatt nem volt más választásuk, mint lerakni őt. Egyszerűbb, ha tud jönni a saját lábán. Csakhogy John nem a kijárat felé indult, hanem visszafordult a kripta felé, hogy megmentse a szerelmét, aki még mindig hasonló bódult állapotban lehetett, mint amiben ő volt, amikor a társai rátaláltak. Sullivan nem nézhette tétlenül, hogy kollégája, és egyben legjobb barátja a vesztébe rohan. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felemelte a kézi ásót, amit még John hozott le magával, és egy jól irányzott suhintással fejbe kólintotta a férfit.

John megszédült az ütéstől, amit a saját ásója mért rá. Nem volt ez olyan elegáns módja az elkábításnak, mint a morfium injekció, de végülis hatásosnak bizonyult. A férfi szeme előtt minden elsötétült. Az utolsó dolog, amit látott, egy kedvesen mosolygó nő kék szeme, és bongyor, szőke haja volt.

*

Amikor magához tért, már minden csendes volt körülötte. Csak néhány férfi beszédjének a moraját hallotta maga körül, és a tűz megnyugtató pattogását. Kinyitotta a szemét. Már alkonyodott. A tábortűz mellett feküdt, ahol Zari figyelt rá.
– Felébredt! – szólt a beduin a többiekhez. Mellettük volt még Harper is, aki még kissé kómás volt a morfiumtól, de annyira már képben volt, hogy ő is aggódjon a kis híján a kriptában maradt kalandorért.
– John! Hogy érzed magad...?
– Miss Vale! Hol van Miss Vale?? – esett újból pánikba a régész, mire a többi embere is köré gyűlt. Sullivan térdelt le elé, meggyötört arccal. John tudta, hogy most következik a rossz hír. Megdermesztette a hideg veríték, a szavai elapadtak.
– Kiről beszélsz, John? – tette fel a kérdést Sullivan, amire Dr. Curvesmith egyáltalán nem számított.
– Hogyhogy kiről? Miss Celeste Vale-ről! Ugye őt is sikerült kimenteni a kriptából?
– Volt lent egy nő a kriptában? Nem értem... – ráncolta a szemöldökét a kartográfus.
– De hisz velünk jött le! A doktorandusz hölgy. Szőke, kék szemű... nem emlékszel? Hatan mentünk le a sírkamrához. Te, Harper, Smith, Conrad, én és Vale kisasszony.
– Öten mentünk le, John...
– Nem... hazugság!
– John... kérlek, csillapodj! – nyugtatta őt Sullivan, amint látta, hogy a férfi kezd kiakadni – ha nem maradsz nyugton, kénytelen leszek leszedálni téged – mutatta a kezében a morfiummal teli fecskendőt. John ezt látva igyekezett megőrizni a hidegvérét.
– Sullivan... azt akarod mondani, hogy nincs, és nem is volt itt a táborban egy Miss Celeste Vale nevű hölgy, aki történész diplomát készül tenni, és a disszertációjához jött velünk anyagot gyűjteni?
– Nem, John... egytől egyig férfiak vagyunk csak itt.
– Mutasd a vonatjegyeket?
– Hogy?
– A vonatjegyeket!!

Sullivan eltűnt a sátrában, és egy bőr kézipoggyásszal érkezett vissza. Az oldalzsebéből előhúzta a tizenegy vonatjegyet, amivel Alexandriából Kairóba érkeztek, és átadta a férfinak, aki végiglapozta őket. Celeste Vale vonatjegye azonban nem volt köztük.
– Lehetetlen... hiszen emlékszem rá, hogy ő is a vonaton ült... tényleg senki más nem emlékszik rá rajtam kívül?!

Senki sem válaszolt a kérdésre, csak némán, szánakozva nézték őt mindnyájan.
– A megtört elme – szakította félbe a kellemetlen csendet Zari – képes olyan embereket is láttatni velünk, akik valójában nem léteznek. Képes a végletekig elhitetni velünk azt, ami nem valós.
– Ez nem lehet... – suttogta maga elé John, karjaival összekulcsolva a lábait.
– Gyere, John... jobb lesz, ha most lepihensz. Azt hiszem, elég volt mára az izgalmakból – karolt a hóna alá Sullivan, és bekísérte az ágyába a barátját.
– Haputah fáraó átka – suttogta Zari, amikor a többiek már John nélkül ültek vissza a tűz köré. Addigra beesteledett, és már csak a lángok világították meg a férfiak arcát.
– Szerinted Johnt tényleg elátkozták?
– Léteznek olyan ősi mágiák – magyarázta a beduin – amik nem csak az adott pillanatban tévesztik meg az elmét, hanem visszamenőleg is.
– Szóval... John úgy emlékszik vissza, mintha ez a nő mindig is itt lett volna velünk?
– Minden jel erre mutat.
– Hihetetlen...
– Reméljük, holnapra jobban lesz.

Másnap reggel John borzasztó hangulatban ébredt. A legrosszabb másnaposság is lófütty volt ahhoz képest, amit akkor érzett. Emlékezett mindenre. Celeste Vale kisasszonyra, kettőjük fogadására... a csodálatos, szinte már földöntúli egyesülésükre a kriptában...

Kisétált a sátor elé. Szerencsére senki nem volt még kint az ásatási területen, ezért zavartalanul sétálhatott el a sírkamra bejáratáig. A nyílás, ahol tegnap a társaival beléptek, most teljesen be volt omolva, be sem lehetett látni a törmelékektől. A bejárat feletti áthidaló gerenda is félig lefordulva, átlósan esett rá a leomlott kövekre. “Nem jöhetsz ki innen ugyanúgy, ahogy beléptél” – emlékezett vissza Zari szavaira, amikor lefordította nekik a hieroglifákat. És valóban; mindezek után John Curvesmith sosem lehet már ugyanaz az ember, aki addig volt. Azt az élményt ugyanis, amit odalent a kriptában élt át – ha látomás volt, ha nem – azt sosem fogja elfeledni.

*

A feltárást vezető régész még aznap meghozta a döntését, miszerint berekesztik a kutatómunkát. A felszólítására az emberei visszatemették a bejárati kamra falait a homokdűnék alá. John Curvesmith ezután mindenkinek megtiltotta, hogy bármilyen feljegyzést is hazavigyenek onnan, majd a tábortűz köré állva rituálisan elégettek minden térképet és jegyzetet, amit a küldetés alatt készítettek, beleértve azt is, aminek a segítségével idetaláltak.
– Valóban jobb, ha nem háborgatjuk a fáraó nyugalmát – summázta a gondolatait Curvesmith – és ha rajtunk múlik, akkor a jövőben sem fogja senki megtalálni ezt a sírkamrát, és ez így is lesz rendjén.

***

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett. Ha van kedved, írd meg hozzászólásban! Véleményt és építő kritikát is szívesen fogadok.