Egyszerű szavak

– Gyerünk, Rose. A tanárod vár rád!
Lehajtottam a fejemet, a kezébe kapaszkodtam.

– Rose – sóhajtott fel ingerülten a Mami. Letérdelt a poros kövezetre, és előrehajolt, hogy a szemembe nézhessen.
– Megbeszéltük ezt, Rose. Tudom, hogy hiányzik a régi iskolád, de ez egy szép új iskola érted? Nézd a boldog kisfiúkat és kislányokat. Gyerünk, szerelmem, nagyszerű lesz!
A fejemet rázva temettem az arcomat a nyakába.

– Első nap? – Hallottam, ahogy egy másik nő megkérdezte a mamát.
– Első nap itt, igen – válaszolta anyám sóhajtva.
– Melyik osztályba jár?
– Az első évben azt hiszem Mrs. Jacksonnal.
– Ó, az én Leámat is ő tanítja. Lea? El tudod kísérni a... – Kérdőn nézett rám aztán anyura.
– Rose – mondta anyám.
– Lea, magaddal viszed Rose-t az órára? Ez az első napja, és egy kicsit aggódik.
– Igen, mami! – Mondta egy kedves kis hang.
Félénk, bizonytalan pillantást vetettem a vékony, szőke lányra, aki megfogta a kezemet. Gyöngy fogsorát kivillantva rám mosolygott.

– Gyere velem, Rosie – Mondta.
– Lea vagyok. Megmutatom, hol van a póni rajzkönyv!
A könnyeket és a félénkséget elfelejtve követtem őt, még csak el sem búcsúztam anyámtól.
Így ismertem meg Leát.

Az idő telt, csak telt.

A tanév vége felé Lea anyja már azzal viccelődött, hogy akár be is rendezhetne egy szobát nekem a házukban. Az anyám nevetve válaszolta, hogy ő is megtehetné ugyanezt. Anyáink olyan közel kerültek egymáshoz, mintha testvérek lettek volna. Lea anyja, – vagy, ahogy én hívtam Sarah mama, – bevezette anyámat (vagy Jane Mamit-t, ahogy Lea hívta) a teniszbe és a túrázásba, míg anyukám bevezette Sarah mamát a könyvklubjába és a Pimm's kertészet finomságaiba.. Apáink ugyanahhoz a krikettklubhoz, majd ugyanahhoz a hokiklubhoz csatlakoztak, és hamarosan együtt mentek fiús hétvégékre, hogy focit nézzenek a haverokkal.
Így kezdődtek gyermekkorom csodálatos aranyévei.
Az élet idilli volt. Az iskola még a legrosszabb helyzetekben is egészen csodálatos volt, és a jobbik felemmel az oldalamon vitorláztunk át a tizenegyedik osztály záróvizsgáján.
Nem volt kérdés, hogy ugyanabba a középiskolába járjunk. Szerintem ez a szüleinkben sem merült fel.
Nekünk biztosan nem jutott eszünkbe.

Az idő telt, csak telt.