Vadító vonások végzetes varázsa

A kicsi, vidéki színház puritán öltözőjében a Krisztusi korba lépett férfi az asztalra borulva próbálta pótolni az álmatlan éjszaka elégtelen pihenését. A kényelmetlen testhelyzet ellenére, fekhely hiányában nagyon vonzónak tűnt a karjára hajtani borzas homlokát. Nem csak a csupasz felkarjának kellemes melegét érezte, de megnyugtatónak tűnt a póz is, mint ha strucc lenne, és homokba dughatná minden gondja elől a fejét. Viszonylag nyugodt volt, mivel a telefonján elővigyázatosan beállította az ébresztést, hogy előadás előtt egy órával nekiláthasson az előkészületeknek. Próbált nem törődni a kommersz berendezés csöppet sem otthonos szegénységével, az asztalba karcolt, korábbi vendégek által otthagyott jelölésekkel. A csukott ajtó gondoskodott a zavartalanságról, a nagyméretű táskája biztonságban hevert a földön a széke közelében, és az ablaktalan helységbe a lekapcsolt lámpák mellett az ajtó alatt beszivárgó fény sem zavarhatta meg a megrebbenő szemhéjain keresztül. Az álomvilág volt az egyetlen hely, ahová bármikor szívesen visszavonult, ha tehette. Ott visszaforgathatta az idő kerekét, megoldást találhatott a békétlenségére, és amíg aludt, semmi sem fájdította a szívét. A gondolatai két lány körül forogtak folyamatosan, hiába is akart teljesen más dolgokra koncentrálni. Minden gondolatába bekerült előbb Barbi, az a lány, aki az utolsó volt a kalandjai között, aztán Henriett, aki megalázta és kidobatta egy kávézóból úgy, hogy a mai napig sem tudta meg a képtelen vádak valódi okát.
A sors kegyetlen volt, nem engedte a férfit álomba merülni, csak lebegtette azon a szűk mezsgyén, amelyen hol érzékelte a valóságot, hol a gondolataiba némi fantasztikum keveredett. Néha már azt kívánta, bárcsak szólalna meg a telefon ébresztője, és szabadulna az egyre idegesítőbben telő percek nyomasztó egyhangúságából. Az ajtó hirtelen kinyílt, és valaki felkapcsolta a világítást. A férfi kissé morcosan emelte fel a fejét, mint ha nem is törődne a hívatlan látogatóval. Előbb hunyorogva belenézett a tűkörbe, és megállapította magáról, hogy milyen mosott szar színben pislog saját magára, csak aztán fordította a tekintetét az ajtóban álló alakra. Csak egy felsőtestet látott, de az is egyfajta rémületet okozott első pillantásra. Egy nő állt ott, egyik keze a kilincsen ragadt, a másik kezében gurulós bőrönd fogantyúját tartotta. A férfi megrettent. Henriett csodás mosolyát vélte felfedezni, azét a pincérnőét, aki világosan megmondta legutóbbi találkozásukkor, hogy az életben nem akarja többé látni. Az ijedelem azonban alábbhagyott, amikor a szemei kezdtek hozzászokni az erős fényhez, és a hasonlóság ellenére megtalálta az apró különbségeket a két nő között.
– Szia Gábor! – lepődött meg a nő – Te már itt vagy? Azt hittem, a többiekkel együtt jössz majd! – adott hangot a csodálkozásának egy régi ismerős könnyedségével, de rögtön lendületet is vett, behúzta a méretes bőröndöt az öltözőbe, és ugyanilyen határozott mozdulattal zárta is maga mögött az ajtót. A férfi egy pillanatra ledöbbent. Szóvá akarta tenni a kopogtatás hiányát, de belátta, hogy az ismeretlen nő nem tudhatta, hogy ő már ott kuksol a sötétben. Egy díva! Egy igazi díva! A gyönyörű nő, merthogy rendkívüli volt a maga ötvennek saccolt életkorával, lazán keresett egy tágasabb helyet a padlón és ledöntötte a bőröndjét, mint ha ő is öltözködni szeretne, és nem is várna választ a férfitól.
– Szia. – nyögte ki Gábor, aki legeltette hosszan a szemét ahelyett, hogy értelmes mondatot nyögött volna ki magából, aztán mégis csak megemberelte magát – A többiek majd Pestről jönnek, én Pécsről egyedül érkeztem. – válaszolt elgondolkodva, miközben fénysebességre kapcsoltak a gondolatai.
– Ja, gondolhattam volna! Ha tudom, hogy már itt vagy, korábban jövök. – fordult felé a nő, akinek a vonásai a mesebeli hercegnőre, Pocahontasra emlékeztették a fiatal színészt, akárcsak annak idején Henriett, a pincérnő.
– Bocsáss meg! Rövidzár, vagy nem is tudom, mi van velem, de nem tudom, ki vagy! – húzta fel a férfi a szemöldökét, miközben végigelemezte a nő szexi megjelenését. – Színésznő vagy te is? Hogy lehet, hogy nem ismerlek? – Már-már ő maga is tisztában volt azzal, milyen kéjsóvár tekintettel bámulhatja meg az ismeretlent. A nő vigyora elégedett szórakozásra utalt, meglátszott rajta az a bájos élvezet, amit a megjelenésével okozott.
– Nem, olyan sokra nem vittem, Gáborka. Az öltöztetőd vagyok, a sminkesed és fodrászod. – rázta meg a nő mosolyogva a fejét, majd a bőröndjére pillantott, mint ha kérdései lennének a folytatást illetően.
– Nem is kértem öltöztetőt, sem fodrászt, sem senkit! – értetlenkedett a férfi, mint aki kételkedik a saját cselekedeteiben, de abban a pillanatban valami kellemes megérzés kerítette a hatalmába, elkezdett örülni a szexi társaságnak. A viszonylag magas nő vékonyka alakját kitűnően kihangsúlyozta a hosszú ujjú, nagyon ünnepélyes kisestélyi, még a nem létező dekoltázs varázsa sem hiányzott. A derékig érő, hibátlanul egyenesre vasalt, fekete haja kiválóan illeszkedett a hasonló színű, átlósan ezüst csíkokkal kiemelt csipkeruhához, a frizura fényes csillogása pedig az egekig emelte a méltóságteljes eleganciát. A nagyon sötét haj eleve a színész gyengéje volt, így nem érte meglepetésként, hogy egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai. Elég volt a dekoratív hölgy ruhája alatt combközéptől lefelé végignézni, hogy a fekete, enyhén átlátszó harisnyába rejtett lábak érintését megkívánja. A nő vékonysága ellenére a magassarkú bokacipő elképesztően formásra varázsolta a vádlikat. A férfi elismerően felkapta a fejét, hogy az arcot is alaposan megszemlélhesse. A fehér arcbőr elégedett várakozást tükrözött, a sötétpiros ajkak remek kontrasztot biztosítottak a kissé gyászosnak ható, sötét, de ugyanakkor nagyon is megkapó öltözékhez. Gábor szívébe belemarkolt ismét a Henriettre utaló hasonlatosság, de annyi inger érte egyetlen perc alatt, hogy ezt az érzést el tudta engedni nagyon hamar. Előbb csak a jázminillat kellemességébe kapaszkodott az érdeklődése, aztán megmosolyogta, hogy a mesebeli Jázmin hercegnő jut eszébe, aki egy kicsit azért hasonlított Pocahontashoz.
– Nem baj, ha nem akartál, már itt vagyok, és segítek! – tárta szét a karját a nő ellentmondást nem tűrően, mint akinek kötelessége lenne pátyolgatni a színészt.
– Valaki megkért rá? – lepődött meg Gábor, de élvezte a nő szemében bujkáló, hamiskás csillogást.
– Nem, nem kért senki. Magamtól jöttem. Rád fér egy kis törődés! – lépett közelebb az ismeretlen hölgy, és végigsimított a borostás férfiarcon, majd beletúrt a kócos frizurába. Gábornak eszébe nem jutott tiltakozni. Egy kissé elmélázott azon, hogy valóban nyúzott lehet az ábrázata. Jó érzéssel fogadta a szándékot, de még kellemesebbnek hatott a finom, meleg ujjak érintése az arcán.
– Először is vágok egy kicsit a hajadból, utána megborotvállak. – mérte fel a helyzetet a nő sziklaszilárd magabiztossággal.
– Szükség van rá? – mosolyodott el a színész, mikor nagyon jól tudta, hogy a tényleg ráfér már egy kis ráncfelvarrás.
– Tudhatnád már, ha azt akarod, a lányok bugyikat dobáljanak a színpadra, nem elég csak jól játszanod! – nevetgélt a nő, majd elfordult, és nyújtott lábakkal lehajolva kinyitotta a bőröndjét. Volt valami erotikus felhangja ennek a mozdulatnak, ami nem kerülhette el Gábor figyelmét. A felhúzódó ruha rejtekéből szembetűnő hosszú combok tanulmányozása mellett megpróbálta a ruha feszülésén keresztül megállapítani a bugyi alakját. Maga sem értette, miért nyel akkora nagyot, és még kevésbé értette, hogyan kerül hozzá ez a kihívó megjelenésű, és feltétlen kedvességgel megáldott látogató. Egy rajongó volna? Abból nem akad túl sok. Akkor miért van ott?
A nő egy nagy törölközővel és egy samponos flakonnal fordult vissza hozzá. Vagy nem zavarta, hogy az imént még a bájait fitogtatta a férfi előtt, vagy szándékosan mutatott valami elképesztően szexit magából. Ezt a dilemmát nem volt könnyű megoldani.
– Ez a kedvenc samponom, ezt direkt hoztam. – vigyorgott a nő ellenállhatatlanul, majd Gábor kezébe nyomta mindkettőt – Menj, zuhanyozz le és moss hajat, én addig előkészülők.
– Talán, ha elárulnád a neved, szót is fogadnék! – állt fel a férfi a székből, és egészen közelről a nő arcába mosolygott. Lerakott mindent a kezéből, majd látványosan kibújt az ingéből. Rettentő módon élvezte a nő megvillanó szemeinek kíváncsi, lefelé irányuló pillantását, de még annál is kedvesebb volt számára a váratlanul jött flörtölési lehetőség.
– Szimonetta. Vagy csak egyszerűen Szimi, a nagy izgalomban teljesen elfelejtettem bemutatkozni! – kapott a nő a homlokához, miközben az ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak. A férfi pedig szinte érezte a nő melegségét, holott hiába volt egészen közel, egymást nem is érintették.
– Jól van, Szimi! Valamiért úgy érzem, már azt is tudod, milyen frizurát fogsz nekem vágni. De tudom, hogy jó lesz, ezért örülök, hogy itt vagy. – indult Gábor a mosdósarok felé teljesen elfelejtve a korábbi fáradtságot.
– Jó lesz, ígérem! – bámulta meg Szimonetta hátulról a férfit, aki hirtelen megfordulva még elkapta a nő kalandozó tekintetét.

Gábor egy szál törölközőben már a székben ült, amit a nő hátrébb húzott az asztaltól, hogy körbe tudja munka közben járni. Az olló csattogott, a fésű időnként megakadt a férfi hajában. Gábor még mindig azon töprengett, hogyan került oda Szimonetta, és miért ez a nagy segítőkészség. A lehulló hajszálaktól védő takaró alatt kényelmesen összekulcsolta az ujjait, és csodálattal bámulta a serénykedő nőt a tűkörben, aki hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel tett tanúbizonyságot a gyakorlottságáról. Igen, szemrevaló és csinos volt Szimonetta minden porcikája, de a színész csak az arcát kutatta. A szépség megérintette, és megint előkerültek a régi, Plátói szerelem emlékeiből Henriett arcának hasonlóságai. A lány, akire régebben annyira vágyott, szinte az ikertestvére lehetett volna Szimonettának. A fekete haj is csak a festés miatt volt olyan mélyen csillogó, gyárilag valószínűleg Szimi is csak sötétbarna. Talán a kora, ami legjobban elütött. Látszott rajta némileg az idő, a szeme sarkában ott voltak már a szarkalábak, a nyakán az apró redők, hiába is igyekezett kozmetikusként eltüntetni. A szeme viszont szinte teljesen ugyanaz, lehetetlenül élénken csillogó, őzikebarna zöldes árnyalatokkal, és játékos, ugyanolyan különleges, mint Henriettnek. Az orra is. A homloka, a gesztusai, mind, mind a lányra emlékeztették, arra a lányra, akire haragudnia kellett volna a kávéházi affér miatt, de valamiért mégsem befolyásolták ilyen érzelmek.
– Ügyes vagy! – szólalt meg végre a férfi, pedig annyira nem is a saját hajával foglalkozott, mint a nő szépségének tanulmányozásával. Tudta, hogy Szimonetta, ha nem is néz a szemébe, érzi az ő kíváncsi tekintetét.
– Köszi! Mindjárt kész is lesz a séród. Nem akartam sokat vágni, ha nem tetszik, még tudunk variálni. – felelt a nő anélkül, hogy a szemébe nézett volna a tükrön keresztül.
– Izgalmas nő vagy, tudod? – akart bókolni Gábor. Egyre jobban vonzotta a nő, aki korban talán az anyja is lehetett volna. Nagyon régen kerülte már a kalandokat, most mégis úgy érezte, át tudna azon a bizonyos mélyponton lépni, ami eddig nem engedte kibontakozni egyetlen kapcsolatban sem. Megint Henriett jutott eszébe. Mély és tiszta szerelem volt az a vágy, hogy minél többet láthassa azt a lány a kávézóban? Vele is gyáva volt, nem mert hozzá közeledni. Igaz, a lány sem adott sok bíztatást hozzá, sőt, talán elkívánta a pokolba is, ahogy néha sértődötten a szemébe nézett. Egyébként is volt valakije Henriettnek, így eleve halott ötlet volt vonzódni valakihez, mikor az semmi jóval nem kecsegtetett. De épp ez volt benne a gyönyörű, az érzelem megléte, és mégsem volt kötelező lépni a lány felé. Nem tette volna meg soha, ezzel nagyon is eltökélten tisztában volt. De ez a nő most teljesen felborítja a korábbi gondolkodásmódját, és valósággal megőrjíti, annyira vonzó és szép. Igaz, Henriett fiatalabb, még szebb, még dögösebbek a domborulatai, de ő már úgy sem lehet az övé, egyébként sem volt rá valódi esélye Barbi felejthetetlen, bántó emlékével a tudatában.
– Hogy érted az izgalmast? Izgató, vagy érdekes? – lepte meg a kérdés, és megállapította, hogy a nő egész arca felragyog.
– Módfelett izgató, de egyben rendkívül érdekes, ha nem haragszol meg érte. – vágta ki magát a férfi.
– Haragudni egy bókért! Dehogy. Minden nőnek jól esik, ha megdicsérik. – villantotta meg Szimonetta a leggyönyörűbb mosolyát, majd kikapta a férfi nyakából a takarót, és távolabb állt, hogy ellenőrizze a munkája gyümölcsét. Gábor meztelen felsőteste megborzongott kicsit, de nem volt ideje elmélkedni a légkör forróságán, mert a nő borotvapamacsot ragadott, és terpeszben a combjai közé véve a férfi térdeit, valósággal kalodába zárta a színészt. Gábor mozdulni sem tudott. Való igaz, így fért Szimonetta legjobban az arcához, de ez a meglepően merész póz sokkal forróbbá változtatta a hangulatot.
– A rajongóm vagy? Ha igen, akkor te vagy az egyetlen! – kémlelte a színész a nő folyamatosan mosolygó vonásait. Igent várt, de már semmiben nem volt biztos.
– Figyelj Gábor! Attól, hogy te csendesen teszed a dolgod, és nem vagy elég harsány ahhoz, hogy tömegek számára felhívd magadra a figyelmet, még szeretnek és tisztelnek az emberek. Értékelik a munkádat, ahogyan én is. – pamacsolta be Szimonetta vastagon a férfi száját, majd megállt a keze a levegőben, csak a barna szemei beszéltek, szinte beleverték a színész tudatába az elismerést, de volt ott még valami más is, amit a férfi érzékelt.
– Van valakid? – bukott ki az első gondolat Gábor borotvahabos ajkai közül.
– Nincs senkim, csak két bátyám, két fiam, és néhány barátnőm. Már csak a kalandoknak élek, sajnos egyedül, de nem tervezek hosszú távú kapcsolatot. Jól érzem magam így. – rebbentek meg a nő esztétikusan festett szemhéjai, hogy a férfi szinte beleremegett a melegségükbe. Azonnal megszólalt benne a vészcsengő, hogy túl messzire merészkedett. Máskor kerülte az ilyen beszélgetéseket, most mégis a szépség és báj csapdájába sétált anélkül, hogy bármit is tett volna érte. De hiába a gondolat, ha már túl messzire ment, a megfoghatatlan érzelmek ledöntötték a korlátait. Mindent egy lapra akart feltenni, és ehhez nagyban hozzájárult Henriett vonásainak hihetetlen hasonlósága. Ráadásul a válaszból bizonyságot is nyert, hogy a lány a hasomlóság ellenére nem áll Szimonettával semmilyen kapcsolatban. Lesz, ami lesz alapon eldöntötte, hogy megpróbál udvarolni.
– Magányos vagy, Szimi? Egy ilyen szép nő nem lehet magányos! – mondta, ami elsőre eszébe jutott.
– Nem, egyáltalán nem vagyok magányos! Vannak barátaim, rengeteg ismerősöm, céljaim. Miért lennék magányos? – válaszolt a nő kedvesen, és Gábor ebből azt feltételezte, hogy valamit lehet, hogy félreértett. Új irányt kellett keresni Szimonettához.
– Mond csak, drága Szimonetta! Nem ismersz véletlenül a városban olyan nőt, akivel eltölthetném az éjszakámat? Aki elég szimpatikusnak találna, hogy... – puhatolózott tovább, de csak meglebegtette a szándékát, nem akarta néven nevezni a vágyait. Értésére szerette volna adni a nőnek, hogy ő szívesen belemenne egy kalandba.
– Ami azt illeti, ismerek! – mondta vontatottan Szimonetta. A pamacs megállt a kezében, és fura, kutató pillantása belemélyedt a színész szemébe, mint aki megerősítésre vár.
– És ez a nő, akit ismersz, szerinted elviselné a telhetetlenségem? – gondolta végig a férfi sebesen a szerteágazó fantáziájának merész és kevésbé tolakodó óhajait, és ha nem is akart sokat, csak mindenből egy keveset, azért azt tudta, hogy nem minden nő szeretné úgy és annyiszor csinálni a szexet, ahogyan ő szerette volna megvalósítani a testiséget. Szimonetta arca megfeszült kissé, mint ha ráfagyott volna a mosoly, de a következő pillanatban már megenyhültek a vonásai.
– Ha nem vagy erőszakos, és lehet neked nemet mondani, nem hiszem, hogy a telhetetlenséged gondot jelentene. – közölte halkan. Az arcáról eltűnt a mosoly, valami egészen mást fejezett ki a fehér bőrének színe változása. Gyönyörű volt, ahogy közelebb hajolt Gábor arcához. A férfinak külön tetszett, hogy nem csak tetovált volt Szimonetta szemöldöke, hanem remekbe szabott pontossággal, mesteri módon hajlított, és gondosan kiszedett. Talán a túl hosszú műszempilla volt az egyetlen, ami kissé idegennek tetszett, mivel erotikus töltetet kölcsönzött a valódi szépséghez, de a kékes árnyalatú szemfesték azt is elbűvölővé tette. A nő a pamacsot tartó kézfejével letörölte a férfi ajkairól a habot, és két másodperc múlva már csókolt. Vérbőnek tetsző szája lehetetlen lágyan fogta közre Gábor alsó ajkát. A férfi két oldalról megfogta a nő harisnyás combját, amíg szenvedélyesen, tetszését kifejezve többször is visszacsókolt. Nem számított a borotvahad fanyar íze, a nő csókjának édessége kárpótolta mindenért, és a forró érintéstől a szíve szinte dübörögni kezdett. Szimonetta felegyenesedett, kissé groteszk ábrázattal, elkenődött borotvahabbal az arcán ismét kérdő pillantással nézett le a színészre. Gábor bátorságot merített a csókból, lassú, óvatos mozdulattal csúsztatta feljebb a kezeit, a hüvelykujjai már a ruha szegélye alá merészkedtek. Szimonetta elmosolyodott. Lecsukta rövid időre a szemét, és hatalmas levegőt vett, mint aki megkönnyebbül, vagy csak éppen elégedetlen. A férfi feljebb emelte a kezeit, tolta vele együtt a ruhát. A hüvelykujja meztelen bőrt érintett, ez még több izgalommal kezdte megtölteni nem csak az agyát, hanem az ágyékát is. Rendkívül izgatottá tette, hogy nem harisnyanadrág, csupán egyszerű harisnya van Szimonettán. Az elszabaduló hormonok és gyorsan bekövetkező merevedés további bátorságot biztosított. A hibátlan, vékony, de szexi combok megremegtek a forró kezek között. Szimonetta a mennyezetre emelte a tekintetét, és szinte visszatartotta a lélegzetét, hogy magába szívja az érintés forróságát. A férfi csigalassúsággal haladva felnyúlt egészen a csípőcsontig, miközben kiélvezte a meleg bőr izgalmas tapintását. Egy ajándék volt ez számára az élettől. Egy hús-vér, forró és ígéretes ajándék. Rápillantott a kivillanó, sötétlila bugyi takarta szeméremdombra, a két oldalt kihajló szőrszálakra, és nagyot nyelt. A tenyerei befordultak a combhajlatokig. Mindig is imádta ezt a testrészt, és az ott uralkodó puhaságot, melegséget. Az öröm, hogy ezt megtehette, fantasztikus érzésekkel töltötte meg a lelkét. Hirtelen hátra csúsztatta a kezeit, és bugyi széleit kereste meg a kicsi, de formás fenéken. A tangától szélesebb, de elég keskeny selymet érintett. Hirtelen közelebb húzta a nőt, előre hajolt, a hasához fordította az arcát. Olyan volt, mint egy köszönet, és nem tévedett, mert Szimonetta elejtette a pamacsot, és megsimogatta a férfifejet. A meztelen, kissé hideg fenékbe gyengéden markoltak bele a kemény kezek, és Gábor orrát a parfümfelhőn keresztül is megcsapta a nő valódi illata. Közelebb hajolt, és mélyet szippantott a szeméremtest ferromonokat árasztó valóságából. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami óvatosságra intette. Innen tovább a vágyak domináltak, ezért eltolta magától Szimonettát, és felállt. Úgy csókolta a nőt, olyan szenvedélyesen, mint ha ezen múlna a következő pár perc, vagy akár az egész, előtte álló forró éjszaka. Néhány másodperc múlva felültette Szimonettát az öltözőasztal szélére, hogy a kezei szabadok legyenek. Vadul csókolt, harapni lett volna kedve, kiszívni a nő vékony nyakát. A hosszú évekig elnyomott szenvedély megőrjítette, mégis ember tudott maradni. Szenvedélyes, kissé türelmetlen, de nagyon figyelmes ember. Szimonetta szinte csak sodródott a férfi mohóságával és sietségével. A lábai átkulcsolódtak a fiatal férfi derekán, a kezeivel tartotta magát egyenesben, míg a férfi végtelen érzékiséggel simított végig az átnedvesedő bugyin keresztül a szeméremtesten. A heves csókok ellenére nagyon is tudatában volt a cselekedeteinek, így adott a nőnek pár percet, hogy utol tudja érni, követni tudja őt a szenvedély láthatatlan mezsgyéjén. Tudta, mikor jött el az a pillanat, amikor félrehúzhatja a bugyit, és azt is tudta, hogy a szeméremajkak között milyen finoman kell végigsiklatni ezerszer is az ujjait. Egyikük sem törődött már a földre hulló törölközővel. A nő látszólag a csukott szemekkel véghezvitt, mámorító csókokra figyelt. Akkor vált mozdulatlanná csak, amikor a férfi szó szerint belé hatolt, és teljes egészében birtokba vette a pihegő testet. Felnyögött, de két másodperc múlva már lágy hullámzással segítette a férfi dolgát, és még szorosabban ölelt. Gábor lassított. Kár lett volna elsietni a gyönyör pillanatait. Épp, csak aprókat mozgott, és két légszomjas, fuldokló smárolás között igyekezett belenézni a nő szemeibe. Nem érzett szerelmet, de valami mégis végtelen tiszteletre és gyengédségre kötelezte. A Henrietthez való hasonlatosság pedig nagyban hatott az érzelmeire, még a legvadabb szexet is széppé varázsolta volna, hiába tudta, hogy a hasonlóság ellenére egy másik nővel szeretkezik. Egy idősebb, de nem kevésbé szexi nővel, aki őt tüntette ki a testével, lelkével. Gábor lágyan mozgatta a csípőjét előre-hátra. A teste feszülése gyorsításra késztette volna, de nem mert, nem akart engedni a vágynak. Meg-megállt egy pillanatra, amikor legmélyebben érezte magát a csodás nő még csodásabb hüvelyében. Nem számolta a perceket, nem akart tökéletes szerető lenni, csak kefélt úgy, ahogy a legjobbnak érezte. Szinte csalódottságként élte meg a pillanatot, amikor Szimonetta nélküle került orgazmus közelébe, de annál nagyobb örömmel növelte a csípője mozgásának ritmusát. Jutalmul a női hüvely édesen marasztaló orgazmushullámai eljuttatták őt is az élvezéshez.

Némán pihentek egy percig szorosan ölelkezve. Gábor végül hátralépett, és lesegítette Szimonettát az asztalról, akinek még mindig lángvörös volt az arca. Szégyenkezőn felkapta és magára tekerte a törölközőt. A nő megigazította a bugyiját, lesimította a ruháját, és megpróbálta eltüntetni a borotvahab nyomait úgy az arcáról, mint a kisestélyiről. Gábor csak állt, és amíg takargatta magát, némán nézte Szimonettát, aki teljesen megigézte.
Az asszony végül felemelte a szemeit, és rámosolygott a férfi bárgyú arcára.
– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar letámadsz! – nevetgélt jókedvűen – De most viselkedj kicsit, még meg kell, hogy borotváljalak. – szedte fel a földről a borotváláshoz szükséges, korábban elejtett szerszámot.
– Persze! Persze! – helyeselt Gábor kissé szemérmesen, pedig semmi oka nem volt a szégyenkezésre – Áll még a meghívás egész éjszakára, vagy akár a holnapi napra is? – suttogta, mint ha elutasítástól kellene tartania.
– Persze, hogy áll! Nagyon megharagudnék, ha most dobnál el, mint egy kapcarongyot! – viccelődött a nő, aki megérezte a férfi megható tekintete mögötti féltő ragaszkodást. Gábor úgy gondolta, a nő sokkal közelebb áll hozzá, mint bárki a földön, de maga is tudta, hogy ez a korábbi percek viharos élményének köszönhető, és nem szabad semmit elsietni.
Szimonetta ismét a férfi mellé lépett újra elkezdett pamacsolni. Szinte ragyogott az arca, csillogtak a szemei, és nehezen indult meg az arcbőre vörösről fehérre váltani. Gábor figyelmét semmi sem kerülhette el. A telefon csengése volt az egyetlen, ami kibillentette mindkettejüket a pillanat varázsából. Az átmeneti meglepődésen azonban nevetve átlendültek, aztán Szimonetta az egyélű, hagyományos borotvapengével nekikezdett az arcszőrzet eltüntetésének. Gábor nem sokáig bírta távol tartani a nőtől a kezeit. Úgy érezte, meg kell érintenie ismét a forró combokat. És az érzés, amit próbált leküzdeni, egyre jobban ingerelte, így vette a bátorságot, és a nő bal lábának belső felére tett a jobb tenyerét. Élvezte a harisnya simaságát, de ezzel nem tudott volna megelégedni, ezért lassan csúsztatta ismét a tenyerét, hogy a célját elérje. Szimonetta kis időre mozdulatlanná merevedett. Mintha várta volna, hogy a férfi megkapja, amit akar, és boldog mosollyal nyugtázta, amikor a szeméremtestén megérezte az apró érintést. Az ajkát elhagyta egy édes sóhaj, majd Gábor szemébe nézett.
– Így meg talállak vágni! – suttogta, de elfogadta a férfikéz nyújtotta kéjes öröm érkezését.
– Vállalom a veszélyt! – nyögött Gábor, és ismét félretolta a bugyit, hogy a nedves, puha szeméremajkak közé tolhassa az ujjait. Szimonetta érzéki nyögése betöltötte az öltözőt, de rögtön utána csend lett. A visszatartott lélegzetek között csak a szőrszálak sercenése rondított bele a fülledt levegőbe. Gábor a középső ujját feltolta kissé a vaginába, erre Szimonetta hátrébb lépett, de csak azért, hogy oldalról Gábor ölébe üljön, és terpesztett lábakkal átengedje magát a gyengéden simogató ujjak gyönyörének. A férfi ölelő karjára dőlt, beleharapva az alsó ajkába megpróbált belekapaszkodni a Gábor arcát formáló, nyilvánvaló örömbe.
– Piszok nyomulós vagy, tudod! – ejtette ki Szimonetta a szavakat szeretettel. A férfi ismét feltolta a középső ujját a nő vaginájába. Nem látszott rajta, hogy megérintené a bók, de olyan feszülten figyelt a tetteire, hogy nem lehetett rá haragudni a válasz elmaradásáért. Megcsókolhatta volna ismét Szimonettát, de most valahogy a rabja lett a meleg, nedves vagina ujjazását kísérő reakcióknak.
Az ajtó mögötti léptek zaja tette tönkre a közeledő orgazmust. Szimonetta felpattant, még adott a férfi homlokára egy sietős puszit, aztán gyorsan megigazította magán a ruhát. A még mindig borostás archoz hajolt. Remegett a keze ezért még nem érintette a borotvát a szőrös archoz, helyette szemeztek kicsit.
– Este, nálad folytathatjuk? – kérdezte Gábor. Kíváncsi lett volna arra, hogy az ő arca is olyan lángvörös e, mint a Szimonettáé, de nem volt ideje befejezni a gondolatot, máris kopogtattak, és azonnal nyílt is az ajtó. Három férfi tódult be, hogy üdvözöljék a színészkollegájukat. Szimonetta felegyenesedett, és elfogadta a bemutatkozásuk, majd diszkréten hátrébb állt, hogy kimaradjon a baráti ugratásokból és játékos üdvözlésekből. Természetesen ő is porondon volt, mert a szépsége mellett egyik színész sem tudott csak úgy, szó nélkül elmenni. Begyűjtötte hát a bókokat, és nekiállt végre a férfi arcát borotválni. Aztán egy nő jött. Egy jól öltözött negyvenes, aki alaposan végigmérte Gábort, majd Szimonetta felé tekintett, akinek a köszönéshez hozzáfűzte a nevét is, tehát világossá vált, hogy korábbról ismerte. Valószínűleg észre vett valamit, ami elkerülte a férfiak tekintetét, mert különös, cinkos mosoly jelent meg az arcán. Közölte, hogy megy a saját öltözőjébe, és a többieket is biztatta ugyanerre. Gábor szinte hálás volt Fruzsinának, hogy nem gázolt bele az érzéseibe, és nem kezdett el mindenféle pajzán dolgokra célozgatni. Végre ismét kettesben maradtak. A zárt ajtó mögött egyre nyüzsgőbb lett az élet, de Szimonetta és Gábor valahogyan szeretett volna ebből kimaradni.
– Este, nálad folytathatjuk? – kérdezte ismét a férfi, mire Szimi arca ismét elkezdett vörösödni.
– Talán! – volt a rövid és tömör felelet, ami jelen állás szerint igent jelentett Gábor számára. Nem is habozott, hogy ismét a combok között keressen izgalmat, de a nő megállította a kezét.
– Ne, kérlek! Most el kell készülnöd az előadásra! – simította végig az ujjaival a férfi ajkát, majd nyomott egy gyors puszit a lemondóan sóhajtó szájra – Siess, öltözz! Egy vérbeli inasnak illik makulátlannak lenni! – kuncogott Szimonetta, és a székből felálló férfi törölközős fenekére csapott, aztán ő maga ült a székbe ízlésesen keresztbe tett lábakkal, és élvezetes várakozással telve nézte végig, ahogy Gábor felöltözik. Nem beszélgettek, pedig Gábor érezte, hogy lenne mondanivalója, és megérintette a vágy is, hogy megismerje a vendégét. Az egyetlen visszatartó erőt az ismeretlen hölgy csöppet megkérdőjelezhető erkölcsössége jelentette, de ez mit sem vont le az előtte álló éjszaka varázslatos várakozásából.
– Megnézed az előadást, Szimi? – próbált semleges témát keresni.
– Hát persze. Azért vagyok itt. Már évek óta figyelemmel kísérlek, nem szeretném kihagyni, hogy színészkedni lássalak.
– Akkor a többieket kellene figyelned. Én nem vagyok annyira sem jó, sem érdekes. – vont vállat a férfi – Hány éve vagyok a látókörödben?
– Oh, már elég régen, elhiheted. És nagyon örülök, hogy itt lehetek! – nevetgélt a nő ellenállhatatlan mosollyal.
– Te olyan szép vagy, és nagyon ügyes fodrász! Nem voltál véletlenül manöken, vagy nem dolgoztál a szépségiparban? Minden olyan hibátlan rajtad! – mondta Gábor őszinte tisztelettel.
– Nem kell hízelegned! – pislogott a nő, és mint ha lenyelt volna egy mondatot, egy pillanatra félrenézett – Nem, nem volt közöm a szépségiparhoz. Talán jó lett volna, de nem bánom, hogy kimaradt az életemből. Jobban örülök az apró örömöknek. Nem tudnék mit kezdeni az ismertséggel, nem kell az nekem! – rázta meg a fejét, majd felállt.
– Rendkívüli nő vagy, örülök, hogy megismertelek.
– És én nemkülönben! De most megyek, visszaviszem a kocsimba a cuccaim, hogy visszaérjek a kezdésre. – simította ki az arcából Szimonetta a középen elválasztott, fekete haját, majd egy kacsintás után elkezdett csomagolni.
– Ó, máris menni akarsz? Mikor láthatlak megint? – érzett csalódást Gábor.
– Ha jó leszel, az előadás szünetében is feljöhetek. – kuncogott Szimonetta, majd a bőröndöt felemelve az ajtó felé lépett.
– Azt nagyon szeretném! Máris hiányzol, pedig még el sem mentél! – lépett hozzá a férfi, átkarolta a vékony derekat. Nem akarta a nőt csók nélkül elengedni. Olyan volt az, mint egy biztosíték a viszontlátásra.

Az előadás szünetében sürgető sietség lett úrrá Gáboron. Mivel a nézőtéren nem tudta Szimonettát felfedezni, csak reménykedett, hogy nem ugrott a csábító éjszaka reménye. A nő teljesen megmozgatta, felforgatta az érzelmeit, de persze elsősorban a testi örömök ígérete volt az, amit a legjobban remélt. Meg kell tudnia, hogy ki ez a nő, hol lakik, mivel foglalkozik, mit szeret, és egyáltalán mindent, amit csak tudni lehet róla. Hiába csak kalandnak gondolta, elragadták a reményei. Henriett jutott eszébe. Az a lány, aki mindenkinél kedvesebb maradt a legutolsó, csúfos elválásuk ellenére. Rá elég volt ránézni, hogy minden mozdulatát, mimikáját és vonásait elragadónak találja. Plátói szerelem volt az, amit nem tudott elfelejteni. Vajon ezért érinti meg őt annyira Szimonetta? A hasonlóság az, ami miatt annyira vonzódik? Millió széplány vette körül, ő mégis mindegyiknek ellen tudott állni, ez az idősebb asszony viszont az ujja köré csavarta első találkozásra. Az üres öltözőben aztán belehuppanva a székbe a tűkörbe nézett. Elégedett volt magával, az újdonsült, egészen megnyerő kinézetével. Szimonetta helyes arcot varázsolt a máskor elhanyagolt ábrázat helyett. Elismerően csettintett a nyelvével, majd elgondolkodott. Mekkora butaságot követett el? Miért hagyta magát elcsábítani? És ha Szimonetta ragaszkodni fog hozzá? Megcsóválta a fejét. Inkább ő, mint senki. Nem számít, hogy idősebb. Intelligens, kellemes társaság, és ha nem is lesz sokáig jó a szex, biztos, hogy a nő igazi társa tud majd lenni, feltéve, ha Szimi is ezt akarja. A visszautasítástól nem félt, de attól, hogy Szimonetta elkezd hozzá ragaszkodni, attól szinte rettegett, mégis a közös jövőn törte az eszét. Elképesztő változásokat indított be az asszony a gondolkodásában. A folyosón ismerős léptek kopogása közeledett. A magassarkú cipő lépteinek csengése még az előadás kezdete előtt beleívódott a tudatába. A tiszteletbeli kopogás az ajtón csak az illemnek szólt, és a hölgy, mert igazi hölgy volt, ismét határozott léptekkel sietett a székben rostokoló, megkönnyebbülő férfi mellé, hogy csókot adjon. Rövid, de annál kifejezőbb csókot.
– Remek voltál! – térdelt Szimonetta a férfi lába mellé, majd féloldalt maga alá húzva a lábait, az arcát a férfi combjára fektette, onnan sandított mosolyogva felfelé. Gábornak fura volt ez a kissé alázatos helyezkedés, de kiérezte belőle a lehető legelfogultabb kedvességet.
– Remek? Kértszer is bakiztam, mert nem tudtalak kiverni a fejemből. – csóválta meg a fejét Gábor elégedetlenül, de mellette elkezdte simogatni a nő gyönyörű, szálfaegyenes, ébenfekete haját.
– Csodásan improvizáltál, kedves, senkinek nem tűnt fel a hiba! – kuncogott a nő, majd ártatlan szemeket meresztett – Nem tudtál kiverni a fejedből? – adott értelmet a nevetésének, és mint ha csak véletlen tenné, a keze megsimogatta a férfi combját a combhajlathoz egészen közel. Gábor megborzongott és a vére is elkezdett felpezsdülni a dörgölőző asszony közelségétől. A pikáns gondolatok villámként cikázó fecskeként keltek szárnyra, lehetetlennek tűnt útjukat állni.
– Nehéz lett volna olyan előzmény után, ami még most is mámorít. Ez a mostani közelséged is szül néhány kellemes, merész, és főleg nagyon pajzán gondolatot.
– Milyen gondolatot? – évődött Szimonetta, de elkezdett ismét elpirulni, ami egyértelművé tette, ő is tudja, mitől döglik az a légy.
Azt szokták mondani, ha nem érsz rá, gyere közelebb! – feszengett kicsit Gábor, megérintette a nő rúzsos ajkait, de rögtön el is húzta a kezét.
– Három perc elég lesz neked? – komolyodott meg a nő, egyik ujjával nadrágon keresztül lazán megbökte a férfi dagadni kezdő péniszét. Gábor nem tudta, mit kellene erre válaszolni. Kapkodva húzta le a sliccét, kiszabadította a farkát, aztán a nőre nézett, akinek a vörös szája enyhén megnyílt, de hosszú másodpercekig csak nézte az orra előtt egyre keményebben ágaskodó hímvesszőt, nem tett semmi mást. A férfi mégsem volt türelmetlen, már a várakozás is gyönyörűséget, és hihetetlen szexi gondolatokat okozott a képzeletében. Nem elélvezni akart. Valami fantasztikust ígért Szimonetta arca, és farkat bűvölő szemei. Gábor férfias büszkeséget érzett. Ez a vizslató tekintet a benne rejlő sóvárgással felért egy szeretkezéssel. És mi van, ha most nem élvez el? A játék, az izgalom sokkal többet ért, mint bármily pillanatnyi ámulat. Szándékosan megfeszítette a pénisze izmait, amitől az még jobban kihúzta magát. Szimonetta elmosolyodott. Megmozdult végre, közelebb hajolt. Az arcával érintette a megránduló hímtagot, aztán puszit adott a tövére. Gábor minden érintést követhetett a szemeivel, ami óriási erotikus élményt jelentett. Szimonetta még közelebb hajolt, gyengéden harapdálta a pénisz alsó részét, szándékosan húzta az időt. Gábor pedig pont ennek a lassú gyönyörűségnek örült. Más talán ösztökélte volna a nőt valami komolyabb akcióra, de a férfi meg volt elégedve azzal, amit kapott, és semmiképpen sem akarta a dolgokat siettetni. Szimonetta megfogta végül a merev hímvesszőt, és lehajtotta az ajkai közé. Már az ízlésesen festett, rózsaszín körmök is elkápráztatták férfit, a makkjára szorosan ráfonódó ajkak pedig az ájulás szélére sodorták. Elfelejtett levegőt venni. Az elszabaduló gyönyör és az érzelmek annyira meghatották, valósággal beleszédült. Tevékenyen akarta kivenni a játékól a részét, lágyan rátolta Szimonetta fejét a péniszére, és amennyire tudott, elkezdett kéjvágyóan kígyózva mocorogni a széken. A szopás nem tartott sokáig, mert a folyosón ismét cipőkopogások hallatszottak. Szimonetta gyorsan felállt, Gábor pedig igyekezett eldugni és visszagyömöszölni a nadrágjába a péniszét. Nem kerülte el a tekintetét a nő mozdulata, ahogy az a tükör felé fordult, és az elkenődött rúzst a benyálazott ujjaival igyekezett rendbe szedni. Ez a mozdulat ismerősnek hatott, ami a következő pillanatban összeszorította a szívét. Barbit látta egyszer pont ugyanígy igazítani a sminkjét. A könnye is kicsordult a felismeréstől, és még csak elrejteni sem tudta a pillanatnyi gyengeségét.
– Mi baj, drága? Fájdalmat okoztam? – ült ki Szimonetta arcára a meglepetés. Megpróbálta a szégyenkező férfi arcát maga felé fordítani. Gábor fanyar mosollyal megrázta a fejét. Nem szándékozott Barbiról beszélni, azt a kapcsolatot rejtegette mindenki elől. Szeretett volna az emléktől szabadulni, csakhogy a lány túl mély nyomot hagyott a lelkében, ami nem gyógyulhatott be maradandó, rossz emlékek nélkül.
– Az a baj, hogy nem csináltam végig? – csilingelt Szimonetta édes, megértő hangja.
– Gábor! Kezdődik a második felvonás! El ne késs! – hallatszott az ajtón keresztül rövid kopogtatás után Fruzsina hangja. Ez volt a férfi számára a menekülés, így nem kellett Szimonetta kérdésére válaszolni.
– Máris megyek! – szólt vissza, majd felállt, magához ölelte Szimonettát. Kellett az ölelés, hogy elnyomhassa vele az emlékei súlyát.
– Jól van, Gáborka, én megyek, hogy minél hamarabb színpadkész legyél. – kuncogott Szimonetta élvezetes, huncut vigyorral a férfi dudorodó nadrágjára pillantva – Előadás után a színház mögötti parkolóban várlak. Megtalálsz könnyen, egy piros autót keress a sor legvégén. – bontakozott ki az ölelésből a nő. Még belenézett a megkomolyodott arcba, majd az egyik, rúzstakarító ujjával nagymamásan letörölte a legördülni készülő könnycseppeket Gábor szeme alól.
– Ne légy ennyire érzékeny! És ügyes légy! – lépett hátra, majd dobott egy puszit ragyogóan csillogó szemekkel, aztán elsietett, Gábor pedig csak bámulta, hogy milyen csinos, és arra gondolt, hogy végre erőt kell venni magán, nem lehet mindig annyira gyámoltalan és elveszett.

A parkolóban álló autó lehúzott ablakán egy gyönyörű nő hajolt ki, hogy üdvözölje a hatalmas táskát cipelő férfit. Gábor a lámpafény sejtelmes homályában ismét Szimonetta és Henriett vonásait kezdte hasonlítgatni, de a következő pillanatban már az öröm vette át a deja vu érzés helyét. Bedobta a táskáját a hátsó ülésre, majd bevágódott az anyósülésre. Egy kicsit bizonytalanná vált a folytatást illetően, megcsókolja-e Szimonettát, vagy csak egyszerűen mosolyogjon rá közömbösséget színlelve. A nő bájosan várakozó arca volt, ami normális mederbe terelte a férfi gondolatait, ezért áthajolt, hogy az ajkuk összeérjen. A nőben lángolt az izgalom, és pont olyan csodás és érzéki csókot adott, mint ha régi ismerősök lennének. Gábor hátrább húzódott, és szeretettel megsimogatta a nő arcát, aki még szebben mosolygott vissza. A férfi keze megérintette Szimonetta vállát, aztán, mint ha csak véletlenül történne, a kézfeje lefelé mozdulva lágyan megsimította a nő mellét. Nem számított, hogy a melltartó kemény kosara útban volt, a gesztus volt a fontos, hogy úgy érintheti a nőt, ahogyan szeretné. A kézfej lecsúszott a sovány hason, majd a combra került, végül, amikor elérte a ruha szélét, elindult visszafelé, maga előtt tolva a kisestélyit. A férfi újra és újra akarta érezni a harisnya simaságát, és a forró bőr érintését, miközben rendületlenül szemeztek. Szimi elnéző grimaszt vágott. Nem simogatott vissza, csak várta, mi történik. A szeméremdombját érintő kezet már csukott szemmel fogadta, aztán szétnyitotta kissé a lábait, hogy Gábor ott simogathassa, ahol szeretné.
– Tudom már, mire mondtad, hogy telhetetlen vagy! – döntötte hátra a fejét csukott szemmel. A szeméremajkait érintő ujjak hatására nyögött egyet.
– Baj, hogy egyfolytában simogatni szeretnélek? Olyan gyönyörű vagy, nem tudok a kísértésnek ellenállni! – mentegetőzött Gábor, de csak még jobban nyomult, a középső ujja a bugyit félretolva bekéredzkedett a szeméremajkak közé.
– Anyád lehetnék! – sóhajtotta a nő.
– Nem vagy még annyi idős. – türelmetlenkedett Gábor, csókkal próbálta elérni a nő aktivitását, de az az engedékenysége mellett passzív maradt.
– Gábor! Nem látott senki, amikor beültél az autómba? – kérdezte a nő. A férfi megértette, hogy a diszkréció fontos Szimonettának, ezért visszahúzódott a helyére.
– Nem, nem volt már senki a közelben. Nem lenne jó, ha meglátnának velem? – adott hangot a csalódottságának.
– Az nem baj, ha velem látnak, csak ne ilyen félreérthetetlen helyzetben! – vigyorgott Szimonetta, majd beindította az autót, és forgolódva, nagyon ügyesen kitolatott a parkolóból.
– Még jó, hogy nem mondtam senkinek, hogy nálad töltöm az éjszakát.
– Szerintem Fruzsi tudja. – jegyezte meg Szimonetta, miközben kihajtott az útra, és lendületes tempóra gyorsított.
– Ismered Fruzsit? – kérdezte Gábor, a keze visszamerészkedett a nő térdére.
– Persze, nem először találkozok már vele. Elég gyakran járok a színházba. Többször is beszélgettünk már. – válaszolt Szimi, de valami titok lappanghatott a háttérben, mert olyan sejtelmesen somolygott, hogy a férfi megérezte, be kell fejezni a téma feszegetését.
– És miből gondolod, hogy tudja, mi történik közöttünk?
– Mert Fruzsi okos csaj. De ne félj, diszkrét is egyben! – nevetett fel Szimonetta. A jobb kezével hátratolta a fekete haját az arcából, és csodás mosolyt villantott.
– Szeretem azt a nőt, mindig nagyon rendes velem. Sokszor beszélgettünk már, találkoztunk néha kettesben. – vont vállat Gábor.
– Most féltékenynek kellene rá lennem? – villantott kacér pillantást Szimonetta.
– Azért mondtam, tudd, hogy ő csak egy jóbarát. – mentegetőzött Gábor.
– Én is beszélgettem vele. Rólad! – ismerte be sejtelmesen a nő a nevetése okát, aztán egy váratlan mozdulattal megérintette a férfi péniszét, mielőtt visszarakta volna a kezét a kormányra – Képzeld! Pár órával ez előtt még azt gondoltam, buzi vagy. – sóhajtott nagyot, aztán megint széleset vigyorgott. De bíztam benned, és szerencsére már tudom, hogy a nőket szereted.
Gábor meglepődött. Valóban mindenki előtt rejtegette a magánéletét, de soha nem adott okot arra, hogy melegnek gondolja bárki is. Kényszerűen visszamosolygott Szimonettára, aztán elgondolkodva nézte a kihalt utcák egy kaptafára készült egyenházait. Eszébe nem jutott visszakérdezni a feltételezés okára, hiszen tudta, hogy ő maga szolgáltat okot a találgatásra a visszahúzódó életmódjával.
– Meg is érkeztünk! – lassított a nő egy panelház előtt, majd a poggyászokat hátrahagyva felgyalogoltak az első emeletre. Gábor egyre jobban izgult. Nem a szex miatt volt furcsa, idegen érzése, hanem valahogy nem tudta, hogyan kellene viselkedni, mit kellene mondani egy ilyen helyzetben. A nő egyre nagyobb tiszteletet vívott ki magának, és ezt szem előtt akarta tartani. Szimonetta mögött ő is lehúzta az ajtóban a cipőjét, és mezítláb követte az otthonos lazaságot mutató, csinos, női alakot.
– Nem vagy éhes, vagy szomjas? Van söröm, ha kérsz! – állt meg a nő a konyha ajtajában, kíváncsian fordult a férfi felé. Gábor nem tudta, mit válaszoljon. Őt valahogy jobban izgatta a lehetőség, hogy azonnal megölelheti Szimonettát. És már cselekedett is. A nő visszacsókolt. Megérezte a férfi türelmetlenségét. Nem nevetett, nem akart kitérni. Az arca komollyá változott, és megcsillantotta ő is a szenvedélyét. Csupán annyit tett ölelgetés közben, hogy kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a világítást. Hosszú, kellemesen szeretgető csókot váltottak.
– Nem akarok sört inni, mert emlékezni akarok erre a pillanatra. Rád, az érintéseidre, az illatodra! Talán valami édességet elfogadnék. – suttogta a férfi a homályban, mint ha a hangos szó bármit is tönkre tehetne.
– Bocicsokim van, ha megfelel. – mosolygott Szimonetta – Menj, itt jobbra van az ágyam, vetkőzz le, én hozok limonádét. – igazította útba a férfit.
Gábor kicsit elveszettnek érezte magát a szobában, tétován megállt a gyűrődésmentesen letakart franciaágy végében, aztán beállt inkább az ablakba, kibámult az utcára, amíg a nőre várt.
– Vetkőzz le! Meztelenre! – nevetgélt a nő, mikor belépett a szobába egy tábla csokit szorongatva a kezében, amit az éjjeliszekrényre helyezett. – Mindjárt hozom a limonádét is! – sandított vissza, hogy meggyőződjön a szavai hatásáról, és addig nem mozdult az ajtóból, míg Gábor ki nem bújt az ingéből. Mire visszaérkezett hatalmas poharakkal a kezeiben, a férfi már ott állt anyaszült meztelenül az ágy végében. A nő lenézett. A férfi tudta, hogy nem a lógó farka a célpont, hanem a lábfejei, amiről már szerencsére levette a zoknikat. Milyen fura, hogy sokszor ilyen apróságon tud múlni egy pillanat, mosolyogta meg Szimonetta pillantását. A nő egészen közel lépett hozzá, és átnyújtotta az egyik poharat.
– Mentás limonádé, úgy tudom, ezt szereted. – simogatta meg a felszabaduló kezével Gábor mellkasát, aki nagyot kortyolt az italból – Feküdj le! – vette el a férfikézből az innivaló maradékát.
– Te nem vetkőzöl le? – mosolyodott el a férfi, míg kellemesen a hátara feküdt a frissességet árasztó, kellemesen puha ágyon.
– Nem drága! – mászott fölé Szimonetta ellenállhatatlan huncutsággal – Letépheted a bugyimat, szétcincálhatod a harisnyám, húzhatod a hajam, de a ruha marad. – hajolt a férfi nyakához, fél oldalról ráfeküdt, és a harisnyás combjával lepréselte a férfi péniszét. Óvatos csókot váltottak.
– Honnan tudod, hogy a mentás limonádé a kedvencem? – simogatta végig a nő hátát, és sokadszorra is megállapította, milyen sovány Szimi dereka, de a vékonysága ellenére nagyon is ellenállhatatlan.
– Fruzsi mondta. Meg mások is. – kuncogott a nő.
– Mikor mondta? Most nem is volt időtök beszélgetni! – futott végig a férfi agyán a felismerés.
– Sokkal korábban beszéltünk, néha szoktunk telefonon is, mivel évek óta ismerjük egymást. Különben már régen érdekelsz! – nevetett a férfi fülébe Szimonetta. Az álandó frissessége, a kellemes illata és az örökké kitartó jókedve elvarázsolta Gábort.
– Mióta is érdekellek?
– Évek óta, de mióta megtudtam, hogy itt fogsz szerepelni, azóta még jobban. Kiválasztottalak, és a tervem sikerült. Lám, itt vagy az ágyamban. Tudod, mit szeretek benned? – tette fel a kérdést, de azonnal válaszolt is – Olyan furcsán megfontolt és figyelmes vagy, pedig van benned merészség és szenvedély. De tudod, pont ez a simogatás az, ami a legkellemesebb a karjaidban. Mint ha tudnád, mire vágyom. Siethetnél, követelőzhetnél, valamiért mégis olyan édesen megértő és türelmes vagy. – suttogta Szimonetta, miközben egyre szaporább és mélyebb levegővételekkel lélegzett, izgatottan simogatta a férfi felsőtestét. Gábor megfogta a nő kezét, és letolta az éledező péniszére.
– Csak alig érintve simogasd! – sóhajtotta, átjárta a vágy és az érintés melege – Szóval kinéztél magadnak? Ez hosszú távra szól, vagy csak egy kaland? Meglepődtem, amikor beléptél az öltözőmbe, de nagyon örülök, hogy most itt vagyok. – csókolta meg a férfi a rúzsos, csücsörítő ajkakat. Szimonetta próbált a félhomályban a férfi szemeibe nézni.
– Csak egy kaland, drága. Nem bánom, ha néha visszajössz hozzám, de előtte egyeztetnünk kell az időpontot. Nem állíthatsz be hozzám akármikor. Megértesz? – merevedett meg a nő, azzal is jelezve, hogy ez neki fontos.
– Nehezen áll össze a kép, de azért remélem, hogy előbb-utóbb megértem az indokaid. – rázta meg a fejét a férfi, és most ő döntötte a hátára a nőt, majd oldalról fölé hajolt, a közelebb eső harisnyás lábat átvette a saját combján, mintegy kiszolgáltatva a nő ágyékát az érintés szabadságának – És most szépen bevallod, hogy miért gondoltad, hogy buzi vagyok! Különben megerőszakollak! – mosolygott játékosan. Tudta, hogy a nő nem fog tőle megijedni. Szimi felnevetett, két tenyerébe fogta a férfi arcát.
– Akárkit kérdeztem, senki, de senki nem tudott egyetlen nőügyedről sem. Egy kicsit féltem, hogy jól titkolod a másságod, de már tudom, hogy a nőket szereted. – beszélt elnéző mosollyal Szimonetta.
– Ja, csak ezért? – vigyorodott el a férfi, pedig elég kellemetlen érzés kerítette a hatalmába. Esze ágában nem folt tovább firtatni a dolgot, inkább rátette a nő combjára a kezét, és lassan felcsúsztatta a tenyerét a ruhával együtt a meztelen bőrig. Élvezte Szimonetta elcsukló lélegzetét. Nem bírt volna tovább várni egy percet sem, máris megérintette bugyin keresztül a hívogató puncit. Átsiklottak rajta az ujjai, és szinte elérzékenyült, ahogy a nő lehunyt szemmel fogadta simogatást. Gondolt egyet, és feljebb tolta a ruhát, a tenyere ráfeküdt a szeméremdombot takaró bugyira, ott megállt egy időre, majd két oldalon simogatta a csípőket, és folyamatosan törekedett arra, hogy a bugyi felett a has puha bőrét is elérje. Kíváncsi volt.
– Miért kell maradnia a ruhának? Tényleg nagyon szexi vagy ebben a göncben, de így nem élvezhetem a melleid szépségét és nem kaphatom be őket, pedig szeretném csókolgatni, elhiheted. A meztelen ölelkezés forróságáról nem is beszélve!
– Már öreg vagyok, a hasam megereszkedett kicsit, megjelentek rajta a bőrhibák, kedves. Nem akarom, hogy lásd, még a végén elmegy tőlem a kedved. – válaszolt a nő. Gábor nagyon őszintének érezte a szavakat.
– Annyira nem lehet csúnya, hiszen mindened olyan szép, és kívánatos! És akinek leveszik a mellét, vagy éktelenkedik rajta egy műtéti heg? Attól még ugyanolyan kellemes lehet vele az összebújás! – érvelt a férfi, a keze visszatévedt az ágyékra, hogy célba vegye a szeméremajkakat a szőrszálak között. Az átnedvesedett selyembugyi ismét meglepte, de a gondolatai máshol jártak. Hogy vehetné rá a nőt, hogy levegye a ruháját? És mit lehetne még elérni nála szeretkezés előtt? Kombinált az addigi tapasztalatból, de kérdezés, vagy próbálkozás nélkül nem tudhatott meg többet, ezért egy enyhe, csiklót célzó tapintással egybekötött csók után a nő füléhez hajolt.
– Szeretnélek kinyalni! – mondta határozottan, majd azonnal elkezdte lehúzni a nőről a bugyit.
– Azt még ne, kérlek! Most nem szeretném! – tiltakozott kedvesen a nő, de összezárta a lábát, amíg Gábor kissé megnyúlott arccal letolta róla a bugyit. Utána mindketten visszahelyezkedtek a könnyed simogatás folytatásához. A férfi csendben volt, de az ujjai még gyengédebben érintették az immár meztelen, nedves szeméremajkakat.
– Csalódott vagy? – kérdezte Szimonetta, egy pillanatra megállásra kényszerítette a férfi kezét.
– Nem, dehogy! Csak próbálok eligazodni rajtad. – felelt a férfi, és elmosolyodott. Nem volt oka panaszkodni, hiszen a keze ott tevékenykedhetett a csodaszép nő meztelen ölén, és az is világos volt, hamarosan ismét együtt lesznek.
– Sok dologban benne vagyok, de az valahogy mindig is kicsit a mumusom volt. Úgy éreztem, hogy ahhoz valami mélyebb érzelem is kell. Valami komolyabb bizalom, hogy meg merjem magam mutatni ott is. A simogatás, a petting más, de hogy a nyelveddel hozzáérj... Még nem tudtam ráhangolódni. – sóhajtozott Szimonetta, és a férfi, ha nem is tudta, mi játszódik le a nőben, azért megértette az indokait.
– Pedig biztosan nagyon szép és finom a puncid! – fejezte ki a meggyőződését Gábor – És egyáltalán nem vagy öreg sem, jó, ha tíz évvel vagy tőlem idősebb. Az pedig semmi! – nevetett, majd jelzésként, hogy tetszenek neki az ízek, megnyalta a puncinedves ujjait. Szimonetta felnevetett. Gábor átnyúlt felette, felkapcsolta az éjjelilámpát, aminek a mérete ellenére elég éles volt a fénye. Látni akarta, mit csinál a nővel, és az arc, ami Henriettre emlékeztette, nagyon fontos volt neki. Szimonetta előbb odanyúlt a kapcsolóhoz, aztán mégsem kapcsolta le a lámpát. Egy darabig csak nézték egymás arcát, szemét. A kétoldalra fésült, sima, fekete haj kissé összeborzolódott, de csak még fiatalosabbra alakította a gyönyörű arcot. Milyen kár, hogy nem Henriett, gondolta Gábor, aztán elhessegette a gondolatot. Nem Henriett, de Szimonetta legalább olyan csodálatos, vele kell törődni. Ismét átnyúlt a nő felett, fél kézzel kibontotta a bocicsokit, és egy csíkot letört belőle.
– Kérsz? – kínálta a nőt, de az megrázta a fejét.
– Több marad nekem! – harapott le a férfi a négy kockából egyet, de még mielőtt elolvadt volna a szájában, már megcsókolta Szimit.
– Mégis kaptam belőle! – vigyorgott a nő. Gábornak hülye ötlete támadt, a maradék csokicsíkot a szeméremajkak között megfürdette, aztán ismét leharapott egy cikket.
– Ez valami célzás? – kacagott fel Szimonetta.
– Annak is veheted! – célozgatott a férfi, és újra megmártotta az olvadni kezdő csokidarabot a sikamlós punciban, de most egy rövid ideig ott is hagyta, aztán a középső ujjával feldugta a nő hüvelyébe. Szimonetta előbb meglepődött, aztán mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Nem vagy te kicsit perverz? – nevetett, de nem lépett közbe, hogy a férfi újabb csíkot törjön a csokiból, és vigyorgó képpel azt is feldugja a hüvelyébe.
– Érzem, hogy ez nagyon felizgat téged! – harapott Szimonetta az alsó ajkába, és megragadta a férfi nyakát, hogy csókra vonszolja magához. Páratlan szenvedéllyel csókolt, és a férfi, aki közben élete legkeményebb erekcióját produkálta, maga alá gyűrte a nőt. Már minden mindegy volt, csak a tesztoszteron hajtotta. Magáévá kellett tenni a nőt, mert minden porcikája ezt kívánta. Nagyokat lökött rajta, próbált minél mélyebben belé hatolni. Egy rövid időre, mint ha eszét vesztette volna, aztán győzött a józanság, és kicsit lassított a tempón. Szinte lágy szeretkezésbe ment át, és ha nagyon hiányzott is a női felsőtest meztelensége, azért még ott volt a nyak finom bőre, az arc, ami a szerelmére emlékeztette, és persze a csókos, piros ajkak, amelyek az ő szenvedélyével együtt sodródtak lihegéstől és forró, de rövid érintésektől kiszáradva. Minden olyan gyönyörű volt, mégis valami hiányzott, amire Gábor nem talált magyarázatot. Akaratlanul is szerette az ismeretlen nőt, de azt is felfogta, hogy a kaland nem tart örökké, és megint jönnek majd a böjtölős, magányos hétköznapok, vagy akár hosszú évek. Csodálatos volt Szimonetta szeretői minősége, és még csodálatosabb a nő forrósága, Gábor mégsem tudta magát teljesen átadni az élvezetnek. Szimi kinézte magának? Jutott eszébe a mondat, de szex közben mégsem illett ezen gondolkodni. Mi lehet a csokival? Nem érzett igazán különbséget a korábbi együttlét és a mostani, csokitöltetes mélység mámorító rabsága között. Kitartóan döfködte a nő ágyékát, és kezdett megnyugodni, hogy nem élvezett el az első félpercben a túlzott izgalomtól. A hátára fordulva magára húzta Szimonettát. Egyszerűen bele volt szerelmesedve az arcába, és főleg a tündéri szépséggel csillogó szemeibe, mindenképpen látni akarta, és lovagló pózban ez tökéletesen megvalósulhatott. A nő figyelmét kereste, miközben a csípője vadul dolgozott le-fel. Ha Szimi tudná, hogy szex közben Henriett hasonlóságát kutatja, talán még az aktust is abbahagyná. Nem szabad elárulni, hogy egy másik nőre gondol. Szimi mozgása lelassult. A férfi érezte a nő izmainak fokozatos feszülését, ezért az ágyékával igyekezett besegíteni. Szimonetta a mellkasára borult, néma extázisban élte meg a gyönyöre pillanatait. Gábor türelmesen simogatta a hátát, haját, aztán ismét elkezdte tolni a csípőjét felfelé. Még kielégületlen volt, de Szimonetta orgazmusa visszatérítette a valóságba, és tudta, hogy rajta múlik, mennyi örömet tud nyújtani a nőnek a továbbiakban. Jóakaratban pedig nem volt hiány.
– Állj meg egy kicsit, kedves! – suttogta a nő, majd kiigazítva a haját az arcából valami eszméletlen érzéki csókot adott Gábornak. A férfi szót fogadott. Nagyon örült a nő boldogságának, és elégedett volt annak ellenére, hogy nem ért az aktus végére. Szimonetta felegyenesedett. Egy másodpercig, mint ha elgondolkodott volna, csak fürkészte a lámpafényben a férfiarcot, majd megfogta a ruhája alját, és áthúzva a fején megszabadult tőle. A férfi elérzékenyült. Mégis csak olyat kapott a nőtől, amire már nem is számított. Valóban szemet szúrtak az éktelenkedő, kicsi, barna foltok a has környékén, de attól a nő még csodálatos volt. Végül lekerült a lilás beütésű, egyszerű selyemmelltartó, és a nő ragyogó mosolya mellett Gábor végre kedvét lelhette a kicsi, formás, alig-alig megereszkedett mellekben. Azonnal megsimogatta mindkettőt, majd magához húzta Szimit, hogy csókkal köszönje meg a jutalmat, ha jutalomnak lehetett nevezni a meztelenségét.
– Miért kapom? – sóhajtott hatalmas örömmel a férfi. Vissza akart fordulni, hogy ismét ő kerüljön felülre, de Szimonetta ellenállt.
– Mert végtelenül kedves és aranyos vagy, drága! – ragyogott a nő szeme, és huncutul végigtekintett a szőrös mellkason, majd lenyúlt, és a szűk résben az ujjai közé fogta a férfi péniszét. Felemelkedett, és hátra tolatott. Alaposan megnézte a barna foltokat az ágaskodó pénisz tövénél, aztán hirtelen lehajolt. Előbb félrefordította a fejét, hogy a hosszú, fekete haja ne akadályozza Gábor tekintetét, majd a pénisz tövét ízlelgette, élvezettel nyalogatta róla az elkenődött csokimaradékot. Később az ajkai közé vette a merev hímvesszőt, fogak nélkül, csak az ajkaival harapott, aztán a szájába engedte a liluló makkot, és kézzel iszonyú gyorsan stimulálta a feszülő bőrt.
– Szimi, mit csinálsz! – nyekkent a férfi.
– Amit akarok! – nézett fel egy pillanatra a nő, majd visszatért a teljesen megkeményedő farok meghódításához. Gábor érezte, hogy pillanatok alatt elveszti a kontrollt, és a jól ismert feszülés lassan, de megállíthatatlanul görcsbe rántja a testét. Az első spriccre Szimonetta megállt. A keze mozdulatlanná vált, az ajkai viszont még jobban rázáródtak a duzzadt, lüktető makkra. Nagy erővel szívott, és győzelemként feszültek meg az arcizmai a mosolygástól, amikor újabb spricc követelt helyet magának a nyelve és szájpadlása szorításában. Gábor halk, artikulálatlan hangokat adott, hiába próbálta magában tartani a gyönyör felszabadító ordítását. Szimonetta felegyenesedett, egy darabig diadalittasan nézte a férfi réveteg arcát, amíg az magához nem tért a percnyi bódulatból. A nő ajkai mosolyogva nyíltak meg, vékony csíkban folyt ki közölük a sperma, ami lecsordult a mellei közé, hogy végül különleges patakként elvesszen valahol a Bermuda háromszög kusza szőrszálai között.
– Hogy te miket tudsz! – rázta meg a fejét Gábor, mint aki nem bír magához térni az ámulatból.
– Ha már felcipeltelek, és olyan édesen bánsz velem, minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy a kedvedben járjak! – térdelt feljebb a nő, majd még feljebb és feljebb, végül a térdei a férfi vállai fölé kerültek. Gábor tudta, hogy valami lehetetlen kívánsága fog teljesülni, de hogy miért gondolta meg magát Szimonetta, arra nem talált magyarázatot. A nő leeresztette az ágyékát, felkínálta a nedves, csokis szeméremtestét a férfi nyelvének. Teljesen mindegy volt, milyen ízek fogadják majd, nem számított semmi más, csak az az odaadás, az a szeretetteljes engedékenység, ahogyan a nő felajánlotta magát. Gábor teljesen elvarázsolódott. Életében nem volt még annyira mohó, mint akkor, abban a percben, és a puha szeméremajkak édessége és finomsága élete egyik legcsodálatosabb élményét nyújtotta. Nyalt. Figyelt a nő minden sóhajtására, hiszen olyan jól akarta csinálni, amilyen jól csak lehet egy ilyen aktust. Talán Szimonetta sem csupán kalandnak fogja érezni a kettejük között alakuló kapcsolatot a klasszul sikerülő cunnilingus után? A nőnek hihetetlen jókedve volt. Egy idő után hátra dobta magát, de tárt combokkal megvárta, hogy Gábor éhes oroszlánként utána forduljon, és ismét a nyitott, duzzadt szeméremtestbe dugja a nyelvét. A játék hihetetlenül közvetlen és élvezetes perceket nyújtott egészen addig, amíg a nő ismét át nem élt egy orgazmust. A gyönyör Szimonettáé volt, mégis Gábor volt igazán boldog. Aztán csak feküdtek két percig mozdulatlanul, a férfi a szeméremdombra hajtva a fejét gyönyörködött a nő szépségében. Egyáltalán nem számítottak a hasán található májfoltok, de annál több szépséget talált a mély lélegzetvételektől megelevenedő mellekben, amit meg is csókolt hamarosan.
– Mennem kell pisilni. Hozzak neked valamit? – kérdezte a nő, lágyan megsimogatta a férfi arcát.
– Nem, köszi! Pillanatnyilag lebegek, és kár volna ezt az állapotot bármivel elrontani. Legfeljebb egy újabb szeretkezéssel lenne érdemes, ha össze tudok annyi energiát gyűjteni! – nyújtózkodott Gábor, majd a távozó nő fenekét nézve megint álmodozni kezdett. Szimonetta még maszatolt valamit az éjszakai csendben, mielőtt visszament volna a szobába. A férfi kérdőn nézett a kezében lévő, átlátszó üvegpohárra, amiben feltört tojások úszkáltak. A pohár pillanatok alatt a tenyerében kötött ki, így meglepődve nézett a hat sárgájára, amint lágyan hullámzottak minden apró mozdulatra a kocsonyás fehérjében.
– Ezt akarod velem megitatni? – hökkent meg a látványon.
– Igen, idd csak meg, ettől erőre kapsz! Különben sem vacsoráztál, szükséged lesz energiára! – biztatta Szimi, a szája sarkában valami kimondatlan ígéret rajzolódott. Gábor erőt vett magán. Ivott ő már nyers tojást, és nem volt azzal gond. Egy húzásra lehajtotta a pohár tartalmát, még ha nem is volt nagyon ínyére a dolog. Az ágy mellé, a laminált padlóra tette a poharat, majd megfogta a nő kezét, és visszahúzta az ágyra. Úgy fektette, hogy a mellei fölé hajolhasson, és az arcával simogathassa azokat.
– Különleges vagy! – mondta a melleknek, de világos volt, hogy a nőnek célozta a szavait!
– Különlegesen szar, vagy különlegesen jó? – évődött Szimi, megsimogatta a férfi fejét, és hagyta, hogy az a mellbimbóját csókolgassa, szívogassa.
– Csodálatos, ha így jobb és kifejezőbb! – villantotta meg Gábor a félig csukott szemeit – Komolyan mondtad, hogy visszajöhetek hozzád máskor is?
– Igen, teljesen komolyan. – válaszolt Szimonetta.
– De ez ugye nem egy tartós kapcsolat, csak valami laza szexualitás a kaland, és a szeretői státusz között?
– Igen, valahogy úgy! – kacsintott a nő a kíváncsiskodó férfira.
– Gyakran megkörnyékeznek a férfiak? Kimondottan csinos, dekoratív nő vagy. Nem csodálkoznék, ha sokan próbálkoznának. – utalt Gábor a nő vonzerejére.
– Én szoktam megkörnyékezni a férfiakat, vagyis csak a színészeket, akik megfordulnak a színházban! – nevetett fel a nő, Gábor pedig visszagondolva az öltözőben történtekre, egy kicsit megbicsaklott, bár még nem hitte el, hogy Szimonetta egy nőstény ragadozó.
– Ezt hogy érted? Engem is? Akkor nem is azért hoztál fel, mert jóképű vagyok? – próbált viccet csinálni a csalódásából.
– Egy ideje ezzel szórakozok, de nem vagyok olyan kapós, mint gondolod, és nagyon megválogatom, ki az, akivel szívesen eltöltenék egy éjszakát. De ne aggódj, te elképesztően jóképű vagy. Nagyon is jóképű, és gyengéd, valamint játékosan bolondos! És egy óriási nagy, szuperkellemes csalódás vagy számomra! – Szimonetta mosollyal igyekezett az elképedt férfiarcot megnyugtatni.
– Akkor ezért kérdezgettél rólam másokat? Én is egy célpont voltam? – emelte fel a fejét a férfi, hogy belenézhessen a nő szemébe – Mióta csinálod?
– Csak azért mondtam el, mert látom, hogy kezdesz ragaszkodni, amit én nem akarok. – mondta a nő, majd hosszú szünetet tartott – Megérintesz érzelmileg, egyre jobban kedvellek, de a szexen kívül nem volt semmi tervbe véve. Ahhoz, hogy képtelenségekkel szédítselek, már túl öreg vagyok. – simogatta meg a nő az elképedt Gábort, majd meg is csókolta engesztelésképpen.
– Szóhoz sem jutok. – nyögte a férfi.
– Öt éve már, hogy elhagyott a férjem valaki másért. Három évig csak szenvedtem, begubóztam, eltemettem magam a világ elől, amikor egy színész ráébresztett, hogy én is nő vagyok. Ne érts félre, neki oda sem adtam magam, mert nem volt elég szimpatikus! De ahogy bókolt, és ahogy udvarolt, rádöbbentem, hogy nem szabad nyomorultul érezni magam azért, mert valaki sok év után rám unt. És akkor megváltozott körülöttem minden. Megint nőnek akartam érezni magam, akit megkívánnak a férfiak, és aki élvezi is az egyedüllét nyújtotta szabadságot.
– Valahogy úgy, mint ahogy a legtöbb nő válás után, amikor be akarja bizonyítani, másnak is kell, és ezért vagányabban öltözködik, kihívóbban viselkedik? – hajtotta le a fejét a puha hasra Gábor. Érzett némi szomorúságot, viszont kihámozta a nő mondanivalójából, hogy valóban becsüli őt, és ezért mondja el az igazságot.
– Igen, valahogy úgy! De te ezt úgy látom, nagyon jól tudod. – huzigálta meg Szimonetta a férfi fülét játékosan – A legtöbb pasi csak bókol, vigyorog, de lépni nem mer, hiába adok biztató jeleket. És ha érdekel, elmondom, hogy te voltál az egyetlen vakmerő, tökös fickó, aki meg mert baszni az öltözőben! – nevetett fel Szimonetta, és Gábor is jobb kedvre derült az egyfajta, nem túl dicsőséges, de elismerő szavak hallatán.
– Jó, nem mond tovább! – csókolta meg a nő száját, hogy elejét vegye a folytatásnak, de amint a vékony nyakra kerültek az ajkai, Szimonetta folytatta az eszmefuttatását.
– Hónapokig azt gondoltam, ügyet sem fogsz vetni rám, most mégis azt gondolom, te voltál a legjobb választás, amikor megnéztem a szereposztást. És tudod, mit szeretek benned? Neked van fantáziád! Nem vagy erőszakos, sőt, talán végtelenül szentimentálisnak és figyelmesnek neveznélek. Mindig érzem, mit szeretnél, és látom, hogy türelmesen kivárod. A csokival például hihetetlenül megleptél, de olyan édesen vezettél rá, hogy nem tudtam ellenálni, és nem is bánom, hogy megtörtént. Azért is vettem le a ruhám, mert úgy érzem, neked szívesen odaadok mindent, amit csak adni tudok, te tudod értékelni az ajándékom.
– És, szerinted most mit szeretnék? – csókolgatta a nő melleit Gábor megilletődve, miközben haladt lefelé a sovány bordákon, és nem csak puszikkal fejezte ki az elismerését, de az arca forróságával is közölni akarta, hogy kész egy újabb aktusra.
– Megmondom, hogy mit szeretnél. Egy nőt, aki szeret téged, akihez ragaszkodhatsz. Ha jól gondolom, nem elsősorban a szex hozott az ágyamba, pedig most mindjárt a nyelveddel fogsz simogatni ahhoz, hogy maximálisan felizgass, és újra szexeljünk. De ez csak a látszat! – nevetett fel a nő, és játékosan elkezdett tiltakozni a combjai között már elhelyezkedett férfival, majd amikor Gábor már majdnem lemondott a beteljesülésről, Szimonetta két kézzel húzta az öléhez a meglepett férfi fejét. A nő jól szórakozott. Nagyot nyögött a csiklóját érintő csóktól, aztán abbahagyta a nevetést, és egy darabig csak szuszogott mélyen átélve az izgalmas érintés szépségét.
– Látom, rosszul érint, ha más férfiról mesélek, de valamit el akarok még mondani! – sóhajtott nagyot Szimonetta, még jobban széttárta a combjait, és minden végtagját szabadjára engedve átadta magát az élvezetnek, de azért lassan, akadozva tovább beszélt. Gábor enyhe féltékenységet érzett, de nem akart szólni. Már az is meglepte, hogy az idősebb nő milyen jól átlát a szitán a ragaszkodásával kapcsolatban, pedig tudta, hogy annak a ragaszkodásnak a nő nem tudhatja az igazi okát. Hallgatta hát a kéretlen és csöppet sem vágyott beszámolót, és próbált csak a szeméremajkak zaklatásából eredő sóhajokra koncentrálni.
– Az elmúlt két évben huszonhárom színészt spécéztem ki magamnak. Ugyan úgy, ahogyan téged kiválasztottalak. Megnyugtatlak, miután megtörtént köztünk az első találkozás, a huszonháromból csupán nyolc volt, akivel közelebbi kapcsolatba szerettem volna kerülni. Tizenkilenc pasi észre sem vett, vagy csak magában sóvárgott, de semmit sem tett azért, hogy megkapjon. A többségük túl fiatal volt, vagy nős, és egyébként is ott lebzseltek körülöttük a fiatalabb csajok. Így csak négy férfit hoztam fel a lakásomra, amiből te vagy negyedik.
– Akkor csak hármat? – emelte fel a fejét Gábor egy pillanatra, már ez is sokkal megnyugtatóbb szám volt, mint amire számított.
– Igen, csak hármat, drága. Abból a háromból is az első fazont kidobtam, mert végtelenül önző és egoista volt. Azt gondolta, csak csettintenie kell, és én leszopom. Hát tévedett, semmit sem kapott, úgy kipenderítettem, hogy a fél lépcsőház hallotta a kiabálásom! – nyögte ki nehezen a felkiáltó mondatot
– Csináld lassabban! – lihegte Szimonetta, Gábor pedig tényleg lassított, épp csak a nyelve hegyével birizgálta a kicsi szeméremtestet, alig-alig érintve az apró csiklót. Rövid csönd telepedett a szeretkező párra.
– Hamarabb lesz orgazmusom, mint végigmondom, amit akartam! – feszült meg a nő este, és a következő pillanatban édes hullámzással beteljesült a végzete. Felhúzta magához a férfit, hogy megcsókolja, aztán csak lihegtek elégedetten egymás szemébe nézve. A nő megsimogatta sokadszor is a nemrég borotvált arcot.
– Honnan tudod ennyire jól, hogy mit szeretnék, Szimi? – suttogta a férfi. Egészen közelről nézte a nőt, és egyre részletesebben rakta össze a Szimonetta és Henriett arca közötti különbségeket. Ez a tevékenység eltompította kicsit a beszélgetés fontosságát.
– Csak megérzés. Annyira nem lehet tudni rólad semmit, hogy valódi konkrétumot nem említhetek. Ez csak női megérzés, amihez hozzátesz még jócskán a kedvességed, meg a beszédes szemeid, ahogyan nézel rám. Azok a szemek teli vannak valamivel, amit én ragaszkodásnak és vágynak gondolok. – mosolygott Szimonetta, miközben simogatta a férfit, és kitapogatta a lankadt péniszét, ami még nem állt készen egy újabb aktusra. Az ujjai lágy fejésbe kezdtek, amitől Gábor arca megnyúlott.
– És mi történt a másik két fickóval? Most már mondd el azt is, mert egyre jobban furdal a kíváncsiság!
– Az egyikük fiatal srác volt. Elég sokat ivott, de nagyon nyomult, így felhoztam őt. Vele megtörtént, lefeküdtünk, de valahogy nem igazán volt jó. Nem is annyira velem foglalkozott, mint inkább csak vedelt egyfolytában, míg merevrészeg nem lett. Nem éreztem magam jól vele. Hiányzott a kedvesség, a figyelmesség belőle, és minél többet ivott, annál otrombább lett a stílusa. Szóval amilyen jól indult, olyan csúfos lett a vége. Soha többé nem akarom látni. – sóhajtott nagyot a nő, és abbahagyta Gábor izgatását, mert nem járt sikerrel.
– Bocsi, idő kell még! – szabadkozott a férfi, miközben irigykedett arra a srácra, és a féltékenység szörnyű érzése járta át a zsigereit. Szégyent érzett az átmeneti potenciazavar miatt, de a nő inkább megölelte, és letapasztotta a kezével a száját, rosszalló fejrázással jelezte, hogy nincs oka szégyenkezni.
– Aranyos vagy, én meg tehetetlen. – rázta meg a fejét Gábor zavartan.
– Ne mondd már! Én olyan jól érzem magam veled, mint még soha senkivel. Kell egy kis idő, meg egy kis fantázia, és mindjárt minden rendben lesz! – csitítgatta a nő, végtelenül bájos mosolyt villantva a fiú kezét céltudatosan ráhúzta a meztelen fenekére.
– Jó, jó! Nem vagyok az a híres szerető. – mosolyodott el Gábor, gyengéden belemarkolt a felkínált fenékbe, aztán a legfinomabb simogatással köszönte meg a nő kedvességét, de kerülte a legintimebb pontok érintését.
– Nem vagy jó szerető? Már miért ne lennél? Ezt most azonnal felejtsd el! Mesélek neked még valamit! Tudod, hárman voltak előtted, akiket felhoztam a lakásomba.
– Ha szex, akkor ne is mond tovább! – tiltakozott Gábor, de Szimonetta megrázta a fejét.
– Nem úszod meg ilyen könnyen. Csak azt nem értem, miért vagy ennyire szentimentális! – nevetett a nő, és ülve rátelepedett a férfi csípőjére. A zöldes beütésű, világosbarna, rendkívül csillogó szempár szórakozást ígért, az alteste pedig lágyan nyomta a férfi szemérmét.
– Győző... De hülye vagyok, neveket nem szabad mondani! – vigyorgott Szimi – Szóval a harmadik, akit felhoztam, egészen más mentalitású ember volt. A maga kimért és komótos módján udvarolt. Előbb nem is gyanítottam, hogy a fenekemre hajt, pedig minden második mondatában elejtett egy célzást. Aztán lassan elkezdett derengeni a felismerés. El akart fenekelni. Képzeld, rávett, hogy feküdjek le a térdére. Felhajtotta a ruhám, és a fenekemet ütötte, még a bugyimat sem akarta levenni.
– Ó, baszdmeg! Nem fájt? – kerekedett ki Gábor szeme, de Szimonetta ábrándos pillantással a mennyezetre nézve megrázta a fejét.
– Tudod, nem ütött igazán nagyot. Vigyázott, hogy ne vegye el a kedvem. Nem volt kíméletlen, hagyott időt két csapás között, és néha még meg is simogatott ott, ahol szinte már égett a bőröm.
– Miért hagytad? Nem is értelek! – értetlenkedett a férfi.
– Azért hagytam, mert kurvára felizgatott. Picit valóban fájtak az ütések, de a várakozás izgalma sokkal erősebb volt a fájdalomnál.
– Nem mondod? – vigyorodott el a férfi, és olyan grimaszt vágott, hogy azon Szimonetta hosszasan röhögött a mellkasára borulva.
– Ezt nem gondoltam volna. – vonta meg a vállát Gábor, amikor elcsendesedett a nevetés, és megérezte a mellbimbóját csiklandozó, forró csókot. Szimonetta felemelte a fejét.
– Tudod, ő nem tudott megdugni, nem állt fel neki egyáltalán. Legalább is ezt állította, mégis nagyon elégedett volt azzal, amit kapott. És én is elégedett voltam, mert tapasztaltam valamit, ami játékos is volt, meg nem is. Meg tudott mozgatni bennem valamit, mint ahogyan te megleptél a csokival. Ez volt az egyik oka, hogy közel engedtelek magamhoz. A kéjjel sodródni valami csodálatos dolog, és te, ha nem is hiszed el magadról, csodálatos szerető vagy, és nagyon rendes pasi. – hízelgett Szimi a fantasztikus, elbűvölő szemeivel.
– Már tudom, miért akarok majd minél több időt nálad tölteni. – komolyodott meg a férfi. Valóban eljátszott a gondolattal, mire tudja még Szimonettát rávenni, de nem ez volt a legfontosabb, hanem az a kellemes érzés, hogy a nő a bizalmába fogadta.
– Csak a szex miatt? – vágott kaján képet Szimonetta.
– Nem, nem annyira a szex miatt, mint inkább azért, mert nem akarom, hogy másnak is jusson belőled. – mosolygott Gábor – Egy ilyen nőt nem szabad elengedni, bánnám egész életemben!
– Bolond vagy! Nem kellene ezen törni a buksid, mert még megijesztesz, vagy lelkiismeret furdalást okoz, hogy nem tehetek eléggé a kedvedre. Most találkoztunk először, még nem is ismersz.
– Miért ne tehetnél a kedvemre? Meg van a szimpátia, jó a kémia közöttünk, és biztos, hogy nagyon szuper csaj vagy.
– Szuper vénasszony, aki hamarosan megráncosodik és egyik napról a másikra megöregszik. Ez az egyik oka, hogy nem szabad ragaszkodnod hozzám, Gábor.
– Legalább ne törd össze az álmaim! – évődött a férfi, hogy palástolja az elutasítás okozta nemtetszését.
– Miért, mik az álmaid, Gáborka? – villantak Szimonetta világosbarna szemei.
– Hát... Hogy is mondjam... Egy olyan komoly kapcsolatra vágyom, ahol kibeszélhetem, mi foglalkoztat, és ahol érzem, hogy van mellettem valaki. Nem a szex a legfontosabb. Vagyis az is fontos, de nem annak kell meghatároznia egy kapcsolatot.
– Állj! Ha nem vigyázok, teljesen behálózol! – simogatta meg a férfi arcát Szimonetta megértő, anyai tekintettel. – Ne kapaszkodj belém, mint egy szalmaszálba. Találhatsz ezernyi szebb és jobb lányt a világban.
– Persze, találhatok! – kontrázott kissé ingerülten a férfi.
– Ne légy már megsértődve, értsd meg, nekem is vannak a kapcsolatunk komolyra fordulása ellen indokaim. De tudod mit, megígérem, hogy ha akarsz, még találkozhatsz velem máskor is, és akkor, ha ilyen édesen megnyerő maradsz, tuti, hogy elgondolkodom majd az ajánlatodon. Jó lesz így? – kerekedtek ki Szimonetta szemei, és a homlokán megjelentek azok a barázdák, amelyeket korábban még nem látott. Valóban idősebb volt a nő, mint Gábor korábban feltételezte, de a ráncoktól függetlenül még nagyon szép maradt.
– Remélem, emlékszel még, hogy kissé telhetetlen vagyok! – derült jobb kedvre a férfi, és lenyúlt, hogy megsimogassa a harisnyába bújtatott térdeket, vádlikat – Tudod, te vagy az első nő, akin ilyen harisnyát találok. Sosem voltam úgy együtt nővel, hogy ilyen szexi cucc legyen rajta, de kibaszottul tetszik. – szabadult fel Gábor a nyomás alól, széles vigyorral nézett hol a lábakra, hol a nő szemébe.
– Szóval csak a harisnyám izgat, nem is én tetszem? – évődött Szimonetta nevetve. Megérezhette, hogy a férfi megkönnyebbült egy olyan ígérettől, amit talán sosem kel betartania. Nem firtatta az igazi okokat, inkább átengedte a játékos, pajzánnak ígérkező kezdeményezést.
– Csak a harisnyád izgat! – nevetett jóízűt Gábor, hiszen tudta, hogy a szójáték csupán a szórakozást szolgálja.
– No, megállj csak! – fordult el Szimonetta, és egy szemvillanás alatt levette a fekete harisnyáit, majd a férfi felé fordult – Feküdj a hátadra! – utasította parancsoló hangsúllyal.
Gábor persze szót fogadott, idióta vigyorral engedelmeskedett, mert sejtette, hogy valami érdekeset kaphat. Szimonetta hosszában kifeszítette az egyik harisnyát, majd a keskenyebb végével rettentő lassúsággal elkezdte a férfi hímvesszőjén körbetekerni. Gábor azonnal izgulni kezdett, az erekció megfeszítette a már feltekert harisnyát. Szimonetta egy úrhölgy állhatatosságával folytatta tovább a tekergetést. A nylon már feszült, komoly szorítást okozott, de ez csak növelte Gábor élvezetét.
– Így bele fogok élvezni a harisnyádba! – figyelmeztette a nőt, aki még a szemeivel is a keményen megránduló testrészt bűvölte. Volt az arcán valami gyermeki öröm, megfoghatatlan boldogság, mint ha valamiféle mámor kerítette volna a hatalmába, amíg szórakozott a kőkemény hímvesszővel. Végül a harisnya gumírozott részét ráfordította a makkra, és Gábor szemébe nézve megmarkolta a fekete múmiát, hogy aprókat szorítva kipréselje a férfiból a gyönyört. Gábor felemelte a jobb kezét, és a nő bal mellét a tenyerébe fogta, a hüvelykujjával birizgálta a megkeményedő bimbót, mint ha azzal viszonozhatná az intenzív érzései sokaságát.
– No, Gáborka! Elég a harisnyám, vagy engem akarsz? – élvezte ki a helyzet nyújtotta uralmát Szimi.
– Előbb az egyik, utána a másik. – nyögött nagyot Gábor – És tudod, mire lenne még jó a harisnyád?
– Megkötöznél, hogy kedvedre szeretkezhess, ha jól gondolom. – csillantak meg még szebben Szimonetta különleges, világosbarna szemei.
– Meg bizony! És még el is fenekelnélek! – feszítette meg a férfi az összes izmát. A feltekert harisnya nem tudott tovább nyúlni, ezért enyhe fájdalmat okozott, de ez csak tovább emelte a pillanat gyönyörűségét.
– Hát... talán lehet róla szó, előttünk az egész hétvége. – pirult el Szimonetta a végletekig, és Gábornál ez a pár szó jelentette a beteljesülést. Óriási izomerő préselte át a nylonharisnya résein az ondót, ami lassan megindult lefelé folyni Szimonetta ujjaira. A gyönyörű körmökben végződő vékonyka ujjak megpróbálták szétkenni a sűrű fehérséget, de nem tudták útját állni a következő kitöréseknek. Szimonetta ragyogott, Gábor pedig megdöbbent, hogy eddig nem találkozott ilyen pajzán nőszeméllyel. Az ájulás határain lebegett, visszafojtotta a lélegzetét is, hogy minden apró szépséget magába tudjon gyűjteni. A férfi megpróbált felülni, a háta mögött megtámaszkodott a karjaival. Csókot várt a kedvesétől, de az csak örömtől sugárzó arccal tekergette le a még merev farokról a foltos harisnyát, aztán végre a férfi szemébe nézett. Lassan, nagyon bizonytalanul felemelte a kézfejét, és Gábor szájához tartotta. A férfi előbb meglepődött, aztán arra gondolva, hogy Szimonettának ez a kissé mocskos, de valódi odaadást jelentő mozzanat nagyon fontos. Megcsókolta hát az ondófoltos ujjakat, engedte becsúszni a szájüregébe, és rázáródott a száradó szája, hogy azzal is kifejezze a ragaszkodása mértékét. Szimonetta csak utána hajolt közel hozzá, és nagyon lágyan megcsókolta majd átölelte, és percekig nem mozdultak.
– Olyan érzésem van, mint ha már régen ismernél. – suttogta a nő forró levegőt fújva a férfi vállára.
– Nekem is hasonló gondolataim támadtak. – mosolyodott el Gábor, pár pillanatra kiszorította a levegőt is Szimonettából, de csak a szeretete erejét szándékozott kifejezni a mozdulatával.
– Tudod, Gábor, nem akartam lelkizni, de ha már annyi mindent elárultam a múltamból, te is tartozol annyival, hogy mesélsz magadról. Szeretnélek jobban megismerni.
– Nem sok mesélni valóm akad, de valóban, ezzel tartozom neked. – helyeselt a férfi, és lágyan simogatta közben a nő hátát, haját. Csodás dolog volt az ölelkezés.
– Megtennéd, Szimi, hogy hanyatt fekszel az ölemben? Mindig is szerettem volna olyan barátnőt, akit meztelenül simogathatok beszélgetés közben.
– Még szép! Ha neked ez fontos, akkor örömmel megteszem. – fordult azonnal a nő, és Gábor lábai közé ülve hanyatt dőlt, majd megmosolyogta a férfi kéjenc ábrázatát, miközben ő is cirógatta a szőrös combokat. A melleit simogató kezek nem izgatást, hanem nagyon békés meghittséget jelentettek ebben a minőségben.
– Ezek a foltok a hasadon régebben is ott voltak? – vizsgálta meg a férfi a has enyhén megereszkedett bőrén a barna foltokat.
– Pér éve kezdődött. Csak jönnek és jönnek elő, nem állhatok eléjük. – sóhajtott a nő – Korral jár.
– Most úgy beszélsz, mint a nagyanyám, pedig jó, ha tíz évvel vagy tőlem idősebb. – ingatta a meg a fejét a férfi. Azt gondolta, hogy a természet tréfái a májfoltokhoz hasonlító, alaktalan elváltozások.
– Ne térj el a tárgytól! Én a te magánéletedre vagyok kíváncsi! – jelentette ki Szimonetta kedvesen, a hosszú, fekete hajszálait rádobta az emlőit tapogató kezekre, aztán a férfi karjához dörgölte az arcát, hogy kedveskedjen.
– Jó, jó! Csak kérdezned kell, mert én nem szoktam magamról beszélni, azt sem tudom, mi érdekel téged.
– Hát minden! Olvastam rólad az interneten, amennyit csak lehetett. Beszélgettem a színészkollegáiddal, de sokkal okosabb nem lettem. Annyit tudok, hogy Krisztusi korban vagy, nincs párkapcsolatod, meg hogy kerülöd a nyilvánosságot. Volt egyáltalán valaha is barátnőd? – tette fel a kérdést Szimonetta. Gábor kezdte kényelmetlenül érezni magát, de a nő kedvességét illet őszinteséggel viszonozni.
– Persze, hogy volt barátnőm! – vigyorodott el a férfi a kiejtett kérdés hanglejtésén.
– Utoljára mikor volt barátnőd? – kapott a válaszon Szimonetta.
– Mikor húsz éves voltam.
– És szex is volt, vagy csak romantika minden mennyiségben?
– Szex is volt. Húsz évesen az már természetes, vagy mégsem?
– És azóta semmi? Se szex, se szerelem? – álmélkodott Szimonetta.
– Voltam szerelmes. – jelentette ki a férfi határozottan.
– Mikor? És meddig jutott a dolog? Ne kelljen már mindent szavanként kihúznom belőled! – nógatta Szimonetta, pedig érezhető volt, hogy jól szórakozik.
– Még pesten, úgy két évvel ezelőtt megláttam egy lányt egy kávéházban. Abban a pillanatban beleszerettem. Tökéletes volt, rendkívüli, és rendkívül kedves.
– Megszólítottad? – sürgette Szimonetta a vontatottan beszélő Gábort.
– Persze! Ő volt a kávézóban a pultos lány.
– Bolond! – nevetett a nő, egy pillanatra felpillantott a férfi gondterhelt arcára, és azonnal megértette, hogy valami kellemetlenségnek történnie kellett – Bocsi! Elmondod, mi volt?
– Egy oltári nagy félreértés kerekedett ki az egészből. Gyakran jártam oda, mert rettenetesen szerettem látni a lányt. Oda hordtam az ismerőseimet, hogy minél többet találkozhassunk. Henriettnek hívták. – hallgatott el Gábor.
– És nem merted őt randira hívni, vagy elutasított? Mi történt? – érezte ki Szimonetta a férfi vívódását. Már az árulkodó jelnek minősült, hogy a melleit simogató kezek megálltak a mellkasán.
– Nem hívtam randira. Minden egyes nap, amikor más és más színinövendékkel ültem az asztalhoz, egyre mogorvább lett velem. És igen. Bámultam és bámultam, mint egy idióta, ő pedig ezt zokon vette. Sokáig nem szólt, de éreztem, hogy neki kellemetlen. Ráadásul volt barátja.
– Akkor végül Henriett vetett véget a reményeidnek?
– Egyik nap egy végzős diáklánnyal volt megbeszélnivalóm. Akkor pattant el a cérna Henriettnél. Mikor a diáklány elment, három fiatal pasi, Henriett barátai jöttek oda hozzám, és szabályosan kidobtak a kávéházból. Nem értettem, mi történik. A végén, miután jól megvertek, megjelent a pincércsaj, és elkezdett velem ordítozni. „Mit bámulsz! Mit bámulsz! ” Még most is a fülembe cseng a haragja, aztán hozzám vágott egy gyufás dobozt, hogy dugjam fel magamnak. Ott hagytak a földön fekve, és azóta nem láttam sem őt, sem a barátait. Nem mentem oda vissza, nem lett volna értelme.
– Szegény! – mondta együttérzően Szimonetta.
– Nem értettem, miért okozott a lánynak ekkora traumát, hogy nézem, aztán felvettem a földről a gyufásdobozt, és egy piros tangát találtam benne. Mai napig nem tudom, hogy Henriett miért vágta hozzám, és miért veretett meg. Semmi, de tényleg semmi közöm nem volt az egészhez. Bámultam, de semmi egyebet nem tettem.
– Akkor ez olyan Plátói szerelem volt, ami nem teljesedhetett be. De miért nem próbáltál beszélni vele még az elején, amikor beleszerettél? – fejezte ki az értetlenségét Szimonetta.
– Nem tettem volna meg, ő pedig nem kezdeményezett, mint ahogyan te az öltözőben szerencsére megtetted helyettem.
– Olyan bolond vagy! Van valami oka, hogy ennyire visszahúzódó vagy? – faggatta a nő tovább, a férfi érzései és indokai nagyon is érdekelték.
– Igen. – sóhajtotta Gábor, de itt el is csendesedett, hosszú másodpercek múlva Szimonetta ragadta magához a kezdeményezést.
– Még mindig szereted ezt a Henriettet?
– Igen, tulajdonképpen igen. – ismerte be Gábor, és mélyet lélegzett, amikor ismét, sokadszorra is Szimonetta vonásaiban kereste a pincérlány hasonlóságait.
– Velem miért tettél kivételt, ha mindenki mást távol tartasz magadtól? – lepte meg a nő kérdése.
– Mert elvarázsoltál. Fantasztikus csaj vagy. – suttogta a férfi.
– Van itt még valami más, vagy tényleg csak ennyi lenne? Talán az idős nők vonzanak?
– Az a valami más a meghökkentő hasonlóság, ami kettőtök között van.
– Mi? Mit mondtál? – ijedt meg Szimonetta. A férfi érezte a tenyere alatt a nő szívének gyorsuló lüktetését.
– Amikor bejöttél az öltözőbe, azt hittem Henriett vagy. Annyira hasonlítotok egymásra, mint két tojás. Ugyanaz a hosszú, középen elválasztott, egyenes szálú haj, ugyanazok az arcvonások, az összetéveszthetetlen, különleges, világosbarna szemek, az ajakformák. Egyforma az orrotok, az álatok, a fogsorotok, szinte minden részlet, amit látni lehet rajtad, rá emlékeztet. – Gábor megérezte a bajt. Szimonetta mellkasa egyre szabálytalanabbul emelkedett, szinte levegőért kapkodott, és a szíve szabályos dobbanásai mérhetetlenül felerősödtek néhány másodperc alatt. Már bánta, hogy beszélt Henriett hasonlóságáról, legszívesebben visszaszívta volna az egészet. Talán végzetesen megbántotta Szimonettát azzal, hogy egy másik nőhöz hasonlítja?
– Mennyi idős? – visította a nő, majd hirtelen szembe fordult a Gáborral – Hány éves, mondd már! – kérlelő tekintete belemélyedt a férfi lelkébe, aki megrémült a nő megváltozásától.
– Talán huszonkettő, de lehet, hogy több valamennyivel. – nyögte ki gyorsan. A következő pillanatban Szimi a mellkasára szorította a kezét, majd szenvedő arcot vágott. Még párszor összegörnyedve levegőért kapkodott, aztán elvesztette az eszméletét. Gábor ekkor rémült csak meg igazán, de észnél volt, mert azonnal megkereste a telefonját, és hívta a mentőket.

A kórház intenzív osztályának folyosóján egyetlen ember ült. A tenyerébe temetve az arcát, hétrét görnyedve elmélkedett a tragédián. Megtörten elemezte egymás után a képtelennél képtelenebb gondolatait. Az éjszakai csendben néha zajok szűrődtek ki a kezelőből, de nem értek el a tudatáig. Meg volt győződve a hibájáról, miszerint Szimonetta szívét ő törte össze azzal, hogy a hasonlóság miatt volt csak vele. Pedig ez nem volt igaz, csak nem volt ideje a nőnek elmagyarázni, hogy egyébként gyönyörű és okos, és szívesen élne vele élete végéig. Miért ő? Mit vétett a világ ellen, hogy ekkora traumát kell magára venni? A gyötrő önvád mérhetetlen fáradtságot és rosszkedvet okozott, de elmozdulni nem mert. Tudnia kellet, hogy mi történik Szimonettával, mi okozta a rosszullétet.
Hajnali négykor végre megjelent az ügyeletes orvos egy idősebb nővér társaságában. Megálltak felette, mint ha csak vallatni akarnák őt, a bűnöst, aki megint egy nő életét tette tönkre. Megint, megint, megint! Ez a szó nem akart tágítani a fejéből sehogyan sem.
– Jó reggelt kívánok, művész úr! Habari Tamás, főorvos vagyok! – nyújtott kezet a doki.
– Tudja, mi történt? Felidegesítette magát valamivel a beteg? – vonta kérdőre a szemmel láthatólag sápadt és ijedt férfit.
– Csak beszélgettünk, doktor úr. – mentegetőzött Gábor.
– Nem fogyasztottak valamilyen kedélyjavító készítményt, vagy kábítószert?
– Nem, doktor úr, szó sem volt ilyesmiről! – érezte ki Gábor a neheztelést a doki hangsúlyából.
– Hát kérem, egy hátsó fali infarktust nem olyan könnyű összeszedni egy beszélgetéssel. – célozgatott a főorvos, majd sóhajtott egyet, amikor látta, hogy a színész nem felel.
– Egyelőre a hölgy állapota kritikus. Mélyaltatásban tartjuk egy darabig, aztán meglátjuk, hogyan reagál a szervezete. Maga hozzátartozó, vagy tud értesíteni valakit a családból? – tette fel gyakorlatiasan a kérdéseit a doki.
– Egyik sem, főorvos úr. De itt akarok lenni, amikor magához tér. Értesítenének, kérem? – rebegte a férfi elfúló hangon.
– Persze, Henrietta nővér felveszi az adatait, és telefonon értesítjük, ha magához tér a beteg. – válaszolt a doki a nővér felé intve, és részéről le is volt rendezve a dolog. Intett egyet, aztán zsebre dugott kézzel távozott.

Gábor tétován állt Szimonetta lakásának ajtajában. Szorongatta a kényszerűen megörökölt lakáskulcsot, de nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Hajnali hat óra volt. Kezdett éledezni az épület. Pár lakó még el is ment mellette a lift irányába, de senki nem kérdezte meg, mire vár az ajtó előtt. Nem mert, nem akart bemenni, de amennyire nem találta a helyét, még távozni sem tudott. A szomszéd lakásból egy csíkos pizsamás öregember dugta ki a fejét, akit már látott éjszaka, amikor a mentősök akaratlanul is felverték a szint lakóit.
– Hogy vagyon a szomszédasszony, fiatalembör? – bámult Gáborra homályos szemekkel. A gondosan hátrafésült, ápolt haj, és a frissen borotvált arcbőr markáns úriember kinézetet kölcsönzött. Valamikor egészen csibészes kiállású lehetett, de az idő már jócskán megtörte az összeaszalódott arcát és testét.
– Infarktus, bátyám. Most altatják, és sajnos nem lehet tudni, mi lesz vele. – válaszolt Gábor nehézkesen. Az égvilágon senkivel nem volt kedve szóba elegyedni.
– Várható vút, amennyi tragédia érte szerencsétlönt. – jegyezte meg az öreg a színész arcát fürkészve. Gábornak pedig eszébe jutott, hogy talán az öregembert kellene megkérdezni, hogyan érhetné el Szimonetta volt férjét, vagy a fiait.
– Ismeri a hölgy családját, bátyám? – vett erőt magán, az aszott öregember vállára tette barátságosan a kezét.
– Hát hogy a csudába ne ösmerném űket! – Még azt a lókötő urát is ösmeröm, aki pár esztendeje gyalázatosan itt hagyta, lúvá tette, hogy a rosseb egye meg. A fiai rendszeresön hazagyünnek kéthetente. Jövő héten bizton itt lesznek hétvégire. Az a gazembör mög jobb, ha nem is gyün haza. Hát hogy lehöt elhagyni egy ilyen asszonyt azok után, hogy még a kisjányát is elvesztötte? Nem vót elég a bajbúl?
– Nem értem bátyám, kit vesztett el a Szimonetta férje? – hökkent meg Gábor. Értette az öreg tájszólásos hanglejtését, de a lényeget nehezen hámozta ki belőle. Az információ azonban magához térítette.
– Hát a jányát! – jelentette ki nagyon határozottan az öregember.
– Volt lánya? – gondolkodott el Gábor, hiszen amikor kérdezte Szimonettát az öltözőben, a nő csak a két fiát említette.
– Persze, hogy vút! Csak valaki mögcsípte a játszótérrűl, míg az a gazembör a kisebb fiút csitítgatta a bérház ajtaja elűtt. – mesélt a mindent tudó öreg látható büszkeséggel. Gábor megremegett. Lehetetlen, gondolta, Henriett nem lehet Szimonetta lánya! Egyre több bizonyíték szolgálta a gyanúját, ugyanakkor maradtak megválaszolhatatlan kételyei.
Mikor volt ez, bátyám, arra emlékszik-e? – remegett meg a szája széle, és erőtlenül várta a választ, ami nem is késett.
– Annak már huszonnyóc éve, fiam. A kisjány két évös vót csak, és soha nem is lött mög. – csóválta meg a fejét az ismeretlen öregember, Gábor pedig óriási hálát érzett az információkért. Henriett csak huszonkettő, vagy egy-két évvel több lehet, nem lehet az a kislány, emésztgette a hallottakat, de a kisördög nem hagyta megnyugodni. Abban a pillanatban tudta, mit fog tenni. Bizonyosságra volt szüksége, hogy legalább egy pici jót is tegyen az életben, ha nyílik rá lehetősége.
– Mennem kell, bátyám! Hétfőn visszajövök, és szeretnék még beszélgetni magával! – lépett távolabb a színész, hogy a menni akarását kifejezze, aztán választ sem várva elrohant, le a lépcsőn kétségbeesett sietséggel.

Az ismerős kávéház szinte semmit sem változott az elmúlt két évben. Valójában nem volt mitől tartania, mégis félve emelte az ajtóhoz a kezét, hogy megtaszítva azt, belépjen oda, ahol annak idején nem nézték valami jó szemmel. Az ajtó ugyanolyan kísérteties hangon nyikorgott, mint régen. Az első pillantása a pultra esett, próbált átnézni a süteményes hűtőrekesz fölött, hogy meglássa, ott van-e Henriett, aztán a teremre pillantott, és örült, hogy kevesen vannak a helységben. Idegesen megállt a csapospult előtt, és kereste az alkalmazottat. Egy kíméletlen hosszú perc után jött ki két lány a hátsó helységből. Elől egy szőke, akit sosem látott, mögötte az a nő, akiért annyit epekedett, a gyönyörű és tökéletes Henriett. Gábor gyomra teljesen összeszűkült, magában megállapította, hogy a lány semmit sem változott. Ugyanolyan gyönyörű, vagy talán még szebb, mint emlékezett, de ez most igazán nem volt fontos, hiszen nem ezért jött a kávéházba. Henriett megtorpant, amikor meglátta. Pár másodpercig lecövekelt, aztán a pult másik oldalán a legközelebb állt Gáborhoz. Még oda is hajolt valamelyest.
– Mit keresel itt? Minek jöttél ide? – vonta kérdőre a férfit köszönés helyett, de az arcvonásai meglágyultak, érzéki mozdulattal két oldalra fésülte az arcából a sötétbarna, háta közepéig érő haját. Egyáltalán nem volt ellenséges.
– Csak egy kérdésem van, és már itt sem vagyok. – felelt Gábor, mintha a lány jóváhagyására várt volna.
– Akkor tedd fel! – türelmetlenkedett Henriett, mivel látta, hogy a férfi zavartan tekinget körbe, de a szemébe nézni alig mer.
– Van születési anyakönyvi kivonatod, Henriett? Ismered az édesanyádat? – szólalt meg végre a férfi, aki ezerszer is megrágta a kérdést, de most, a lány előtt valahogy nem úgy mentek a dolgok, ahogyan elképzelte.
– Van anyakönyvi kivonatom. Az anyukám pedig meghalt még kilenc éves koromban, de elég jól emlékszem rá. – vonta meg a lány a vállát, ami azt jelentette, hogy ismeri is, meg nem is az édesanyját. Gábor megkönnyebbült kissé, elkönyvelte, hogy Henriett papírral igazolva nem lehet Szimonetta lánya.
– Sajnálom – bólintott, és lehajtott fejjel, megtörten, ahogyan érkezett, úgy is akart távozni, de néhány lépés után Henriett hangja megállította.
– Gábor, várj! Miért kérdezted? – futott utána a pincérnő. A szemében igazi kíváncsiság csillant, és a férfit az is meglepte, hogy Henriett megérintette a kézfejét, hogy maradásra bírja. Egy darabig vonakodott elárulni a teljes igazságot, aztán belátta, hogy nincs értelme eltitkolni semmit Henriett elől. Egyszer már csúnyán leszerepelt, tovább már úgy sem ronthat az egyébként is kétes imázsán.
– Mert találkoztam egy nővel Szegeden. Először azt hittem, te vagy az, de csak a kiköpött másod idősebb kivitelben. Valószínűleg tévedtem. A nő lánya harminc éves körüli, de nem tudjuk, hogyan néz ki, mert elrabolták két éves korában. – beszélt Gábor, miközben kerülte Henriett tekintetét, és idegesen pillantott körbe-körbe.
– Én is harminc vagyok! – csuklott el Henriett hangja. Gábor megérezte a megdöbbenést a pincérnő hangján, de már indult is tovább. Nem a lány kora számított, hanem az a tény, hogy emlékszik az anyjára, még csak kétsége sem támadt, hogy nem ő volt az édesanyja, akire emlékszik. Egyébként is az iratokból azóta ki kellett volna derülnie az igazságnak. Arra való a születési anyakönyvi kivonat, meg minden más állami nyilvántartás. Ritka kényelmetlenül érezte magát, menekülni akart az újabb baklövés után.
– Állj már meg, a Jóisten áldjon meg! – ripakodott rá a lány, amivel mindenki figyelmét felkeltette a kávéházban, mire Gábor ráncolt homlokkal visszanézett. Nem állt szándékában összetörni Henriettet, de csak most jött rá, mit is tett azzal, hogy kétségeket ébresztett. Összeszorult a szíve.
– Ki az a nő? Hol ismerted meg? – szegezte neki a kérdést Henriett fokozódó izgalommal.
– A szegedi színházban szokott sminkes és fodrász munkát vállalni. – vonta meg a férfi a vállát sápadtan. Tulajdonképpen igazat mondott, ez nyugtatta valamennyire.
– Lehet vele találkozni, mondjuk holnap? – lepte meg a lány következő kérdése.
– Nem tudom. Talán később lesz rá esélyed, de holnap még nem valószínű. – hebegett Gábor.
– Holnap nem dolgozok, szívesen találkoznék vele. Mit tudsz? Miért nem jó neki a holnap? – ült ki az izgalom a lány arcára.
– Nincs eszméleténél. Kórházba került miattam hátsó fali infarktussal. – mondta a férfi, hogy minél kevesebb információt osszon meg a kíváncsian hallgatózó idegenekkel.
– A rohadt életbe! – emelte a szájához a kezét ijedten Henriett – Akkor is látni akarom! Holnap leutazok Szegedre. Vagy nem is, még ma elindulok! – tervezgetett hangosan gondolkodva, mit sem törődve a néma csöndben őket figyelő vendégekkel. Gábor jobbnak látta lelépni, de amint elfordult, a pincérlány ismét ráförmedt.
– Ki mondta neked, hogy elmehetsz? Ülj le oda a sarokba! – mutatott a férfi régi törzshelyére – Kérdéseim vannak!
– Dolgom van, vissza kell mennem Szegedre. – rázta meg a fejét a férfi. Már így is tovább maradt, mint tervezte. Azt gondolta, csak egyszerűen elmondja, amit akar, és leléphet, de ez egyáltalán nem volt sem könnyű, sem kivitelezhető. Felelősséget érzett, ha már felperzselt mindent maga mögött.
– Mikor mész vissza? – kapott azonnal a szón Henriett.
– Most, mindjárt. A jövő hetemet szabaddá kell tettem. – vont vállat a férfi.
– Hozzá mész? – lepte meg Gábort a következő kérdés. Nem is értette Henriett miért feltételezi, de a női megérzés néha azért telibe tudott találni.
– Igen, miattam lett rosszul, valahogy jóvá kell tennem, amit csak lehet. – halkult el Gábor hangja, érezhető volt a bűntudat, ami a lelkét mardosta.
– Mivel mész? – kérdezte a lány szinte sajnálattal, és a férfi végtelen hálás volt, hogy nem firtatta a rosszullétben betöltött szerepét.
– Kocsival vagyok. – intett az ajtón kifelé a színész.
– Elviszel? – nézett rá kérdőn a pincérlány, és Gábornak megesett rajta a szíve, csak bólintott válasz gyanánt.
– Kettő perc! – fordult sarkon a lány, és rohamtempóban kapta le magáról a kötényt. Amíg a táskáját a kezébe kapta, odaszólt a kolleganőjének, aztán lélekszakadva rohant Gábor után, aki már az ajtón kívül várta.

Henriett még a rövid, fekete szoknyában és fehér blúzban is káprázatos jelenség volt. Gábor nem győzte számba venni a sok szépséget és bájt, ami sebes léptekkel közeledett felé a fekete magassarkún. A hivatalos pincérnő megjelenés semmiben sem kisebbítette a lány szépségét, és a hosszú, fekete harisnyába bújtatott lábak kecsességét. A férfi azon kapta magát, a felé közeledő lányt Szimonettához hasonlítgatja, ugyanakkor ezt a gondolatot pillanatok múlva elnyomta a felismerés, hogy pár órát összezárva kell töltenie Henriettel egy autóban. Megrémült, pedig semmi oka nem volt félni a lánytól, fizikai értelemben semmiképp. Tulajdonképpen ajtót is illett volna nyitni a nőnek, de a férfi zavarában azt sem tudta, hová tette a sluszkulcsot, aztán csak ült halálsápadtan, és meredt az anyósülésen elhelyezkedő hölgyre, akinek talán még nála is több félnivalója volt, hiszen egy ismeretlen pasas mellé beülni egy gyönge nőnek mindig és mindenkor rizikós.

– Tulajdonképpen miért akarsz velem jönni? Azt mondtad, ismerted az anyukádat! – kérdezte a férfi halkan, mielőtt beindította volna a motort.
– Látni akarom azt a nőt. Mindig voltak furcsaságok, amiket soha nem sikerült anyám körül tisztáznom. Nem voltak rokonai, nem voltak ismerősei. Annyit tudok, hogy valahonnan vidékről származott. Az összes többi tényt homály fedi, és miután állami gondozásba kerültem, kiderült, hogy tényleg nincs egyetlen rokonom sem, aki felelősséget vállalna értem. – fordult Gábor felé a lány, és a világosbarna, zöldes beütésű szemeivel bánatosan pislogott. Angyali arcán lebiggyesztette az ajkait, és a hosszú, barna haját idegesen hátra tolta a fülei mögé. A kis női táskát a combjain hagyta, idegesen hol kinyitotta, hol belenyúlt, mint ha valamit folyamatosan keresne. Talán egy önvédelmi spray, gondolta a férfi, de úgy tett, mint aki semmit sem vesz észre.
– Sajnálom Henriett. Nem lenne elég, ha hoznék róla egy képet, vagy elküldeném emailen, hogy ne kelljen velem találkoznod? – ajánlotta fel a férfi a segítségét, de a lány azon kívül, hogy megdöbbent, nem akart visszakozni.
– Nem lenne jó, mert találkozni akarok azzal a nővel. Neked kellemetlen, hogy itt vagyok? – kérdezett vissza Henriett, szomorúság csillant a szemében.
– Nem, nem kellemetlen, csak téged akartalak megkímélni a társaságomtól. – hebegett Gábor, maga is érezte, mennyire kellemetlen helyzetbe hozta saját magát, de erről a lánynak nem kellett tudnia.
– Akkor induljunk, és még amúgy is van egy kis megbeszélni valónk! – szólította fel a lány, amiből egyértelművé vált, hogy az az egykori verés nem hallgatható el a végtelenségig. Gábor indított. Kellemetlen hidegség futott végig a gerincén, amikor melegének kellett volna lennie egy bombázó csaj közvetlen társaságában, és diszkrét, de kívánnivaló illatában. Gondolta, minél kevesebbet szól, annál kevesebbet árthat magának, aztán eszébe jutott, még a városban hogyan tudna megszabadulni a pillanatnyilag terhet jelentő társaságtól.
– Azt tudnod kell, hogy a nő holnap még biztosan nem tér magához az infarktus után, vagy talán sohasem, mert a betegsége olyan súlyos. A kórház intenzív osztályára pedig nem fognak beengedni. – érvelt reménykedve, hátha Henriett meggondolja magát, de a lány csak futó pillantást vetett az arcára és megrázta a fejét.
– Nem baj, ha kell, maradok. Sokkal fontosabb dologról van szó, mint pár nap szabadságról.
– Igazad van. – helyeselt a férfi. Kezdte belátni, mennyire nagy szart kavart, de pont ezért nem volt szabad Henriettet cserben hagyni.
– Hogy hívják? – emelete fel a bal kezét a lány, és elkezdte a barnára festett körmeit rágni.
– Böszörményi Szimonetta. A papírjai szerint hatvankét éves, pedig én csak jó negyvenesnek gondoltam. Valahogy úgy, mint téged csak huszonkettőnek. Még a génjeitek is különlegesek, azért gondoltam, hogy... – a férfi lenyelte a mondat végét. Nem akart sem udvarolni, sem bókolni, csak megemlítette a hasonlóságot, és remélte, hogy a lány nem érti őt félre. Henriett, mint aki rágódik valamin, sokáig csendben maradt. Már az autópálya kivezetőjén hajtottak, amikor a férfi felé fordította a fejét.
– Kettőnknek is van egy nagyon fontos megbeszélni valónk egymással. De figyelmeztetlek, ha hazugságon kaplak, itt, helyben kiszállok az autóból!
– Nincs semmi, amit meg kellene beszélnünk. Én nem bántalak téged, te se bánts engem! – rázta meg a fejét a férfi, de érezte, hogy borzalmasan elpirul. Mindenesetre megpróbálta elkerülni a kellemetlen témát.
– Nem bántani akarlak, csak úgy szeretnék veled beszélgetni, hogy ne feszüljön közöttünk a múlt. Ez olyan nagy kérés? – nézett az arcára kitartóan Henriett, de a férfi csak azért sem fordította oldalra a fejét, hiába érezte, hogy igaza van a lánynak. Szégyellte magát, és megátalkodottan ellenkezett az elkerülhetetlennel, pedig még azt sem tudta biztosan, a lány mit fog tőle kérdezni. Henriett várt, aztán, mivel választ nem kapott, ő nyitotta szóra a száját.
– Jó! Igazad van! Megbántottalak, megaláztalak. Megértem, hogy a verést nem tudod megbocsátani, de valamit azért mégis érezhetsz irántam, mert megkerestél, amikor úgy érezted, hogy segíthetsz nekem. Nem tetted volna, ha nem jelentenék neked még mindig valamit. Két évig felém sem néztél, most mégis az én kedvemet keresed. – beszélt a lány szinte elcsukló hangon, a férfi pedig még jobban szégyellte magát. Gyűlölnie kellett volna az egykori bálványt, az istennőt, akit Henriettben viszonzatlanul is imádott, de nem tudta sem elfelejteni, sem megmásítani az érzéseit iránta. Úgy viselkedett hát, mint egy megbántott gyerek, pedig tudta, hogy nem cselekszik helyesen.
– Szimonettának akarok segíteni, nem neked. – mondatta vele a belső tiltakozás, de tudta, hogy önmagának is hazudik, ezért megpróbált szépíteni – Egyébként nem haragszom. Sosem haragudtam. Én voltam az, aki kiprovokálta az egészet.
Szinte érezte Henriett döbbenetét, és hogy jóvá tegyen valamit a gorombaságából, futó pillantást vetett a szépségre, megpróbált mosolyogni.
– Bámultál egyfolytában, de sosem próbáltál megszólítani. Ráadásul oda hordtad az orrom elé a barátnőidet, mint ha a hódításaiddal kérkednél. – suttogta maga elé Henriett, aztán feltette a világ legegyszerűbb kérdését – Miért?
– Mert szép vagy, ezért gondolom, mások is megnéztek, nem csak én. – válaszolt a férfi. Nem akart belebonyolódni egy olyan beszélgetésbe, amiben sérülhet ismét, a magyarázkodást pedig szükségtelennek tartotta. Meglepte, hogy Henriett féltékenységet érzett akkoriban, de a kettejük kapcsolata már akkor véget ért, amikor még el sem kezdődött. Minek ismét felhánytorgatni, és veszekedni rajta?
– Csak azért? – hitetlenkedett Henriett, ráncok jelentek meg a magas homlokán, szinte látszott rajta, hogy fogást keres a férfi szavain, aztán talált is megfelelő témát.
– Jó, értem. Akkor légy szíves, azt áruld el nekem, mit tudsz arról a piros bugyiról a gyufásdobozban.
Gábor összerezzent. Nem számított rá, hogy Henriett Ilyen nyíltan rákérdez. Mit mondhatott volna egyebet, mint az igazat?
– Arról csak annyit tudok, hogy hozzám vágtad egy kedves megjegyzés mellett, de esküszöm, fogalmam sincs, mi közöm lehetne hozzá. – legyintett egyet Gábor indulatosan.
– Most már elhiszem, Gábor, és sajnálom, hogy akkor, ott a kávézó előtt nem adtam esélyt, hogy védekezz. Meg sem kérdeztelek, pedig megtehettem volna ordítozás helyett. – suttogta Henriett, és Gábor esküdni mert volna, hogy a lány, aki elfordította az arcát, talán ejtett egy-két könnycseppet.
– Nem gáz, hogy nem hoztál se ruhát, se semmi mást magaddal? Elmehettünk volna egy csomagért hozzád. – próbálkozott a férfi enyhíteni a feszült légkört. Henriett visszanézett rá a szomorúan csillogó, fátyolos szemeivel, megint a férfi mereven előre figyelő arcélét leste.
– Feljöttél volna hozzám? – kérdezte figyelmesen tanulmányozva Gábor arcizmainak a legapróbb rezdüléseit. A férfi pedig, aki megérezte a nő várakozása mögötti kíváncsiságot, ismét megpróbált kitérni.
– Nem, inkább megvártalak volna az autóban.
– Gábor! Te félsz tőlem? – nyúlott meg a lány egyébként is hosszúkás arca.
– Nem, Henriett, nem félek, csak el szeretnék kerülni minden kellemetlenséget, amit a társaságom okozhat neked. – válaszolt a férfi, de nem nézett a lányra, aki ebből messzemenő következtetéseket vonhatott le, mert hirtelen kicsatolta az övét, és odabújt a férfi vállához, dörgölőzött és kedveskedett, miközben a gyenge ujjaival szinte magához bilincselte a sofőr karját.
– Ne haragudj! Kérlek! Nem kell ennyire elutasítónak lenned velem. Én azt szeretném, ha megint úgy néznél rám, mint régen. – búgta barátságos szavakkal, és egy puszit is nyomott Gábor arcára, amitől a férfi végképp összezavarodott. Régebben megverette a lány a bámulásért, most meg hozzá dörgölőzik? Csapdát és veszélyt sejtett.
– Már mondtam, hogy nem haragszom. – egyszerűsítette a mondanivalóját, mivel elhúzódni nem tudott, és eltolni magától a lányt nem tartotta helyesnek.
– Látom, hogy igen, hiszen letagadni sem tudod. – ült vissza a helyére Henriett durcás képpel – Nem tudom, hogy kérhetnék tőled bocsánatot.
– Nem kell, nincs rá szükség, és ezt a témát hagyjuk, kérlek! – jegyezte meg Gábor, de nem fért a fejébe, Henriett miért bújt hozzá. Mik lehetnek a lány szándékai? Talán tényleg megbánta, hogy kidobatta őt a kávéházból, és tényleg szeretne kibékülni? A bolondságokat sugalló, megbántott önérzete volt ennek csak akadálya, de azzal még mindig eltökélten és rendíthetetlen elhatározással harcolt. Nem, nem akart ő már semmit Henriettől, csak biztonságban tudni a saját lelki békéjét.
– Oké! Oké! Látom, még nem vagy rá kész. – csóválta meg a lány a fejét, a csalódástól lebiggyesztett ajkai beszédes mondanivalóról árulkodtak, de csak hang nélkül rezdültek időnként. A lány hanyatt vágta magát az ülésben, a fejtámlához hajtotta a fejét, és sértődötten becsukta a szemét. Így utaztak sok-sok kilométert, amikor Henrietten ismét eluralkodott a kíváncsiság.
– Gábor! Mennyire hasonlítok arra a nőre? Már az is eszembe jutott, hogy csak így akartál a közelembe kerülni, de abban az esetben nem lennél ennyire kegyetlen és elutasító. Hiszek neked, hogy a nő létezik, de mennyire hasonlít? – fordította az arcát ismét a férfi felé. Gábor már bánta, hogy annyira rideg volt a lánnyal korábban, de nem, a saját érdekében nem akarta magához közel engedni. Elfordította a középső visszapillantó tükröt Henriett felé.
– Nézz a tűkörbe, és képzeld el magad ugyanilyen, középen elválasztott, csak fekete hajjal! – várakozott kicsit, hogy a lány kövesse a kérést, csak aztán folytatta – A szemöldöke picit vékonyabbra van szedve, mint a tiéd, de az íve ugyanaz, mint ahogyan ugyanaz az orrotok formája, neki is hasonló, magas a homloka, világos, fényes a bőre. Amikor mosolyogni láttam, pont ugyanolyan ráncok és bemélyedések formálódtak az arcán, mint amit annyiszor láttam a te arcodon. De az egészben a legérdekesebb és legkülönösebb, az a szemeitek barnás-zöldes árnyalata, ami tulajdonképpen olyan, mint egy ritka és egyedi ujjlenyomat.
– És az alkatunk, a termetünk? – fordította vissza a tükröt Henriett, megkönnyebbülni látszott, hogy Gábor mégis szóba áll vele.
– Magasságra egyformák vagytok, Szimonetta viszont egy-két kilóval soványabb. Kicsit kiállnak a bordái, de szuper jó feneke és még jobb lábai vannak. Hihetetlen csinos, még most sem tudom elhinni, hogy hatvankét éves.
– Családja van? Gyerekei, férje? Úgy szeretnék minél többet tudni róla! – lelkesült be a lány, önkéntelen mozdulattal megérintette Gábor sebességváltón pihentetett kézfejét. Talán meg is riadt a túlzott bizalmaskodástól, mert azonnal elkapta a kezét. Gábor végre oda fordította a fejét, és egy mosolygós pillantást küldött, amitől a fiatal, női arc szinte melegséget kezdett el sugározni, barátságos szemei bocsánatkérően villantak a sofőr felé.
– Van családja, csak széthullott kissé. Egy öreg szomszédtól tudom, hogy a férjével néhány éve külön úton járnak. Az viszont biztosnak látszik, hogy két, tőled fiatalabb fia van, akik jövő hét végén valószínűleg otthon lesznek.
– Lehet, hogy van két testvérem? – apró öröm csillant a lány szemében. Gábor nem tudta megállni, hogy ismét ránézzen Henriett arcára. A régi érzések pedig berúgták az ajtót, egyre kedvesebbnek és ellenállhatatlanabbnak érezte a csodás ifjúsággal kápráztató arcot.
– Talán igen, de nem valószínű, ha papírjaid vannak a származásodról. Ne éld bele magad, nem szeretném, hogy csalódás érjen. – szólt a férfi, de a lelke mélyén ő kívánta a legjobban, hogy a megérzése valósággá váljon.
– Mitől lett rosszul az a nő? Azt mondtad, miattad. Talán rosszul végezte a dolgát, és rászóltál? Te nem is vagy olyan számonkérős vagy durva, ha valaki megbánt, inkább nem is szólsz, csak hallgatsz, és nyelsz. – okoskodott Henriett, mint aki jól ismeri a színészt, de valójában igazat mondott.
– Akkor lett rosszul, amikor elkezdtem rólad mesélni, mennyire hasonlítasz rá. Brutálisan felidegesítette magát, és én azt sem tudtam, mi lehet az oka. – mélázott el a férfi a gondolatai sokaságában.
– Nem írtak róla az újságok, nem volt benne a híradóban. Előadás után történt? Tudom, hogy tegnap ott vendégszerepeltél. – faggatta tovább Henriett.
– Ez már a lakásán történt, tegnap éjszaka. – mondta vontatottan Gábor. Tudta, hogy újabb kérdéseket szabadít a nyakába, de nem akart hazudni.
– Nála buliztatok előadás után? – jött is a kérdés, de ebben még Henriett nem feltételezett semmi rosszat.
– Nem, kettesben voltunk. – egyszerűsítette a színész a mondanivalóját, de a rövid közlés is csak újabb kíváncsiságot ébresztett a lányban, aki egy kicsit megdöbbent a saját gondolatai súlyától.
– Megdugtad! Te megdugtad az anyámat! Hogy lehetsz ilyen állszent? Azt hittem, valami bajod van, erre kiderül, hogy az idősebb nőkre buksz! – csuklott el a lány hangja, a hirtelen rátörő idegességét nem lehetett nem észrevenni. Gábor szoborként bámulta az utat. Legbelül összeszorult a szíve, de nem akart védekezni. Ha nem enged Szimonetta csábításának, nem kerül ekkora slamasztikába, de már késő volt ezen agyalni, jobbnak látta csendben maradni, mint már oly sokszor korábban. Henriett a hallgatástól még dühösebb lett.
– Mondj már valamit! Te minden barátnőddel így bánsz? – ütött ököllel, eltorzult arccal a férfi vállára, aztán elvesztette az önuralmát, csak úgy záporoztak a síró lány gyenge, de kellemetlen ütései Gábor jobb oldalára, veszélyeztetve a biztonságos vezetést.
– Nincsenek barátnőim! – ordította vissza idegesen a férfi, amitől a lány visszavonulót fújt, szipogva, pityeregve süppedt bele az anyósülésbe. A férfi lelkiismeret furdalást érzett ismét, mint már oly sokszor más, apró dolgok miatt.
– Lefeküdtem vele, igen! Olyan nagy baj, hogy tizenkét év után azt hittem, lehet valakim? Nem értem, mért húzod fel magad, amikor még az sem biztos, hogy az anyád! – nyögte Gábor bosszúsan, nehezére esett kimondani a szavakat.
– És vele miért feküdtél le, miért tettél vele kivételt? – fordította Henriett a férfi felé az arcát. Igazi, angyali pillantását még a keserűen feszülő arcizmai sem tudták elrondítani. A férfi önmagára kezdett haragudni az egymásból következő kudarcokért, amelyek dominóelven dőltek egymás után a nyakába.
– Ha tudni akarod, csak azért, mert téged láttalak benne. – suttogta a színész, legszívesebben kiszállt volna az autóból szégyenében. Henriett még jobban meglepődött, kikerekedtek a csodás szemei és bámulta a férfi arcélét, aki nem mert rá visszanézni.
– És most mi lesz? Megint megveretsz a haverjaiddal? – élcelődött Gábor, pedig tudta, hogy az abban a pillanatban végképpen nem helyénvaló.
– Nem, nem! Én... inkább megölöm magam. – nyöszörögte a lány, megsimogatta a kart, amit az imént még ököllel ütött. Gáborban a szavak akkora félelmet gerjesztettek, hogy azonnal fékezett, és kétségbeesve állt meg a leállósávban. Azonnal kiszállt, és mint aki gyalog indulna vissza Pest felé, hátra sem fordulva elkezdett sietősen lépkedni. Beleszédült a fejében eluralkodó zűrzavarba. Tudta, hogy hiba volt Henriettet megkeresni. Elég lett volna Szimonetta jobbulását kivárni, aztán eltűnni a színről. De neki sietnie kellett, hogy meg ne haljon a nő a kórházban, mielőtt a lánya még élve láthatja. Tulajdonképpen jól gondolkodott, csak nem kalkulálta bele a nehézségeket és a kényelmetlen összezártságot Henriettel. Egy perc kellett, hogy lecsillapodjon, aztán megtörten visszaballagott az autóhoz, és beült. A lány hamuszürke arca is rémületet tükrözött, de szólni nem mert Gáborhoz.
– Henriett, kérlek! Többé ne mondj ilyet! A halállal nem szabad játszani. – mondta lehajtott fejjel. Nem tudott a lány szemébe nézni, hiába is vágyott a megértésére.

Az intenzív folyosóján úgy álldogáltak egymás mellett, mint két idegen, vagy inkább úgy, mint két haragos. A maguk módján mindketten megbékéltek már a másikkal, csak épp szólni nem akartak egymáshoz. Gábor kissé tanácstalanul várta, hogy egy nővér, vagy orvos megjelenjen végre, amikor Henrietta, az idős ápolónő kilépett az intenzív ajtaján. Gábor azonnal kapott az alkalmon, és nagyon illedelmesen köszönve megszólította a nővért.
– Henrietta, kedves! Itt van egy hölgy, aki lehet, hogy az infarktusos hölgy lánya. Meg tudnánk oldani valahogy, hogy bemehessen hozzá legalább egy percre? – dugott az ápolónő kezébe egy papírpénzt. A nő előbb körülnézett a folyosón, aztán zsebre vágta a pénzt, majd aprót bólintott. Tett egy lépést Henriett felé, majd megállt, alaposan megszemlélte a fiatal arcot.
– Miért csak lehet? Szerintem biztos! Hiszen kiköpött mása a kishölgy! – kerekedett ki az ápolónő szeme, majd halkabban folytatta – Mindjárt hozok köpenyt, maszkot és lábzsákot, bemehet egy pár percre. Maga nem akar bemenni? – kérdezte Gábort, de a férfi megrázta a fejét. Az ápolónő vállrándítva visszasétált az intenzívre, Henriett pedig közelebb lépett Gáborhoz.
– Gábor! Ne haragudj! Nem tudom, miért teszed azok után... – Lázasan keresgélte a megfelelő szavakat, aztán csak annyit mondott – Köszönöm!
– Háromszorosan is elrontottam a napod, legalább ennyit meg kell tennem érted. – rázta meg a fejét Gábor szomorúan – Megyek, veszek valami enni és innivalót, amíg te benn vagy Szimonetta mellett, aztán megpróbálunk beszélni a főorvossal. Jó lesz így?
– Igen. – bólintott Henriett, aztán az ajtóban megjelenő ápolónőhöz fordult, Gábor pedig sebesen elindult büfét keresni.

Az ajtó mögött lehetetlen csend honolt. A férfi türelmetlenül szorongatta a kezében a szendvicseket és jeges teás üdítőket. Korgott a gyomra, de nem ronthatta el a pillanatot. Még mindig Henriett bocsánatkérése csengett a fülébe, az a szívhez szóló, édes hang, ami akkor is megérintette, ha minden idegszálával tiltakozott ellene. Henriett kissé lobbanékony természetű volt ahhoz képest, amit egykor a kávéházban megismert belőle, de ettől csak még izgalmasabbá vált a személyisége. A vonzalom tagadhatatlan és egyre erősödő érzéseket táplált a színész lelkébe. Félt, ugyanakkor a lány társaságára vágyott, pedig pár órán belül többször is elmenekült volna előle. Felkavarodtak a régi érzések, és az újakkal vegyítve bizonytalanná tették az elkövetkező napokat, de egyelőre maradnia kellett, és segíteni a két nőt, hogy ha valóban anya és lánya, akkor egymásra találhassanak.

Meglepetésére a főorvos lépett ki először az intenzívről, és azonnal Gáborhoz lépett. Kissé gúnyos mosollyal nyújtotta a kezét, amit nem volt egyszerű a csomagok átrendezésének hirtelen kivitelezése miatt elfogadni, de legalább tisztességesen köszöntötték egymást.
– Művész úr, maga valamit tud! Én is arra szavaznék, hogy anyát és lányát láttam odabenn. Az ifjú hölgy említette, hogy két évesen rabolhatták el az édesanyjától, ami engem nagyon meglepett. Nos, csak azt akarom mondani, hogy tegyenek feljelentést a rendőrségen, akkor hivatalosan is lehet indítani egy DNS tesztet, az kétségtelenül bizonyíthatja a rokonságot. A mi hatáskörünk itt véget ér, ha csak közel harminc év után nem akarják utolérni a bűnöst, vagy bűnösöket.
– Köszönöm, Főorvos úr! – ereszkedett még lejjebb Gábor az amúgy is megtépázott önbizalmával.
– A beteg egyelőre a körülményekhez képest jól van, de még mélyen alszik. Kíváncsi leszek a fejleményekre, ez abszolút nem hétköznapi eset. Jöjjenek vissza csütörtökön, akkor talán már tudnak vele beszélni.
– Habari főorvos úr! Nem fogja ismét megrázni Szimonettát, hogy meglátja a lányát? Tegnap éjszaka akkor lett rosszul, amikor meséltem neki a kettejük közötti hasonlóságról. – érdeklődött Gábor óvatosan, a főorvos pedig elmosolyodott.
– Ne aggódjon, művész úr! Az öröm csak gyógyíthat, csokoládé nélkül is! – vigyorodott el kissé gúnyosan, majd gyorsan sarkon fordult és méltóságteljesen, önelégülten távozott a végletekig elpiruló férfit faképnél hagyva.
A leforrázott színész tagadni sem tudta volna a zavarát, holott a főorvoson kívül kevesen ismerhették a csokoládé használatának különleges módját. Az ajtó ismét kinyílt. Henriett lépett ki rajta rettentő sápadtan, de valahogy mégis örömtől csillant a szeme. Egy pillanat alatt kapta le a maszkot, és mielőtt Gábor elhúzódhatott volna, a lány a nyakába ugrott, átölelte. Előbb csak halkan pityergett, aztán az egész testét megrázta a sírás. Gábor elérzékenyült. Kezek nélkül, a karjaival ölelte át a lány, és ő is fájdalmat érzett, hogy nem segíthet Henriett bánatán. Annyira áthatotta az érzelmi kitörés, hogy neki is eleredtek a könnyei. Nagyokat nyelt, próbálta fékezni a mellkasát feszítő késztetést, de a zokogó lány fájdalma egyre mélyebben ragadta magával. Henriett felemelte végül a fejét, millió puszit nyomott a még mindig szégyentől égő, könnyektől nedves arcra. Akármilyen csodás volt az ölelés, pont ezt nem akarta a férfi, közel engedni magához Henriettet. A csomagokkal a kezében csak állt bambán és tehetetlen, aztán azon kapta magát, hogy a puszik a szájához közelednek, csókokká formálódnak. Eszetlenül, meggondolatlanul visszacsókolt, aztán mikor ráeszmélt a teste remegésére, kihúzta magát, és hátralépett.
– Ezt ne, kérlek! Nem szeretnék csalódást okozni. Eddig mindenkinek csak baja lett a társaságomból, és nem akarom, hogy neked is az legyen. – suttogta, miközben elszoruló mellkassal nézte, hogyan potyognak Henriett könnyei. Annyira elérzékenyült, belé szorult a szó, és el kellett fordulnia, hogy a lány ne lássa, mennyire szenved.
– Tudom, de most annyira boldog vagyok! – lépett utána Henriett, hátulról átölelte ismét. Ezt a közeledést pedig már nem kellett leráznia, mert inkább a szeretetről szólt, mint a vonzalomról.
– Most mi lesz? – fordult Gábor a lány felé, amikor lefelé lépkedtek a rendőrség épületének betonlépcsőin.
– Nem tudom, én rád hagyatkozom. – válaszolt a lány, aki a pincérnő ruhában és kicsi táskával a kezében megviselt arccal követte a férfit.
– Maradni akarsz szegeden, vagy hazavigyelek pestre?
– Maradni szeretnék. – vette elő a pénztárcáját Henriett, és elkezdte számolgatni a nála lévő pénzt.
– Adok pénzt, ha szükséges, de most arra gondoltam, elviszlek Henriett lakásába. Ott maradhatsz pár napig, ő is biztosan ezt akarná. Akkor nem kellene szállásra költened. – feltételezte Gábor.
– Velem maradsz? – kérdezte a lány olyan kedvesen hogy az már kérésnek hatott.
– Nem, nem tehetem. Haza kell mennem Pécsre, de visszajövök hamarosan. Csütörtökre mindenképp, mert tudnom kell, mi van Szimonettával. – nyitotta ki a kocsi anyósülés felőli oldalajtaját, hogy Henriett beszállhasson. Ha már távol is akarta tartani magától a lányt, attól még természetes volt a lovagiasság, amit a szeretett nő felé kimutathatott.
– Pestre nem is mész? – követte a lány a férfi mozdulatait, kissé lehangolt lett a feljelentés megtétele után.
– Nem terveztem. Kellett volna neked valami?
– Megkértelek volna, hogy menj fel az albérletembe, és hozz nekem ruhákat. – sóhajtotta Henriett, és a férfi nem tudta eldönteni, hogy a pár órával korábban még boldog lány mitől olyan levert. Egy napon belül már az ezredik személyiségét látta a pincérnőnek, aki hol tréfás volt, hol harcias, hol érzelmes, hol pedig nagyon gyámoltalan. De ezt mind – mind szerette benne.
– Nem lenne fura, ha ismeretlenül a bugyijaid között kotorásznék? – kérdezett vissza Gábor, és ez volt az első olyan alkalom, amikor rávigyorgott a lányra. Henriett felvillanyozódott a feltételezés pikantériájától, így végre történt valami, ami kellemesebbé és közvetlenebbé tette a hangulatukat.
– És ha megkérnélek? – lopakodott közelebb a férfi szívéhez a hízelgően búgó hangjával.
– Megteszem, persze. Ha adsz címet, elmegyek, és telefonon mondhatod, mit keressek, mit hozzak neked. – gyengült el Gábor. Talán, ha jól egyensúlyoz, megtarthatja a barátságot kettejük között anélkül, hogy bántaná Henriettet.
– Van egy tollad?
– Találsz a kesztyűtartóban. – intett a férfi a fejével. Henriett lenyitotta az ajtaját, és pár pillanatig kotorászott a boksz mélyén, majd kivett egy gyufásdobozt, és kíváncsian körbeforgatta a kezében.
– Esküdni mernék! – nézett Gáborra, aki halálsápadt lett egy pillanat alatt.
– Ne, kérlek, ne nyisd ki! – kérte a férfi, de nem is volt rá szükség, Henriett tudta, mi lehet benne. Talán a dobozáról ismerte meg, talán a súlya volt árulkodó, vagy csak az, hogy nem zörögtek a gyufaszálak benne.
– Megtartottad a bugyit? – pirult el a lány.
– Igen, mert rossz emlékként jól jön, ha bármi hülyeséget akarnék elkövetni. – vont vállat a férfi kicsit keserűen.
– Én egy rossz emlék vagyok neked? – torzult el a lány arca, a csalódás ismét átszínezte a bőrét és szomorúságra rendezte az arcizmait.
– Nem, semmiképp, még ha azt gondolnád, akkor sem! – suttogta Gábor. Tudta, hogy ez egyfajta vallomás, de talán az őszinteséggel tartozik Henriettnek. A lány megcsóválta a fejét, hosszasan, elgondolkodva bámulta a férfi arcát.
– Miért mondtad a kórházban, hogy mindenkinek csak baja lett a társaságodból? Anyukám nem miattad lett rosszul, és én is csak megsértődtem emiatt a hülye bugyi miatt. Igaz, más okok miatt is, mert akkor még nem tudtam, mit akarsz tőlem. Bánkódtam, igen, bánkódtam is, mert szántalak is, meg gyűlöltelek is egyszerre. De mi volt korábban? Mi történt tizenkét évvel korábban? – a lány kíváncsisága elszorította Gábor torkát.
– Nem történt semmi. Kikezdtem pár lánnyal, aztán otthagytam őket egy következőért.
– De valamiért abbahagytad a csajozást! Mi történt az utolsó lánnyal? Ő is megveretett, mert átverted? – próbált Henriett tréfás lenni, de a férfi szeme elsötétült, könnybe lábadt, aztán végtelen szomorúság mögé rejtette az érzéseit. Sokáig nem szólt, csak rágódott azon, elárulja-e Henriettnek az igazságot, majd úgy döntött, talán jobb is, ha Henriett tudja, mennyire rossz ember.
– Meghalt. – suttogta alig hallhatóan. Henriett megdöbbent, lebénulva bámulta Gábort, ahogyan az a két tenyerébe temette az arcát.
– Megölted? – kérdezte rémülten, de a következő pillanatban már simogatta Gábor fejét. Mi történt, mondd el! Kérlek!
– Öngyilkos lett. – habozott Gábor, hogy mondjon-e többet, aztán megemberelte magát. Megint ott lebegett előtte Barbi, az egykori barátnő arca, amitől nem szabadulhatott meg soha az életben. A bűntudat minden apró botlásnál felerősödött és álandó félelmet okozott a mindennapjaiban.
– Öngyilkos lett, mert miután megkaptam őt, nem kértem többet belőle. Hiába járt utánam, félvállról vettem, pedig figyelmeztetett. Jó lecke volt ez, egy életre megtanultam, hogy ne játsszak mások érzéseivel. Ezért volt az, hogy csak bámultalak téged a kávéházban, de úgy megszólítani sosem mertelek. Ilyen vagyok, fájdalom és keserűség jár velem.
Henriett a szája elé kapta a kezét. Szinte látszottak a szemeiben a gondolatai, hogyan idézi fel magában a korábbi találkozásuk pillanatait, és hogyan változik a korábbi csillogás kétségbeeséssé. Nem szólt, ugyan mit is mondhatott volna? Gábor nem vigasztalást várt, csak azt, hogy Henriett megértse.
– Te vagy az egyetlen, akinek elmondom. Nekem mindig együtt kell ezzel élnem, és... és bocsáss meg, kérlek, hogy annyit bámultalak, nem kellett volna bántanom téged! – emelete fel a fejét Gábor, fátyolos volt a szeme, de uralkodott magán. Indította az autót, de nem kerülte el a figyelmét a Henriett meglágyult tekintetéből sugárzó szeretet.
– Ígérd meg, hogy elfogadod az indokaim, és nem akarsz olyat, amit nem tudok neked megadni. Pont eléggé fáj nekem, nem kell, hogy neked is fájjon. Vagy kerülj el messzire, talán az lenne a legjobb. – mondta a férfi a szélvédőn kinézve, de a lány csak némán bámulta a szenvedő férfit, egy hang nem sok, annyi nem hagyta el a száját, azt a gyönyörű, festetlen szájat, ami maga volt az ördög kísértése.
Már felfelé ballagtak a Szimonetta lakásához vezető lépházban, amikor Henriett hirtelen beállt a férfi elé egy lépcsőfokkal magasabban, hogy egy magasságban legyenek.
– Gábor! Neked pszichológushoz kellene menned. Engedd, hogy segítsek, így tönkre teszed az életed! – tette a férfi mellkasára a kezeit, és még a fejét is úgy döntötte, a szomorúan néma, szürkéskék szemekbe nézhessen. Választ várt, de a férfi csak ideges lett, kínosan tekergette a nyakát.
– Már voltam épp eleget. Nyolc évig hetente kétszer, de nem segít visszahozni azt a lányt. – kerülte ki Henriettát ingerülten, aztán sietett kinyitni Szimonetta ajtaját, mint ha azzal bármi elől is elmenekülhetne.
– Menj be a lakásba, itt hagyom neked a kulcsot. Ha kell valami, van a sarkon egy élelmiszerbolt, de akár ruhákat is vehetsz magadnak. – nyúlt a zsebébe, és az összes pénzét beletuszkolta Henriett táskájába, mielőtt az tiltakozhatott volna. Használhatod a konyhát kedvedre, én majd csak csütörtökön délelőtt jövök vissza, hogy együtt menjünk a kórházba. Így megfelel neked? – rendezte el a dolgokat Gábor, amiket már fejben eltervezett, és helyén valónak gondolt.
– Gábor! Miért csinálod ezt? – képedt el Henriett, amikor megértette, hogy a férfi be sem megy a lakásba.
– Ezzel vezekelek a bűneimért, vagy csak bocsánatot kérek tőled. Oly mindegy! Már tudom, milyen kényelmetlen érzés, amikor okkal, vagy ok nélkül bámulják az embert. De legalább azt is tudom, te miért bámultál engem olyan megvetően, amikor megvertek a haverjaid. – fordult el a férfi, és sebesen szedve a lábait leküzdött egy félemeletet.
– Én is tudom, te miért bámultál! – mondta halkan Henriett, ahogy az életkedvét vesztett férfi után tekintett. A lépcsőfordulóban Gábor még visszanézett, találkozott a tekintetük. A férfi gyorsan elkapta a fejét, és legszívesebben ordított volna, de nem tehette, a fájdalmát nem üvölthette ész nélkül a vakvilágba. Henriett utolsó mondatán töprengve hagyta maga mögött a várost, nem volt benne biztos, hogy a lány ismeri-e azt a szerelmet, ami őt arra a konok és kitartó bámulásra és csodálatra késztette, és azóta is nyomasztja a beteljesülhetetlen vágy. Igen, szerelmes volt, és a találkozás ismét felkavarta az azóta alig ülepedett érzéseket.

A panelház ajtaja csendben nyílott. Gábor a gyomrában gombóccal toporgott a kicsi lábtörlőn, és mereven szugerálta a felragasztott háromszázhármas számot, mint ha az valami bűvös parajelenséget tudott volna előidézni az által, hogy az ajtót Szimonetta nyitja ki. A színész szégyellte magát, hiszen kiadta a legféltettebb titkát, ráadásul Henriett sem könnyítette meg a dolgát, sokkal könnyebb lett volna minden, ha a lány még mindig haragszik. Annyit törte már a fejét, hogy mivel érdemelte ki a pincérnő bocsánatát, és főleg azt a csókot a kórházban, mégsem tudott konkrét okot megnevezni. Bebeszélte magának, hogy a történtek után Henriett valószínűleg kerülni fogja, és már az is félelmet ébresztett benne, hogy az ajtó lassan kinyílt. Egy fekete hajtincs libbent, aztán kidugta a fejét egy nő. Varázslatos mosollyal nézett a férfi szemébe, majd ragyogó pillantással kitárta az ajtót. Szimonetta, merült fel a színészben a gondolat, mert a lépcsőház gyenge fényében az apró különbségek elmosódtak, de amint kiáradt az előszobai lámpa világossága, már tudta, hogy Henriett örömtől sugárzó arcát látja. Földbe gyökeredzett a lába, megremegtek a térdei. Az ijedtség oka pofon egyszerű volt, a lány egyszerűen átváltoztatta magát a feltételezett édesanyja stílusára. Be volt festve a háta közepéig érő haja, ami céltudatos vagánysággal nőként még dögösebbé tette, és a fehér arcbőrét, ami gyönyörűen ragyogott, még jobban kiemelte. De ez nem volt elég, finoman ki volt a lány sminkelve, aranysárga, csillámos szemfesték keretezte a fekete műszempilláit, kihangsúlyozva a barnás-zöldes, különlegesen csillogó szemeket. Harminckét hófehér fog vakította Gábor szemeit, de a lány öröme amennyire meglepte, legalább annyira be is pánikolt, mert ugyanaz a ruha volt Henrietten, amiben Szimonettát megismerte. Hogyan? Miért pont az? Az egyszínű, fekete harisnya már csak hab volt a tortán, még ha a cipő hiányzott is a szexi lábfejekről.
– De örülök neked! – állt félre a lány, aztán kinyúlt, megfogta a lefagyott férfi kezét, és behúzta a lakásba.
– Képzelem! – mondta lemondóan Gábor, de szófogadóan követte Henriettet, és leült a kicsi előszobában egy fotelba, ahol a lány hellyel kínálta. Esze ágában nem volt rákérdezni az átváltozásra, de a boci szemei rebbenés nélkül szívták magukba a női szépséget és csábító eleganciát.
– Máris hozok neked egy kávét, addig maradj itt! – mondta Henriett, és légies, könnyed mozdulatokkal, vidáman elsietett. Gábor kényelmetlenül ült, és a hangokat figyelte. A faliórára nézett, a kismutató még alig hagyta el a nyolcast. Tűkön ült, és már nem csak Szimonetta miatt aggódott, hanem attól is félt, hogy Henriettel beszélgetnie kell. Nem azért, mert nem lett volna mondanivalója, hanem azért, mert félt bármiféle elköteleződéstől, még egy barátságot is veszélyesnek tartott, pedig vágyott is rá rettenetesen.
A lány a jobb kezében egy kistányéron szállította a kávéscsészét, a bal kezét, mint ha valahol azzal akarná támasztani a derekát, a háta mögött tartotta, és már-már megmosolyogtató módon egyensúlyozta a kellemes illatú innivalót. Az igyekezete is angyali volt, nem csak a megjelenése, de a férfi végképp nem akart férfiszemmel tekinteni a csinos teremtésre. Nyújtotta a kezét, átvette a tányérkát, de még fel sem fogta, mi történik, amikor Henriett egy bilincset csattintott a kávét tartó kezére, aminek a másik karperece az ő csuklóján díszelgett. A lány nagyot sóhajtott, majd belemosolygott a meglepett színész arcába.
– Te jó ég, Henriett! Mit csinálsz? – mosolyodott el kínosan a férfi, hiszen játéknak gondolta a bilincselést. Hiszen mi más is lehetett volna?
– Magamhoz láncollak egy időre, hogy elmondhassam, amit akarok. – vette vissza a kávét Henriett, amit letett a közeli asztalkára – Ja, és főleg azért, el ne menekülhess ismét! – válaszolt a lány, aztán bekéredzkedett Gábor ölébe, a kezei közé fogta a megláncolt kart – Ölelj meg, kérlek! – szólított fel egy kis közvetlenségre.
– Hol a kulcs? – nézte Gábor megrendülten a bilincset, elképzelni nem tudta, hogy jut ilyen butaság Henriett eszébe. No és honnan van a bilincs?
– A kulcs a bugyimban van. – kuncogott a lány.
– Onnan szerintem könnyen meg tudom szerezni. – fintorgott a férfi, de valóban játékosnak találta a lány különös tettét, ezért a nyomorúságos félelme ellenére is tudott rajta mosolyogni. Egyáltalán nem tűnt félelmetesnek a vallomás, amit meg kellett hallgatnia. Nem lehet rosszabb, mint az ő tetteinek súlyossága.
– Bedugtam a puncimba, onnan biztos nem akarod majd megszerezni! – nevetett Henriett, aztán a férfi arcát megsimogatta, és maga felé fordította, hogy egymás szemébe nézhessenek.
– Nem mondod komolyan? – sápadt el Gábor. Ha valóban megtette Henriett, amit említett, az nagyon nyomós ok, hogy maradnia kell, de azért feltételezte, hogy a pincérnő csak játszik vele. Akaratlanul is elképzelte a kulcs elrejtésének jelenetét, aztán nagyot nyelve a mennyezetre fordította a fejét, és felsóhajtott.
– Mondd, mit akarsz, aztán menjünk a kórházba! Nagyon aranyos vagy, de nekem elég kínos ez a játék.
– Én valamennyire élvezem ezt a helyzetet, de egyáltalán nem csak játék! Ha kicsit is szeretnél engem, akkor nem akarnál minden áron kerülni engem. – váltott komolyra Henriett, a frissen festett fekete sörényével befúrta a homlokát a férfi nyakába. Bódító illata volt, ami még jobban elkedvetlenítette a férfit. Annyi, de annyi szépségről kellett lemondania a lelkiismerete miatt, hogy belesajdult a szíve.
– Már tudod, miért kerüllek. – közölte röviden, és bármennyire kívánta, mégsem túrt bele a lány hajába, hogy megsimogassa a fejét.
– Tudom is, meg nem is! És egyáltalán nincs igazad! – rázta meg a fejét Henriett – El kell mesélnem neked, mi is történt a kávéházban.
– És ha nem akarom tudni? – próbált kitérni Gábor, de a lány kapásból válaszolt, megsimogatva a láncolt kezet.
– Azért bilincseltelek meg! Egy filmben láttam, hogy ez legtöbbször megfelelő közelséget biztosít. – jelentette ki fölényesen, a magas homlokával megérintette a férfi frissen borotvált arcát – El akarom neked mondani, amit már el kellett volna régen. Emlékszel? Már hogy ne emlékeznél? Ott, a kávéházban te is csak egy vendég voltál egészen addig, amíg meg nem éreztem a szemeidben, hogy tetszem neked. Jól esett egy darabig, hogy szó szerint bámultál, mint egy boci, de tudod, hogy akkoriban volt egy barátom, és nem akartam bonyodalmat. És te sem léptél felém, csak néztél a szomorú szemeiddel, ami egy idő után elkezdett kicsit idegesíteni.
– Tudom, nem kellett volna. – szólt közbe Gábor, de a lány leintette.
– Ne szakíts félbe, Gábor, még a végén valamit kifelejtek! – sóhajtott, aztán nagy komolyan mesélt tovább – Akkor még nem tudtam, ki vagy. Egy kicsit azért érdekeltél! No, nem azért, hogy történjen közöttünk valami, és nem is azért, mert szántalak, csak szerettem volna tudni, hogy ha annyira figyelsz rám, miért nem próbálsz beszélni velem. Aztán a sokadik napon, miután mindig valaki mással, főleg lányokkal ültél a sarokba, és halkan beszélgettetek, azt gondoltam, hogy folyamatosan cserélgeted a csajokat.
– Nem cserélgettem a csajokat! – horkantott Gábor.
– Csend, Gábor, csend! Most én beszélek! – teremtette le a férfit Henriett – Idegesített, hogy olyan bizalmasan összedugjátok a fejeteket, és biztosan érezted is, hogy megváltozott a hangom, amikor hozzád beszéltem. Ez a csalódás, meg a bámulás napról napra csak rosszabb és rosszabb érzéseket okozott. Elkezdtem gyűlölni, hogy folyamatosan engem nézel. És akkor jött az a szép, szőke lány, aki odajött hozzám, és a kezembe adott egy gyufásdobozt azzal az üzenettel, hogy azt te küldöd nekem. Tudod, mi volt benne! A piros tanga. Vérig sértődtem, és megkértem a barátaim, hogy dobjanak ki a kávéházból. Esküszöm, nem mondtam nekik, hogy verjenek meg, de a dolgok ott kicsúsztak a kezemből.
– Már mindegy, talán jobb is, hogy akkor nem idegesítettelek tovább. Nem volt szándékos. – puszilt Gábor a dús hajszálak közé.
– Nem! Egyáltalán nem mindegy, Gábor! – emelte meg a hangját a lány – Tavaly egyik nap bejött a kávéházba egy csaj. Előbb nem is emlékeztem rá, de ő rám igen. Később kiderült, ő adta a kezembe a bugyit. Odajött hozzám, és megkérdezte, mi van veled, és összejöttünk-e végül. Köpni-nyelni nem tudtam, és akkor elmesélte, hogy csak korrepetálni találkoztál a színművészetis diákokkal, a színházról és a vizsgákról beszélgettetek a sarokban, de nem volt köztetek semmi más, mint ahogyan a többi diáklánnyal sem. Meglepődtem, de mondott még valamit, ami megfájdította a szívem. Azt mesélte, hogy a főiskolán boldog – boldogtalan tudta, hogy reménytelenül szerelmes vagy belém, csak én voltam az egyetlen, akinek nem merted bevallani.
– Rég volt, talán igaz sem volt. – veszett el a férfi hangja az érzelmek mélységében.
– Nem hagytad, hogy igaz legyen! – jegyezte meg a lány, miközben ráemelte a tekintetét a színész hamuszürke arcára – Csodálkoztam, miért nem kérdezted, honnan volt a bugyi. Csak nem régen értettem meg, hogy kerülsz minden kényes témát, hátha azzal távol tarthatod magad tőlem.
– Számít? – húzta el a száját a férfi.
– Számít! Nagyon is számít! Az a lány jót akart. A főiskolás csajok találták ki, hogy ha te nem lépsz semmit felém, akkor fel kell nyitni az én szemem. Rosszul sült el a pajzán ajándék, és csak néhány napja, a kocsiban értettem meg, miért nem próbáltad megvédeni magad a kávézó előtt, amikor a gyufásdobozt hozzád vágtam. Azóta már tudom, azon a napon fogalmad sem volt az egészről, ezért nem is tehetted.
– Már nem érdekel. – nyögte Gábor hazug szavakkal. Az utolsó leheletéig küzdött az érzései ellen.
– Tudom, hogy most is csak védekezel. Senkivel nem mersz közelebbi kapcsolatot kialakítani, de ennek vége kell, hogy legyen. – kapaszkodott a férfi nyakába Henriett – Biztosan fáj az emlékezés, de ezekről a dolgokról tudnod kell.
– Ez már nem változtat semmin. – suttogta a férfi.
– De, igen, változtat! Egy éve vágyom rá, hogy megjelenj és rám mosolyogj. Ez alatt az év alatt párszor megnéztelek a színházban, de meg voltam győződve róla, hogy gyűlölsz, ezért inkább nem mentem oda hozzád, nem jelentkeztem. Nem tudtam, hogy mi a valódi oka a visszahúzódó életmódodnak, de már értem, hogy a fájdalmad sokkal súlyosabb, mint gondoltam, és én tudatlanul csak még jobban... De most van lehetőség mindkettőnknek változtatni!
– Én nem akarok változtatni. – ellenkezett a férfi, szabályosan megrémült, hogy Henriettnek tervei vannak.
– De akarsz! Meg kell, hogy csókolj, és néha meg kell, hogy büntess! – csillant meg bizakodóan Henriett különleges szeme, és a férfi elvesztette a lába alól a talajt, teljesen összekuszálódtak a fejében az érzelmei, de mint ahogy Henriett olyan jól kitalálta, szabadulni nem tudott a bilincs fogságából.
– Azért is büntetést érdemlek, hogy nem kértem azonnal bocsánatot tőled, amikor megjelentél a kávéházban, de úgy megdöbbentem a kérdéseden, hogy az mindent totálisan összezavart.
– Dehogy érdemelsz büntetést! – csattant idegesen a férfi. A saját konokságát vélte felfedezni Henriett makacsságában.
– Én akartam, hogy veled jöhessek Szegedre, mert szerettelek volna jobban megismerni, akkor még az anyukám nem is foglalkoztatott annyira, szinte képtelenségnek tartottam az emlékeim hiánya és a kétségeim ellenére. Csak később jöttem rá, milyen bogarat ültettél a fülembe, de ezért is csak hálával tartozom neked. És ezért a kikényszerített fogva tartásért is meg kell engem büntetned! – csörgette meg a csuklóján a bilincset mosolyogva.
– Hagyj már ezzel a büntetéssel! – jajdult fel türelmetlenül Gábor – Inkább add ide a kulcsot, és hagyj elmenni!
Henriett elkedvetlenedett. Már nyoma sem volt a játékosságnak a hangjában, inkább a csalódottság formálta át a vonásait. Tétován várt egy kicsit, aztán benyúlt a ruhája alá, és tényleg a bugyijából varázsolta elő a bilincs kulcsát. Keserű pillantást vetett Gáborra, aztán kinyitotta a saját kezén a bilincset.
– Mehetsz, ha menni akarsz! Nem tarthatlak itt örökre. – görbült le a szája széle. Tanácstalanul lépett hol ide, hol oda, mint aki a helyét sem találja. Gábor meg csak ült a fotelben, mint valami bűnöző, akit rajta kaptak egy csínytevésen. Egy ideig nem mert a lányra nézni. Kinyitotta a bilincset, aztán fel akart tápászkodni, de a szíve nem engedte. Egyszerűen fogva tartották az érzelmei, és a tragédia óta életében először nem tudott elmenekülni, hiába szeretett volna véget vetni a lelki szenvedésnek. Barbi nyomasztó emlékétől sehogy sem tudott szabadulni, és az a tragédia még egyszer nem ismétlődhetett meg. Ismét az ideges, szomorú lányra emelte a szemeit. Mondania kellett volna valamit, de nem tudott megszólalni, mint ahogyan dönteni sem. Henriett a helység másik sarkába ténfergett, és beledugta a lábait Szimonetta cipőibe, aztán lehajolt, hogy valamit megigazítson, közben visszapillantott a néma, sápadt férfi arcára. Gábor abban a pillanatban épp a lány alakját nézte, hiszen Henriettnek megvolt a maga tökéletessége, és ha a formás lábai és kikerekedő feneke nem is ébresztettek abban a pillanatban szexuális gondolatokat, azért az aláomló, gyönyörű, fekete haj és a remekbe szabott formák megérintették az érzékeit.
– Megint úgy nézel rám, csak egy kicsit gondterheltebb vagy! – mosolyodott el Henriett, miközben megkönnyebbülten kiegyenesedett.
– Vadító vonások végzetes varázsa. – motyogta a férfi, miközben megint azt latolgatta, mit veszíthet, ha most elmegy.
– Micsoda? Nem értettem teljesen! – ragyogott fel a lány arca, pedig valószínűleg minden szót tökéletesen felfogott.
– Vadító vonások végzetes varázsa. – ismételte a férfi. Megpróbált az apró vallomásba szeretetet csempészni egy bárgyú pillantással.
– Köszönöm szépen, ez most mindennél többet ért! Látod, nem is olyan nehéz kimondani, amit érzel! Én most bemegyek a Szimonetta szobájába, neked pedig el kell döntened, hogy utánam jössz és velem maradsz, vagy elmész, és soha többé nem akarsz látni! Ettől az utóbbitól félek, de nem dönthetek helyetted. – komolyodott meg a lány, és nagyon szép járással, komótosan riszálva a fenekét elindult a szoba felé.
Gábor hiába töprengett, nem vitte rá a lélek, hogy köszönés nélkül távozzon, pedig azt tartotta volna helyesnek. Le kellene lépni szó nélkül, és vissza sem nézni többé, mielőtt megint fájdalmat okoz valakinek. Miért nem elég a barátság Henriettnek, miért akar kierőszakolni valamit, amivel csak bántja őt? Ennek mi értelme? Nehezen határozta el magát, erőtlenül feltápászkodott. Büntetés? Ugyan már! Nem fog kezet emelni Henriettre, sőt, ha bármit tehet a lány kedvéért, megteszi, de szerelemről szó sem lehet közöttük. Ezen törte a fejét, pedig ő már fülig benne volt abban a szerelemben, csak a lelkiismerete még tiltakozott a megvalósulása ellen.

Szédült. Az erőtlen léptei miatt meg kellett támaszkodnia az ajtófélfán, aztán a folyosó napsárga falán. Nem tudta feldolgozni Barbi halálát, és kezdett átláthatatlanná válni Henriett szeretete. Szimonettával ez ezerszer könnyebb volt, mert a nő kora, és a kapcsolatuk lazasága sokkal nagyobb teret engedett a képzeletnek és az érzelmeinek. Ott még nem számított ennyire egy szerelmesnek tűnő lány sorsa. Henriett azonban többet akart, és Gábor ebbe csak még jobban belebetegedett. Mivel tesz több jót? Ha most azonnal elmegy, egy kis fájdalom után Henriett elfelejtheti, vagy marad, és kockáztatja a lány boldogságát? Teljesen döntésképtelen lett. Elténfergett Szimonetta szobájának ajtajáig, és az ajtóban megállt. Megállt, mert újabb kihívással kellett szembenéznie. A már ismert, makulátlanul simított ágytakarón ott feküdt hason Henriett. Rajta volt a cipője, és ahogy lefeküdt, kicsit feljebb csúszott a ruha alja. Szabályosan be lehetett látni a combjai közé, de csak kivillant a combja harisnya fölötti, hófehér bőre, inkább csábító volt, mint hogy mindent látni engedett. Az ágyon szerteszét szexi harisnyák hevertek mindenféle színben gondosan elrendezve. A férfi lemerevedett. Bambán bámult, és nem tudta, mitévő legyen. Bemenni maga volt az életveszély. Henriett megérezte Gábor jelenlétét. A két kezével megfogta a ruha alját, és anélkül, hogy hátra nézett volna, tudatos időhúzással, vontatott tempóban felhúzta a feneke fölé. A hófehér popsi pompás gömbölyűségét csak a piros tanga élénksége törte meg, amit Henriett biztos a kocsiból nyúlt le, amikor az előkerült a kesztyűtartóból. Gyönyörű látvány volt erotikus ígéretekkel tele, de a férfi nem mozdult. Henriett a feje fölött megfogott egy piros harisnyát, és képletesen megpróbálta a csuklóira tekerni.
– Gyere, érints meg, kérlek! Kérlek szépen! – suttogta a takaróba. A férfi végre tett egy lépést felé. A vonzás és a szerelem sokkal nagyobb erőt jelentett, mit az az ellenállás, amivel a kegyetlen kétségek között meg kellett küzdenie. A szexuális izgalomnak még nyoma sem volt a testében, de a szépség iránti csodálata segítette a következő lépéseket, végül megtorpant az ágy végénél. Bátorításra szorult, és ezt Henriett nagyszerűen megérezte.
– Gábor! Kérlek! Tedd a kezed a fenekemre! Kérlek! Kérlek szépen! – búgta a kedves hang, és a férfi végre feltérdelt az ágyra a harisnyás combok közé. Kinyújtotta a kezét, ami rettentően remegett, de amint megérintette a meleg bőrt, valami kényszerűséget érzett, hogy a bal tenyerét a rugalmas félgömbre helyezze. Még jobban megrémült a vágyaitól. Elkapta a kezét, és lehajolt, hogy az arcát fektesse a puha fenékre. Tudta, hogy inkább Henriett szemébe kellene néznie, de a szégyenérzet kiteljesedése miatt ez az érintés volt a legkézenfekvőbb. Ebből a nő talán megérti, hogy a szeretete sokkal többre képes, mint amit megmutatott eddig belőle. Nem, nem az erotikán volt itt a lényeg, az érintés intimitása tette meghitté a pillanatot, és abban a pillanatban valami elpattant a férfiben, mert hangos, rángatózós zokogásba kezdett. Úgy kapaszkodott a lány fenekébe, mint ha attól remélne valami segítséget. Barbi arcát látta maga előtt, és a régi barátnő mozdulatait idézte fel az elvesztés fájdalma, ezért szinte nyüszített Henriett feneke fölött. Sok-sok év gyötrődése szakította miszlikbe az akaraterejét és lélekjelenlétét.
– Sírj csak, sírj! Megkönnyebbülsz tőle! – nyúlt hátra a kezével Henriett, megsimogatta a férfi fejét, de egyáltalán nem akarta befolyásolni a történteket. Hagyott időt Gábornak átélni az igazi katarzist. Mikor a férfi elcsendesedett, óvatosan megfordult, és kimászott alóla.
– Csókolj meg, Gábor! Nem kell tovább szenvedned, én kitartok melletted jóban, rosszban! – csókolta le a férfikönnyeket, aztán az édes ajka Gábor szájára tapadt. Alig lehetett csóknak nevezni, inkább csak a közvetlenségen volt a hangsúly, ez az érintés mégis a megadást jelentette, és végre engedte a férfiben a szerelem érzését elfogadni. Sokáig csak ölelkeztek, aztán a lány kibontakozott Gábor karjaiból, levette a bugyiját, és visszafeküdt ismét a hasára.
– Most, hogy talán sikerült elérnem nálad valamit, nem mehetsz tőlem csak úgy el! – mondta halkan, a színész pedig tudta, ha nem is klasszikus értelemben, de valahogy mégis boldoggá tudta tenni Henriettet.
– Nem bírtam elmenni, pedig nagyon akartam. – ismerte be a férfi sápadt arccal, mivel számára megalázó, szégyenteljes gyengeséget mutatott a pincérlány előtt.
– Nem tudtál volna elmenni, mert becsuktam az ajtót is! – kuncogott a lány, majd megkomolyodva hátra fordította a fejét, megsimogatta a színész nedves képét – És ne szégyelld az érzéseidet, az erős emberek tudnak a legjobban sírni, én pedig tudom, hogy mekkora fájdalom dolgozik benned. A férfi nem szólt, csak nézett maga elé sokáig, időnként a majd el cseppenő orrát törölgette papírzsebkendővel, míg erőt nem vett agán, és befejezte szipogást. Henriett a hátára fordult, két tenyerébe fogta a férfi kezét, és rátolta a meztelen, frissen borotvált vénuszdombjára.
– Én már valamennyire tudom, hogyan tudlak a szeretetemen túl boldoggá tenni! – mosolygott, és a szeméremajkait érintő ujjak kellemes hatására egy pillanatra becsukta a szemét.
– És én hogyan tegyelek boldoggá téged? – kérdezte a férfi.
– Elég, ha érzem, hogy szeretsz és kívánsz. – érzékenyült el Henriett.
– Kell egy kis idő... – nyögte Gábor, a keze a vénuszdombot elhagyva lassú simogatásba kezdett, bebarangolta a puha hasat, besiklott a ruha alá és egészen a mellekig merészkedett. A néma simogatás olyan volt, mint az addigi plátói szerelem, csak már nem vizuális értelemben. Közben szemeztek, és végre Gábor tudott mosolyogni, ha ez a mosoly még nem is volt teljesen őszinte és önfeledt, a bánat még ott is lapult a tekintetében.
– Miért pont ezt a ruhát vetted fel? – kérdezte a férfi, azt gondolta, a beszélgetéssel is időt nyer.
– Ez volt a szobában, itt találtam a szőnyegen! Arra számítottam, hogy ez is mélyen fog érinteni téged érzelmileg. – válaszolt Henriett, kényelmesen összekulcsolta a kezeit a tarkója alatt, és élvezte a meleg kéz simogatását a hasán.
– És a harisnya? És a cipő? A piros tangáról nem is beszélve! – csóválta meg a fejét Gábor, de a pincérlány csak vigyorgott.
– Amikor ajtót nyitottál nekem, egy pillanatra azt hittem, Szimonetta vagy. Miért festetted a hajad feketére? – próbálkozott tovább Gábor tovább faggatózni.
– Mert olyan szédítően dögös akarok lenni, mint az anyukám! – kacsintott a lány, különös öröm formálta át az arcizmait.
– Ne siess annyira, lehet, hogy nem is ő az anyukád! Várjuk ki a nyomozás végét. – intette a férfi józanságra, de a lány megrázta a fejét.
– Ha kiderülne, hogy nem ő az igazi anyukám, ő már akkor is az én anyukám. – nevetett Henriett, de a férfi nem értette a mondatot, csak összeszűkült szemmel próbálta kihámozni a közlés értelmét.
– Nem értem, miről beszélsz! – jutott a férfi arra a következtetésre, hogy magyarázatot igényel.
– Nem kell mindent értened! – markolta meg Henriett a férfi ingét, és magához húzta, hogy csókot kapjon, aztán nagyot sóhajtott, de valahol jól szórakozott Gábor értetlen képén.
– Mennünk kellene a kórházba, idegesít, hogy nem tudom, mi van Szimonettával. – sóhajtotta a férfi hanyatt dőlve, a mennyezetet bámulva. Nem akarta feszegetni a hasonlóság fokozásának kérdését, mert érezte, abban valami csalafintaság van, és nem akart messzebbre merészkedni a simogatásban, pedig tudta, hogy pont azt akarja kiprovokálni Henriett.
– Délutánra vagyunk hivatalosak, megbeszéltem a dokival! – fölényeskedett a lány, édes mosolya megbocsátható akaratról tanúskodott. Gábor kezdte azt érezni, hogy Henriett, mint egy félelmetes pók, körmönfont, körültekintő alapossággal behálózza. Tulajdonképpen elkezdte félelem nélkül értékelni a megértő és türelmes társaságot. Még nem szabadult fel teljesen, és tisztában volt azzal a ténnyel, soha nem tudja majd Barbi halálán túltenni magát teljesen. Nyílt előtte egy új lehetőség, és mindent meg kell tennie azért, hogy éljen vele. És jól éljen vele.
– Mindenre gondoltál? – hitetlenkedett egyre bizakodóbban. Már ő kezdeményezte a következő csókot, a lány pedig lassan alakult át érzéki istennővé. A karjai, a lábai mind-mind szeretkeztek a férfi testével, ami újdonságnak hatott annyi magányos év után. Más volt, mint Szimonetta. Aktívabb, de odaadóbb is egyszerre. Önkéntelenül hasonlította össze a két nőt, pedig a hasonlóság nem erre ösztökélte.
– Mindenre. Még arra is! – mondta a lány, de nem fejezte be a mondatot, csak nyújtózkodott egyet a férfi mellett, aztán boldogan rápillantott a gyönyörűen csillanó szemeivel a színész végre ránctalan és gondtalannak tetsző képére.
– Mire is? – kérdezett vissza Gábor.
– Hát arra! – nevetett a lány, de értelmes magyarázatot nem adott.
– Úgy látom, szeretsz játszani! – érzékenyült el a színész, ismét becsúsztatta a ruha alá a kezét, már sokkal nyugodtabban simogatta a lány hasát és oldalbordáit.
– Imádok játszani, és neked is szükséged van rá, hogy el tudd engedni magad. Hihetetlen feszült vagy még mindig, de már legalább magadtól megsimogatsz. – csendesedett el a lány. Gábor lejjebb csúsztatta a kezét, a tenyerével megközelítette a szőrtelenre borotvált vénuszdombot. Mindig egy kicsit lejjebb és lejjebb haladt keresztben, borzongva simogatta a finom, illatos bőrt a két csípőcsont között, míg meg nem állapodott az ujja a szeméremtest vágatának legfelső pontján. Mindketten megmerevedtek egy pillanatra. Henriett várta a folytatást, a férfi pedig elkezdett szexuálisan izgulni, amire egy ideje a nagy lelki nyomás miatt nem volt példa. Henriett végül az egyik lábát átvetette Gábor lábain, és terpeszben helyet hagyott a férfikéz számára. A színész ebből megértette, hogy nincs akadálya a simogatásnak. Még el is érzékenyült, könnybe lábadt a szeme, és ezért a lány hasára fektette az arcát. Nem azért, hogy beszippanthassa a nedvesedő punci különleges illatát, hanem azért, hogy Henriett elől az érzelmeit kicsit még elrejthesse. Elindultak a férfi ujjai. Kikerülték a szeméremajkak vágatát, és előbb csak az egyik combhajlatban cirógattak, aztán áttértek a másik oldalra. A lány légzése zaklatottá vált. A puncija émelyítő illatot kezdett árasztani, ami a fokozódó izgalmi állapotával együtt járt. Szabályosan nyekkent, amikor a férfi ujja megérintette az időközben megnyílt vagina csalogatóan nedves bejáratát, a szeméremajkai között végigsikló ujjhegyre pedig hihetetlen méretű levegővétellel reagált. Gábor bátorságot merített, és a középső ujját bedugta a táguló hüvelybe, megérintette a méhszájat, aztán lassú ki-be mozgásokkal stimulálta a szeméremtestben lévő szuperérzékeny idegvégződéseket. Kicsit később, felfedezve a punci tágulását és sikamlós befogadóképességét, a gyűrűsujja is csatlakozott a középsőhöz. Henriett csípője lágy hullámzásba kezdett. Mélyültek a sóhajai, szaporázta a levegővételeit. Gábor, bár elégnek érezte a kéjfokozó tetteit, még messzebbre merészkedett. A mutatóujja is bevetésre került, a hüvelykje pedig a csiklót ingerelte. Henriett akkorát nyögött, hogy a férfi is megremegett, aztán csend lett hosszú időre. Csak a nő izmai feszültek egyre acélosabbá, aztán édes, ritmusos alhasi összehúzódások mellett lassacskán elernyedtek. A színész ritka boldogságot érzett. Nem vonult vissza teljesen, a tenyerét ráfektette a forró, lucskos szeméremtestre, aztán a szájával a pincérlány kiszáradt ajkaihoz hajolt. Csodálatos smárolás következett. Az ajkaik, a nyelvük lágyan kényeztette a másikét, és valahogy megszűnt Gáborban minden szégyenérzet. Feszült a pénisze a nadrágban, de még nem volt biztos benne, hogy eljött annak a bizonyos aktusnak az ideje. Várt hát kicsit, aztán ismét simogatni kezdte a szeméremajkakat. Henriett elmosolyodott, kicsit elhúzta a fejét, hogy levegőt vegyen.
– Tudtam, hogy telhetetlen vagy! – élvezte ki a férfi érintését, sugárzó szépsége csak még elragadóbb lett a boldogság nyomán.
– Honnan tudtad? – suttogta a férfi, még finomabban érintette a vagina bejáratát.
– Nem is tudom. Megéreztem. Vagy valaki mondta! Nem mindegy? – nevetett a lány. Nem siettette Gábort, hogy mást is tegyen, látszólag elégedett volt a felöltözött férfi szupergyengéd cirógatásával.
– Annyira nem mindegy, és mégis mindegy! – vonta meg a vállát Gábor, és Szimonettára gondolt, pont neki mondta saját magáról, hogy telhetetlen – Van még egy kérdésem. Mi ez a sok harisnya az ágyon? – kérdezte, mert első pillanattól mozgatta a fantáziáját, de a fontosabb dolgok elterelték a figyelmét a különleges kiegészítők valóságos kavalkádjáról.
– Ötleteltem, és gondoltam, megérted, mire valók. – incselkedett Henriett, fura grimasz formálta át az arcát.
– Miért, mire valók? – futott át a férfi eszén néhány pajzán gondolat, de egyiknek sem akart hangot adni.
– Mondjuk... – vett a kezébe egy piros nylonharisnyát, és a férfi kezébe adta, majd keresztbe tette a csuklóit. – Még most sem dereng?
– Dehogyis nem! Csak nem hiszem, hogy ezt a játékot szeretnéd játszani. – vigyorodott el Gábor már sokkal nyugodtabban és felszabadultabban.
– Túl sokat gondolkozol! Kötözd meg a kezem! – nógatta a lány cselekvésre, de a férfi nem mozdult.
– Kötözz meg! – szólította Henriett ismét, ezért Gábor beleegyezett a kérésbe. Épp csak, hogy körül tekerte a piros harisnyát a csuklókon, aztán gondosan kötött rá egy formás masnit. Henriett, ha akarta volna, simán kihúzhatta volna a kezét, de inkább elégedetten vizslatta a férfi arcát, mit lehet arról leolvasni. Az elkészült nylonbilinccsel kicsit körülményesen a hasára fordult, egy kispárnát tolt a csípője alá, aztán visszatornázta a lecsúszott fekete ruhát a derekára. Égbekiáltó módon kidomborítva az amúgy is vérforralóan gömbölyded fenekét. Gábor nagyot nyelt, de nem mozdult. Előbb tudni akarta, mi jár a pincérlány csavaros eszében.
– Tudod, mi következik! – ficánkolt Henriett, kényelmesebb pózt keresett. A féloldalra fordított arcával Gábort figyelte.
– Nem én! Bamba vagyok, mint egy birka! – pirult el Gábor. Annyi, de annyi jobbnál jobb lehetőség lebegett a szeme előtt, ő mégis azt akarta tudni, Henriett mit szeretne.
– Talán ott csókoljalak meg? – évődött a lánnyal, és remélte, hogy igen lesz a felelet, miközben hihetetlen izgalom kezdett ismét úrrá lenni rajta.
– Üss meg! Verj a seggemre! – mondta a lány kicsit tartva a következményektől, de a fenekén kívül más nem remegett meg.
– Nem akarom. – jelentette ki a férfi, és valóban meg sem fordult a fejében, hogy az jó lenne Henriettnek.
– Csak jelképesen csináld, nem kell nagyot ütnöd! – mosolyodott el a pincérlány.
Gábor felemelte a kezét, erre Henriett becsukta a szemét. A következő másodpercben egy borotvált arc simult a formás fenék finom bőréhez, és vadul csókolgatta, szenvedélyesen bebarangolta a csodás testrész finoman megránduló bőrét a combhajlattól a medencecsont tetejéig, majd a kissé hegyes áll utat tört a farpofák közé, és a csókok záporoztak oda is, ahová nő egyébként igen ritkán engedi más ember ajkát és furakodó nyelvét.
– Hú, baszdmeg! – hallotta a férfi Henriett meglepett hangját, ezért visszavonult, ledobta magát a lány mellé, belenézett a meglepett, de nagyon meleg szemekbe.
– Megint túllőttem a célon! – sóhajtott nagyot, bocsánatkérően lesütötte a szemét.
– Ezzel? Dehogy is! Nagyon élveztem! – simogatta meg Henriett az ismét bánatossá váló férfiarcot.
– Tényleg? Kicsit úgy érzem, mindent csak miattam teszel. – ismerte be a férfi a félelmeit, de Henriett közelebb húzódott, és belesuttogott Gábor fülébe.
– Ha nem lenne jó valami, szólnék! És csak azt teszem, amit élvezek, meggyógyítalak a szerelmemmel!
– A férfi elérzékenyült, a lány pedig megcsókolta, hogy bizonyítsa a szavait. Ráfordult a férfi testére, a megkötözött kezei hurokba fogták a nyakat, és varázslatosan édes, szenvedélyes csókkal vette elejét a további aggodalmak szóba kerülésének, miközben egy vadmacska simulékonyságával dörgölőzött Gábor testéhez. Hihetetlen mértékben tudott erotikus érintésekkel ingerelni. Gábor pillanatok alatt izgulni kezdett, de a lány megállt, és vigyorogva a szemébe nézett. Kicsit játszott a férfi arcába omló, hosszú, fekete hajtincsekkel, aztán kecses fejmozdulattal hátra dobta a sörényét.
– Képzeld! A kórházban azon szórakoznak az orvosok, meg a nővérek, azt találgatják, hogy anyukám hogyan szexelhetett, mielőtt rosszul lett. Rengeteg pletykát hallottam valami csokiról az ágyékán, a pasik pedig elképesztő nyíltsággal ötletelnek. És nem csak a pasik! – ragyogott a lány képe, miközben az izgalom nyomán kipirosodtak az arca rózsái.
– Csak én tudtam ilyen kellemetlen helyzetbe hozni Szimonettát! A franca! – fanyalgott a férfi.
– Semmi baj, kedves! Némelyik ötlet nem is volt olyan borzasztó. Ráadásul szerintem a legtöbben csak irigykedtek, mert nekik soha nem jut olyan pillanat, amikor a fantáziájuk beteljesülhet. – vigyorgott Henriett, és várt a férfi véleményére.
– Csak játék volt, hogy... – hallgatott el Gábor. Nagyon nem illett Henriettel Szimonetta szerelmi életéről beszélni.
– Hogy? – kacérkodott a lány töretlen kíváncsisággal.
– Hogy közelebb kerülhessek valamihez, amit szeretek. – kendőzte el a férfi a teljes igazságot, de kissé szégyenlősen belepirult az emlék felidézésébe.
– Mihez? – faggatta tovább Henriett. Láthatóan csodásan érezte magát, nem csak kipirult, de teljesen ki is virult, miután elérte a célját Gábornál, és ezt a férfi nagyon jól átérezte.
– Szeretek nyalni. – közölte a színész kicsit restelkedve.
– Csokival, vagy csoki nélkül? – kerekedett tovább Henriett szeme.
– Nem mindegy? – nevette el magát Gábor olyan kellemesen, ahogyan már nagyon régen nem volt rá példa.
– Nem, egyáltalán nem mindegy! Az egyikben van fantázia, a másik meg csak olyan, mint a jól van, tartsd ide, hogy gyorsan túl legyünk rajta.
– Bármit mondanék, úgy is kifogsz rajtam, kiforgatod a szavaim. Ebből nem jöhetek ki jól! – csóválta meg a fejét Gábor mosolyogva.
– Már miért ne jöhetnél ki belőle jól? Csak egy kis fantázia kérdése! – ellenkezett a pincérlány, miközben kihúzta a kezét a lazán megkötött harisnyából, és a térdeire támaszkodva felegyenesedett. Gyönyörű volt, ahogy a fekete haja alá omlott a ruhában feszülő melleire, de az arca volt az, ami a férfit legmélyebben megérintette. A lány játékossága el tudta szakítani a férfit a nyomasztó lelkiismereti problémáitól.
– Akkor csokival. – adta be a derekát Gábor. Tudta, hogy bármelyik opciót választja, annak nem lesz negatív következménye. Henriett felkacagott, aztán kinyúlt oldalra, és az éjjeliszekrény fiókjából kiemelt egy tábla Bocicsokit, incselkedve meglebegtette a férfi orra előtt.
– Nem, azt nem ismétlem meg! – szégyellte el magát Gábor, pedig a lány közvetlensége egészen mást sugallt.
– Oké, nem bánom, feltéve, ha valami más, kellemeset találsz ki! – dobta félre a csokit Henriett, aztán odahajolt a férfi arcához, és előbb apró puszit nyomott a szájára, aztán összekapcsolódtak az ajkaik. A lány puha és forró csókjai forgószélként korbácsolták fel a férfi érzékeit, aki alig egy perc múlva már bátran ragadta magához a kezdeményezést. Imádta a nőt, az arcát, a bőrét, a mosolyát, a lágyan simogató ujjait, az illatát, de legjobban mégis az érzékeny lelkét szerette, amit vágyódó, réveteg  szemekkel, sóvárogva engedett szeretni. A színész került felülre. Csókolt vadul, célba vette a lány arcát, nyakát, megharapdálta a pici füleket, miközben a kezei bebarangolták a ruhán keresztül a teljes felsőtestet. Valamiért eszébe sem jutott Henriettről a ruhát levenni. Abban a percben ez így volt tökéletes. Ő is csak az ingét vette le sebtében, hogy a pincérlány kezének melegét érezhesse a hátán és az oldalán. A vágy vad gondolatokat súgott, de a szelíd oldala a legjobbat akarta a gyengébbik nemnek, és csak akkor húzta fel a ruhát a lány hasára, amikor a szaggatott lélegzetvételek egyértelműen megmutatták annak izgalmát. Betérdelt a szétnyíló combok közé, és máris odadörgölte az ágyékát Henriett szeméremdombjához, aztán a csodás érzés hatására rekordsebességgel tette szabaddá a megduzzadt péniszét. Már az fantasztikus gyönyört okozott, hogy a meztelen makkja a forró vaginához nyomódott. Mindketten megmerevedtek pár másodpercre, aztán a férfi tövig merült el a lány ölében. A mámortól becsukta a szemeit, és ráhajolt Henriettre, hogy az arcuk összeérjen. Újabb erőgyűjtés kellett, hogy ebből a mozdulatlan összeolvadásból csókok, és apró csípőmozgás keletkezzen. Szuszogtak mindketten, de mégis volt csók, volt vágy, ami az aktus végét sürgette. Gábor belelendült. Kemény lökésekkel dolgozta meg a fejét kábultan félrehajtó lányt, aztán érezve, hogy nem tud ellenállni a kísértésnek, még keményebben bevetette magát, amíg az orgazmus meg nem feszítette az izmait, hogy megtörje a szex addigi ritmusát. Beleélvezett a lány testébe, aztán csak kábán lihegett a nyakát szorosan ölelő test felett.
– Szeretlek! – suttogta a lány.
– Már tudom, pedig nagyon sokáig nem hittem el. De most már én is ki merem mondani, hogy szeretlek! – simogatta Gábor az orra hegyével Henriett arcát, aztán kikászálódott a pincérlány combjai közül, és mellé feküdt, hogy szusszanjanak egyet.
– Gondolsz még arra a lányra? – kérdezte Henriett elmélázva.
– Igen, persze, de csak úgy, mint intő példára. – sóhajtott Gábor, aztán észbe kapott, hogy valamire nagyon nem figyelt oda – Henriett! Téged nem visel meg, hogy nem tudod, ki az igazi anyukád?
– Nem, nem igazán, amiről azt gondoltam korábban, hogy elég nagy baj. Megviselt az állami gondozás, de most visszakaptam az anyukám, és tudok neki örülni. Nagyon tudok neki örülni, el sem hinnéd, mennyire. Alig emlékszem a gyerekkoromra, de talán pont azért nem visel meg annyira, hogy meghalt az a nő, akit az anyukámnak gondoltam. Haragudnom kellene rá, ha tényleg csak ellopott a családomtól mindenkit fájdalomra és kárhozatra ítélve.
– Ha Szimonetta nem az igazi anyukád, én akkor is vigyázni fogok rád, ha nem is tudom teljesen pótolni a veszteséged.
– Szimonetta az anyukám! – fordult felé a lány, megható ragaszkodással közölte az álláspontját.
– Én is azt szeretném, de még azt sem tudjuk, túléli-e az infarktust. – mondta Gábor, túlzónak tartotta a lány elbizakodottságát, és nagyon féltette a csalódástól.
– Túléli, erős csaj! – ült fel Henriett. Kicsit arrébb tolta a fenekét, és rábámult az ágyon éktelenkedő spermafoltra, de csak mosolygott rajta.
– Ezért szerintem kinyírna engem. – nézett a foltra a színész is, kissé kellemetlennek tartotta a még nedves tócsát, ami majd kiszáradva fehéren hirdeti a buja perceket.
– Dehogy is! Megpuszilgatna, és mondaná, hogy kedves egészségedre. – nevetett Henriett, a férfi pedig nem értette, honnan van a lányban ekkora bizalom Szimonetta iránt. A pincérlánynak megint játékos kedve támadt, felkapott egy harisnyát, és Gábor kezeit összekötözte, majd a hátára döntötte a vigyorgó férfit.
– Várj egy percet! – pattant le az ágyról, és kisietett a szobából, hogy két perc múlva egy pohárral térjen vissza, benne nyersen lötyögő tojásokkal. Gábor szeme kikerekedett, Felült, de a lány gyors volt, szemben vele a combjára ült.
– Ezt idd meg, szükséged lesz az energiára! – nyomta a poharat a csuklóinál összekötözött kezek közé, és a nevetés ismét ott bujkált a szemében.
– Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, esküdni mernék, hogy tök egyformák vagytok Szimonettával. Mint ha a génjeitekbe volna kódolva a gondolkodásotok. Ő is így hozta a tojásokat aznap éjszaka, de nem csak ez, annyi minden más is utal rá, hogy az már szinte elképzelhetetlen. – ámuldozott a férfi.
– Idd meg! – tuszkolta Henriett a férfi kezeit a szájához közelebb, így a színész megértette, hogy valamiért ez a lánynak fontos. Nagyokat nyelve leküzdötte az energiabombát, aztán csak bámult Henriett csintalan szemeibe.
– Az még nem jutott eszedbe, hogy beszélgettem már az anyukámmal? – döntötte hanyatt a lány, miután elvette a poharat, és szerelmesen bújós dörgölőzéssel rákönyökölt a férfi mellkasára. Boldog mosollyal szemlélte a férfi arcának változását.
– Hogyan? – szorult a férfi tüdejébe a lélegzet.
– Már hétfő reggel felébredt, és azóta annyi, de annyi mindent meg tudtunk osztani egymással! Hála az égnek nagyon gyorsan javul, az orvos azt mondta, ha vigyáz magára, száz évig is élhet. Fantasztikus nő! Bár még nincs meg a DNS teszt eredménye, biztos vagyok benne, hogy ő az édesanyám. – szinte rajongással szerette Henriett azt a nőt, akit alig ismert, és ezt az örömet nem volt szabad elrontani. Ráadásul a lány nem is hagyta szóhoz jutni a férfit, mert az érzelmes csókja közben lehetetlen lett volna megszólalni.
– Szóval nem az én ötletem volt a nyers tojás, mint ahogyan a ruha sem, meg a harisnyák! – nevetett ismét a lány, de olyan édes örömmel tudta elkápráztatni a férfit, hogy Gábornak nem lehetett szava sem, aztán egyszer csak hirtelen felállt Henriett, és lelépett az ágyról.
– Tényleg jól van? – hitetlenkedett Gábor, majd sötét gondolat vert tanyát a fejében – Rólam is beszélgettetek? – kérdezte kissé ijedten.
– Még szép! Mindenről, ami csak belefért a három napba! – pillantott hátra a lány, de elhallgatta a részleteket, csak mosolygott rendületlenül a megrémült férfi szemeibe.
– Az ember nem beszélget az anyukájával ilyen nyíltan a szerelmi életéről. – töprengett hangosan Gábor, de Henriett azonnal helyre tette.
– Tudod, mivel mindketten felnőtt nők vagyunk, ezért nem felnőtt-gyerek kapcsolat van közöttünk, hanem valami szorosabb, nagyon bizalmas és nagyon baráti, mindamellett, hogy szeretem, mert ő az anyukám. Sokkal nehezebbnek tűnt téged meggyőzni, hogy szeretlek, mint belőle kihúzni, hogy mi történt köztetek. Na, Gyere drága! Öltözz fel, anyukám látni szeretne minket! – közölte határozottan, és odalépett a szekrénysor egyik ajtajához, kinyitva azt jobbnál jobb ruhadarabokat vett ki belőle, hogy magához mérje, majd ledobja az ágy szélére, és nyúljon a következőért.
– A bolondját járattad velem? – mosolyodott el a férfi. Nem volt semmi rossz szándék abban, ahogyan a pincérlány kiforgatta önmagából, és segített megerősíteni a szerelem érzését. Hálával tartozott ezért, de az a rátelepedő nyugalom, amit az önmagával való megbékélés okozott, széppé tette az utóbbi napok minden rossz emlékét is.
– Én? – incselkedett a lány, mint ha teljesen ártatlan lenne. A szeme még szebben csillant, az ajkai puszit küldtek. Haragudni ezekért abszolút nem lehetett. Magához próbált egy napsárga blúzt, majd visszafordult az ágyra halmozott ruhákhoz, és kiválasztott hozzá egy fekete szövetszoknyát, ami nem volt annyira rövid, amilyent Gábor remélt, de a csaj fekete hajához kiválóan illett. A férfi nagyon elégedett volt, az elegáns hölgyben fesztelenül gyönyörködhetett.
– Zuhanyozz le, aztán öltözz fel, amíg én is elkészülök! – szólította a lány a kissé tétova férfit cselekvésre, de amikor Gábor elindult a fürdő felé, még utána szólt – Megint úgy nézel! – az arca örömtől ragyogott, és szinte szeretettel fogta a kiválasztott ruhákat magához. Gábor megállt, visszanézett, aztán hirtelen visszalépett Henrietthez. Gondolkodás nélkül, ruhákkal az ölében emelte fel a lányt, aztán végigfektette az ágyon ugyanúgy cipőstül, ahogyan korábban is volt. Henriett jóízű nevetése csak olaj volt a tűzre.
– Nem csak a szemeimmel zabállak! – hajolt egy pillanatra a pincérlány füléhez, aztán megragadta a felé eső, fekete harisnyás bokát, hogy csípő magasságában az azonos oldali csuklóval egy harisnyával összekösse. Henrietta kacagott, rázta a nevetés, a könnye csordult, annyira jól szórakozott, a férfi pedig kihasználta az erőtlenségét, és a másik oldalon is ugyanúgy megkötözte, aztán csak mosolyogva várta, hogy Henriettnek alább hagyjon a nevetése. Bátran húzta fel a lány hasára az ezüstcsíkos, fekete ruhát. Henriett ismét elpirult. Összezárhatta volna a térdeit, akkor sem rejthette volna el a lecsupaszított punciját, így csak kérdőn fordult az arca Gábor felé, aki megkereste a csokoládét, és komótos, időhúzó aprólékossággal bontogatta az alumíniumborítást. A szoba melegében a csoki már kissé megolvadt, így Gábor pár kockát letörve, nagyon gyorsan betolta az édességet Henriett hüvelyébe, aztán a nagyot sóhajtó nő ajkához tette az ujjait, hogy a ráolvadt csokit a lány lenyalhassa. A nő vad tekintete mindent elárult. Nem szabadulni akart, hanem valami furcsa remegéssel és fokozódó feszültséggel várta a férfi következő tetteit, aki előbb lehajolt, lágyan megcsókolta, aztán elhelyezkedett a mennyezetnek meredő térdek között, hogy belenyalhasson a világ legédesebb pinájába. Már semmi sem siettette. Megfeledkezett Szimonettáról, megfeledkezett a józan ész diktálta óvatosságról, beleremegett az ujjaival megnyitott szeméremajkak barnás, nedves csillogásának varázslatos látványába. Csak nézte a nedvesedő, apró szeméremajkakat, és szinte bele bolondult a tudatba, hogy az most teljes egészében az övé lesz, csak az övé.
– Csináld! – suttogta Henriett, szinte megremegett a hangja a várakozás izgalmától, aztán a csiklóját érintő nyelv halk sikkantásra késztette. A férfi befurakodott a combok közé, és megpróbálta megérinteni a hüvely bejáratát. A lány visszafojtotta a lélegzetét, és csak akkor szakadtak ki belőle mély sóhajok, amikor a férfi nyelve végigsimított a szeméremajkakon. Gábor előbb belekapaszkodott a lány csípőjébe, aztán mindkét oldalon kioldotta a harisnyacsomókat, hogy Henriettnek szabad választást engedélyezzen, de a lány megfogta a saját bokáit, és maradt ugyanabban a testhelyzetben, így a férfi visszatért a mézédes hüvely nehezen megközelíthető bejáratához. Olyan mélyre dugta a nyelvét, amilyen mélyre csak lehetett, és ha lassan is, de kezdte megérteni, hogy Henriett nem csak gyönyörű, de az erotika istennője is egyben. A lány sóhajai apró, visszafojtott sikolyokká változtak, de ez csak tovább tüzelte Gábor akaratát, akinek már azon járt az esze, hogy legközelebb térdeltetni fogja az ágyon Henriettet, hogy hozzáférhessen a borotvált ágyék legintimebb pontjaihoz. A nyelve fürge kapkodásba kezdett, mert megérezte Henriett orgazmusának közeledtét. Minden olyan csodás volt, minden olyan lehetetlenül érzéki, hogy Gábor elérzékenyült, és érezte, hogy elerednek a könnyei. A lány öröme azonban még a pillanatnyi varázstól is fontosabb volt, nem lankadhatott. Henriett izmai megfeszültek, megemelték a lány csípőjét, és a férfi majd az egész szeméremtestet be tudta takarni az ajkaival, amibe mohón beleszívott. A lány elcsendesedett. Mint lágy, tengeri hullám, ringatózott a csípője, hogy aztán visszahulljon az ágyra, és az összezáródó lábak kirekesszék Gábort a további akcióból. A férfi ugrott volna, hogy pillanatok múlva magáévá tegye az orgazmustól elgyengült testet, de Henriett egyetlen kézmozdulattal megállította.
– Most ne! Kérlek! Ne rontsuk el ezt a pillanatot! – suttogta a lány mámoros, boldog képpel, de maga mellé fektette Gábort, és szavak nélkül is rávette, hogy a férfi szeretettel átölelje. Simogatásra, cirógatásra vágyott, és szavak nélküli, néma ölelésre.

Gábor már a bejárati ajtóban állt. Felpillantott az ajtó feletti faliórára, ami közel féltizenegyet mutatott, aztán lehajolt, hogy felhúzza cipőit. Magán érezte a folyosó másik végén szépítkező Henriett mosolygós pillantásait, amelyeket örömmel viszonzott. A nő gyönyörű volt, de akadt valaki a kórházban, akit meg kellett látogatni, ezért hiába vágyott arra, hogy kettesben tölthessék az egész napot, vagy hetet, vagy hónapot, vagy akár egy egész életet, az enyelgés mellett nem volt szabad hátat fordítani senkinek és semminek.
– Olyan könnyűnek és légiesnek érzem magam. – mondta ki hangosan, aztán lepillantott a nadrágjára, aminek a sliccénél apró, barna folt figyelmeztette a korábbi, túl erotikus játékra. Bosszantotta a folt, de egyáltalán nem bánta, hogy megszületett az a felejthetetlen pillanat. A lány felé fordult, de nem szólt semmit, csak a kisugárzása üzente, hogy ő is egyetért a gondolattal. Csodás volt, frissen sminkelve, piros ajkakkal, sötétebb színnel kiemelt, hatalmas műszempillákkal egészítette ki az amúgy is elragadó, kiengedett, fekete frizurát. Jól állt neki a sárga blúz és a fekete szoknya, a félmagas, divatos szandál pedig megemelte kicsit a fenekét, kihangsúlyozta a kerek idomok szemet gyönyörködtető domborulatait. Tényleg megfelelő méretű volt a lányra Szimonetta minden ruhája. A férfi egy darabig belefeledkezett a szerelme szemeinek csillogásába.
– Most te nézel úgy, Henriett! – állapította meg kacsintva a férfi. Henriett csillogó szemei egy köszönömöt rebegtek, aztán elindult Gábor felé. A férfi azt hitte, egy csókért megy, de a nő megállt előtte, és felnyúlva a szoknyája alá, lehúzta magáról a piros tangát. Sejtelmes vigyor ült ki a képére. Gábor megmerevedett, és csak ámulva nézte, hogy csinál a lány hajgumit a pici bugyiból, és hogyan fogja össze a haját lófarokba. Annyira szép volt az arcéle, és annyira nőiesek a mozdulatai, hogy Gábor nem is törte máson az eszét. Nincs rajta bugyi. Na és? A lány a következő pillanatban közelebb lépett, és térdre ereszkedett a férfi előtt, onnan pillantott fel nagyon huncut pofát vágva. Ez annyira egyértelművé tette a helyzetet, hogy nem lehetett félreérteni. A férfi még mindig érzett egy kis bizonytalanságot, de azért kioldotta a nadrágját, és hagyta, hogy azt Henriett az alsójával együtt a térdéig rántsa. A nő bal tenyere előbb betakarta a megránduló, kókadt péniszt, aztán, mint egy tehén tőgyét, a tövénél megszorítva meghúzta párszor. Gábor rekordgyors merevedést produkált, de még mielőtt teljesen megkeményedett volna a pénisze, puha ajka fogták közre, hogy sokkal gyengédebben átvegyék a fejő ujjak ingerlő szerepét. Gábor sebesen kigombolta az ingét, hogy jobban ráláthasson Henriett eszméletlenül finom tevékenységére, miközben az érzékei azonnali mámorért kiáltottak. A vad, amely vadította a férfiben a vadász szenvedélyt, provokatív pillantásokkal és sokkolóan erotikus jelenettel tette magáévá a cselekvésképtelenné dermedt férfit. Nem csak Henriett volt szép, maga az az igyekezet, ahogyan örömet akart szerezni, megremegtette volna bármelyik férfi térdeit. A nyálas, rúzsos hímvessző a feléig eltűnt a lány ajkai között, aztán behorpadtak Henriett pofazacskói, és élő présként követelték, ami az övé kellett, hogy legyen. Gábor úgy érezte, annyira kemény, hogy letörik a farka, de a lány nem engedte ágaskodni a játékszerét, biztosan tartották azt az ajkai. Fél perc intenzív meló a férfitesten, és Gábor már szinte repült, hiába is akarta az izmaival elnyújtani az időt. Kegyetlen gyengeséggel roggyantak meg a térdei, aztán elengedett minden vágyat, ellenérzést és türelmetlenséget, óriási erővel taszították ki az izmai több hullámban is a spermacseppjeit. Henriett felnézett, és mosolygott, de tartották az ajkai a megránduló hímvesszőt, bár ebből a férfi keveset érzékelt, annyira ájulás szélére került, a gyönyör hatására becsukta a szemeit. Alig merte később kinyitni, nehogy kiderüljön, hogy az aktus nem volt más, csak egy édes álom, de az érzékenyé váló makkját fürge nyelvvel birizgáló csaj olyan erős ingereket okozott, el kellett venni a játékszerét. Henriett felállt. Nem foglalkozott az elkenődött rúzzsal, a férfi félig alélt állapotával, csak belekapaszkodott annak nyakába, és csókolt lágyan, perverz örömmel, aztán csak ölelkeztek sokáig.
– Úgy szeretnék most kettesben maradni veled, és összebújni, simogatni egymást. Semmi másra nem vágyom, csak élvezni a közelséged! – suttogta Henriett.
– Az imént, még az előtt, hogy elvetted az eszem, pont ezen gondolkodtam. Soha többé nem engedlek el, nem lehetsz a másé, abba belehalnék! – áradozott a férfi is. A szerelem fűtötte érzelmek bármit megfogadtattak volna vele. Henriett hátrább húzódott, hogy belenézhessen Gábor arcába.
– Mit is mondtál nem olyan régen? Vadító vonások végzetes varázsa?
– Igen. – bólintott a férfi, megpróbálta minél jobban az elméjébe vésni a nő csodás vonásait, pedig azok már évek óta ott lebegtek a szemei előtt, elég volt csak rájuk gondolni.
– Ha! – tartott kicsi szünetet a hatás fokozásáért – Ha valóban vadítanak téged a vonásaim, annak örülök, mert nagyon soká szeretnélek a varázsom alatt tartani. Szeretném, ha ez lenne a végzeted, és nagyon boldoggá tenne, ha bekerülnél a családomba! – vigyorgott a lány, aztán újabb puszit nyomott a férfi szájára, majd fenyegetően megemelte a jobb mutatóujját – De egyvalamit azért tarts szem előtt! Ez a varázs csak addig tarthat, amíg nem viszed megint ágyba az anyámat! – nevetett – A hasonlóság nem elég indok, és még sötétben is meg kell, hogy ismerj, különben véged van! – Már kacagott, és a nevetése betöltötte az egész lakást, Gábor pedig azt kívánta, hogy egész életében hallhassa azt az imádott, tündéri hangot, amitől a szíve gyorsabban dobbant.