Hosszú hétvége

Péntek délután 16 óra 50 perc

1978-at írtunk. A gyárból már mindenki eltűnt, ahogy később kiderült. A portások is befejezték az utolsó körüket, bezárták a főbejáratokat, kapukat, és készültek a hétvégére. Azonban az irodaépület egyik ablakán még világosság szűrődött ki, bár a külvilág számára nem volt észlelhető. A szellőzőudvarra (Lichthof) néző ablaktáblák mögött két alak mozgott: Molnár Erzsébet elvtársnő, a statikus, és én Kovács János elvtárs, a tervezőmérnök.
A biztonsági szobában én egy régi mappában – amelyet aznap reggel hoztak fel a raktárból – a kettes metró kiviteli rajzait böngésztem, egy tervezett elektromos felújításra készülve, Erzsébet pedig az ezzel kapcsolatos utolsó számításait végezte, hogy hétfőn ne ezzel kelljen kezdenie. A hangulat nyugodt volt, bár a levegőben már érezni lehetett a vágyakozást a hétvégére.

– Erzsi, lassan indulnunk kéne! – Szóltam neki, miközben összecsomagoltam a papírokat, és betettem a trezorba.
– Csak egy perc, már majdnem kész vagyok – válaszolta Erzsébet, és gyorsan lefirkantott még néhány számot a füzetébe.
Amikor végre összekészült, kiléptünk a folyosóra. A félelmetes, síri csend gyanús volt. A hosszú, sivár folyosón csak a vöröses izzású vészvilágítás derengett. Az ajtók már mind csukva voltak, a tűzvédelmi előírás szerint a kulcsok kívülről a zárakban. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett.

– Nem hiszem el! – Jajdultam fel, mikor megpróbáltam kinyitni az épület főbejáratát.
– Bezártak bennünket.
Erzsébet is megpróbálkozott, de hiába. Az ajtók nem engedtek. Az ablakokhoz rohantunk, de azok is biztonsági reteszekkel voltak lezárva, csak a szellőző udvarra néző füstelszívó ventilátorok mozogtak lassan, ahol már csak a holdfény kezdett világítani.

– Mi lesz most velünk? – Kérdezte Erzsébet, és remegő hangjában némi kétségbeesés vibrált.
– Valaki biztosan jön erre a következő őrjárattal – nyugtatgattam, bár magam sem voltam benne biztos. Talán majd a reggeli körbejáráskor, ha el nem bliccelik az öreg portások.
– Addig is, talán maradjunk itt, a fűtött irodában.
A gyárban lassan leszállt az éjszaka, és velük együtt bezárva maradtak a múlt titkai, és a jelen félelmei egy olyan hétvégére, amelyre soha nem számítottunk.

Péntek 22 óra 45 perc